Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-10-19 / 42. szám
XVIII. évfolyam. 4=2. szám. Í1 ii Szegzárd, 1890. október 19. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. T m p ____, ,, • _____ --—--—-----------------------í----------f El őfizetési árai . Megjeleni FéilvreVre............| frt — ícr. | Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolna- hetenkint egyszer, vasárnap. Negyedévre . . . i ” 50 ” megyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnék s a Ny áttér 3 hasábos petitsor 15 kr. Egyes szám a kiadóhivatalban 12 kr. | tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Hirdetések jutányosán számíttatnak. \ SZEEKESZTŐSÉG Bezerédj István-utcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi utcza 176. sz, alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Nyilatkozat. Ezen lap 41-ík számában közzétett nyílt levelemnek egy szava félremagyaráztatott. A félre érteit szó a következő mondatban fordul elő: »Tolnamegye ez egy napra (1890. október 6.) nem tudta mi a honfiúi kegyelet, kötelesség és becsület. A ki figyelmesen és hozzá elfogulatlanul olvassa el levelemet, az látni fogja: 1- ször.) Azt, hogy a »honfiúi« jelző, mind a három szóra kiterjed és csak is a háromszori ismétlés elkerülése végett maradt ki. Levelemben tehát »honfiúi becsületről« volt szó. 2- szor.) Reá jön arra is, hogy miért állítottam én ezt. Én ugyanis a kérdést igy tettem fel: Megkövetelte volna-e a honfiúi becsület, hogy Tolnamegye megjelenjék a vértanuk szobra leleplezésénél? Igen meg! Mivel pedig nem jelent meg, levontam a következtetést. '"Kitűnik ebből, hogy szavaim a megyének csupán ezen egy mulasztására vonatkoztak, és egyebekben a megyének honfiúi kegyelete és becsülete általam érintve nem lett. Teljes joggal mondhatnám tehát, hogy nincs mit magyaráznom! Dehát félre az egy szóval! Nem ez a dolog lényege! Hanem az elkövetett, nem menthető és menteni megsem kísérlett mulasztás ! Én szívesen törlőm e szót, de félek hiába törlőm, mert ellenében az a koszorulatlan sirhalom, mindörökre egy megmásithatlan tiltakozás marad! Rátkay László. A „megbotránkozás!“ Motto: »Roszsz időket élünk Roszsz csillagok járnak! Isten óvja nagy csapástól Jó magyar hazánkat.« Ebbe a lelki állapotba esett bele tiz megyebizottsági tag ur, midőn elolvasta a múlt számban megjelent »nyílt levelemet« és a megye közgyűlésén »megtorlást« kért ellenem! Erre a »megbotránkozásra« és »megtorlásra« úgy a vele kapcsolatos dolgokra van egy két megjegyzésem, melyeket a legnagyobb lelki nyugodalommal fogok megtenni, jóllehet az első szó nagyon is tapintatlanul volt az indítványhoz megválasztva és teljes joggal mondhatnám, hogy én is meg vagyok bot- ránkozva a »megbotránkozáson.« Megengedem, hogy a kérdéses nyílt levelet »édesebb hangon« is megszerkeszthettem volna, de viszont az illető bizottsági tag urak is kérhettek volna előbb magyarázatot és elegendő idejük lett volna annakutána megbot- ránkozni cs megtorlást sürgetni. Tegyük fel az esetet, hogy én a magyarázattal adós maradok és a megtorlásnak alá vetem magamat! Mi lett volna a megoldás? Bizony itt egyébb megtorlás — mert azt hiszem, azzal tisztában vagyunk, hogy e kérdést kard hegyére vagy fegyver csövére nem bízhattuk — nem lett volna, mint ellenemben sajtó pert indítani. Nem elbizottságból mondom, de a velem levő igazság súgja azt nekem, hogy nem lett volna oly magyar honpolgár, aki mint esküdt ez ügyben a »vétkes« szót kimondotta volna felettem! Váljon megtorlás lett volna-e ellenemben a felmentő ítélet ?! Elhibázott dolognak tartom azt is, hogy a bizottsági tag urak egyike, nem elégedve meg őszinte nyilatkozatommal, »bocsánat kérést« vetett fel, holott tudhatta, hogy önérzetes férfi azt meg nem teszi, meg nem teheti akkor, midőn nincs miért és kitől bocsánatot kérnie! A szivünkre tehát a kezünket uraim és valjuk be őszintén, hogy a dolog el volt ha- markodva, hallgattunk a szenvedély szavára és igy az elégtétel kérés hangja és módja hevesebb volt, mint az állítólagos sérelem! És tisztelt uraim! Önök az én nyilt levelemnek csupán egy szaván botránkoztak meg és nem volt egy szavuk sem ahhoz az igazsághoz, mely benne foglaltatott, ama mulasztáshoz, melyet megyénk elkövetett? Valjuk be uraim, hogy megbotránkozásuk csak »egy oldalú« volt és igy nem is volt egészen igazságos! De hát a dolog megtörtént! Felejtsük el és a jövőre nézve vonjuk le belőle a tanulságot! T A R C Z A. A felföldön. Most először járom görