Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-22 / 4. szám

KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanító- egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre ...........................6 frt — kr. Fél é vre...............................3 „ — „ Ne gyed évre...........................I „ 50 „ Eg yes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a lap szellemi részét illető közlemények in- tézendök. Kiadóhivatal: Széchényi utcza 176; szám alatt, hová az előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Megj elen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirde lések jutányosán sz&mittatnak. Sejtelmek. Mialatt egyesek boldog naivaággal han­goztatták a megszokott és örökké egyforma I »boldog újévei«: azalatt a társadalom közsze!- I lemét nehéz előérzetek foglalalkoztatták. A társadalom nagy szive fájó aggodalmak által gyötörtetik, s az a nagy mérleg, melynek egyik karja a remény és kétség, oly nyugla- lanul hullámzik, oly aggasztóan inog. Az emberek sablonszerűig ismételték a megszokott jókivánatokat, ma már örülnek, hogy túl' vannak a szokott udvariasságokon és szabadon belemerő helnek azokba a fáj­dalmas aggodalmakba, melyeknek ellenállani nem tudnak, nem akarnak. A boldogságos anya lelkét olyan sejtel­mek kínozhatták, mint miaőket ez az újév hozott az emberiség és a haza sorsáért ag­gódó lelkekre. Nehéz csalódások, súlyos megrázkódások között múlt ki az előző év. Olyan voR, mint a vesztét érző gonosz­tevő, aki pusztulását sejtvén, bünt-bünre hal­moz, s az akasztófa alatt czinkosának vallja az egész világot. Az örök időnek ama kicsinyke része, melyet 1892-ik évnek nevezünk, oly silány, olyan nyomorult volt, hogy még azt a kegye­letet sem érdemli meg, amit a halottaknak megadni szoktunk. Utolsó gördülése is hallatlan gaztettek leleplezése volt, de ezzel csak saját aljásságát tüntette fel egész nagyságában, mert e gaz­tetteket ő takargatta addig. Utolsó vonaglásában is rémséges bűnökre, borzasztó fekélyekre mutatott rá, de a bűnö­ket ő ápolta, e fekélyeket az ő vére táplálta, s most már kiirtani nagy fájdalmak nélkül nem lehet! Sötét, aggasztó sejtelmek közt hagyta mú­landó gyermekeit s az utolsó pillanatban egy nehéz, közös bakót akasztott a nyakunkba, mely a korrupczió, a fanatizmus, a hitetlen­ség és elfásultság nyűgeivel van megtömve. Ezeket hagyta örökségképen az embe­rekre. S a társadalom fájó előérzetlel fogadta az »uj« esztendőt, s a társadalom fájó sejtel­mei azt súgják, hogy ez az uj esztendő: el­hunyt rósz anyának mostoha utódja lesz. Az emberek nyugtatanok. Az emberek bizalmatlanok. Az emberek azt kérdik egymástól: miben hihetünk még? Kristály jellemekről kitűnik, hogy a kris­tály nem tömör, csak kívül kemény, ott is csak üveg és belsejében olyan folyadék van, melynek üledéke sötét és piszkos. A vén 1892. megrázta e kristály palaczkokat és kitűnt, hogy belsejök zavaros bűzös tartalmú. Az em­berek gyémánttal megpróbálták, de sajnálták ősszekarczolni; a vén, prostituált 1892 meg­mutatta, hogy össze vannak repedezve, s csak az arany abroncsok tartják; egyszerűen le kell őket rántani a polczról s szétrepednek. Az emberek azt hangoztatják: »hogy hi­hetnénk emberekben mikor az igazságban, mikor az Istenben sem hiszünk!« Az emberek azt ismétlik, hogy: »Ez az emberek nevében, az az igazság nevében, amaz az Isten nevé­ben csalt meg bennünket! Kiben higyjünk hát ?!« És nehéz sejtelmekkel lépnek tovább az újév előcsarnokán. A folyosó sötét, bizalmatlan. Az is baj, hogy sötét, az is baj volna, ha hir­telen világosság támadna benne. Az emberek gyanús léptekkel haladnak, kellő távolban egy­mástól, mint az éj sötét lovagjai, akik kezü­ket tőrük markolatán tartják és félszemmel sandítva vizsgálják a sötétben egymás moz­dulatait. Mikor a sejtelmes folyosón egy kis vilá­gosság támad: édesen mosolyogva hajlonga- nak egymásfelé; a gyönge fény nem tünteti föl, hogy melyik mosoly édes, melyik keserű, melyik gúnyos; mosoly mindenik s a mosoly : étiké. Ez volna hát a legjobb, mert a sötétség aggasztó, — a fény bántó. A félhomály al­kalmas: abban egyforma a becsület is, a gaz­ember is, és a becsületes félti a gazt, mert már belenyugodott, hogy a világnak egyvele­gesnek kell lenni. A gaz rablása e termékeny félhomályban mint kövér harmat hull a be­csületesekre s. — Launert bizonyos tekin­tetben üdvös hatásúnak tartják, mert a korcsma­ipar füllendült általa. Reinachra föltétien szükség volt s mondhatom, miszerint sok százezer ember megnyugszik abban, hogy a sikkasztók még hamarabb visszaadják a tár­sadalomnak az elsikkasztott összegeket, mint a milliomosok, akiknek zsugoriságát tékozló örökösök szokták »jóvá« tenni. Nincs hát bizalom sehol, és nem is lehet. Az elvek, a hazafiság csak mint mécse­sek világítanak e zűrzavarban s az emberek arra használják, hogy hol egyiket, hol mási­kat előkapva: hosszú póznán viszik a tömeg # TARCZA. — Töredék egy béka naplójából. — Feledés. Feledés a búnak orvossága, De csöppenként adja Isten azt. Nagy sokára gyűjti össze lelkünk, Mért sovárog, a kevés vigaszt. Feledésért már ezredszer esdnék Jó Istenem! eged kapuján : Haj! de múltam édes emlékével Utam’, állja az a szőke lány. Sírkövet, szép csillogó betűkkel Látja őt még most is két szemem. Hűtlensége barna fátyoléval Bűvös arczát hiába fedem. Mit tegyek hát ? honnét gyűjtsem össze A vigasznak balzsamcseppjeit, Ha kezével újra vérzi keblem’ Meghasonlott jóltevőm, a hit ? Átadom az idő vasfogának Testem’, lelkem’; s majd elrágja az. S lesz, ha más nem, egy sír ásva nekem, S fenekén az álom a vigasz. Tóth István. Kihalászta: Paskusz Emil. Nyál hó 24-én. Hazaérkeztem az egyetemről szülőfolyamom part­jára ; több havi távoliét után milyen kellemes lesz a komoly tudományok helyett im most önfeledt kváko- gással tölteni az időt, 25-én. Ma megláttam őt ... . Oh egek! minő tüne­mény! még ily angyalian nem hangzott nőcskéink »hú, hú, hú,« éneke a családi lapulevelünk árnyéká­ban, mint ezúttal. Mily irigyen nézik más békák, hogy nékem rokoni jogaim vannak azon lapulevélhez. Azon lapulevélhez, melynek lakói egész idényen át érdeke­sek, mert a ház fiatal úrnője bir annyi életkedvvel, hogy szórakozni kiván és bir annyi kedélylyel, hogy I szórakozása környezetére nézve kellemes. De mit be­széljek a ház úrnőjéről, akinek én csak rokona vagyok és nem imádója. Igaz ugyan, hogy e ma óta vált a rokonság közelivé, amióta ismerem unokahugát, aki nem is vizi lény, hanem égi. Ilyen lehet a mennyei harmat békája. Nem is úgy úszik mint mi, holmi ha­landó békák, hanem mint "egy nympha, egy vizi tün­dér. Az orczácskái olyan aranyosak, hogy az emb . . — akarom mondani — békának önkénytelenül csókra csücsösödnek ajkai, hacsak ránéz. Szemei elárulják azt a sok pajzán hunczutságot, melyet élénk termé­szete magával hoz. És ha arczának szűzi hamván át­tör az üde pir, akkor oly elragadó, hogy őrültté tesz. Hajának szine azon világos barna szinből való, melyen addig töpreng minden béka, hogy vájjon nem-e áb­rándos szőkének nevezhető ez a szín, mig azt veszi észre, hogy szerelmes belé és megreszket hideg szi­vünk még annál a gondolatnál is, hogy milyen föl- düntuli kéj lehet első lábainkkal e hajba, azon delejes hullámokba kotonászva, őrjöngve csókolni azt. Kacsója oly parányi és gömbölyded, hogy .. . hogy . .. ma, midőn rég idők óta először láttam, szenvedélyesen nyomtam egy vizes csókot reá. 26-án. Álmatlanul ugrándoztam egész éjjel fekhelyemen és midőn hajnalban elszunnyadtam végre, akkor szü­leim hideg vizes dézsát borítva rám keltenek fel, és még ők kérdik tőlem ijedten, hogy mi a bajom. Ugyanis az ágy — alatt feküdtem, az ágy lábát szo­rongatva és csókolgatva, kínos álmaimban az ágyról lefordulva. És ők azt hitték lázam van. Oh I ha tud­nák, hogy ezt a lángot, mely engem emészt, nem rr lehet hideg vizzel gyógyítani. Csak O az Egyetlen, képes egy szempillantásával e pokoli kínok tüzét egy paradicsomi kéjjelgés melegségére átváltoztatni. Csak Ő gyógyíthatna meg, de ma nem megyek oda, teg­napi kézcsókom után úgy éreztette velem, mintha bo- szankodnék, sejtem és érzem, hogy örült néki, hanem

Next

/
Thumbnails
Contents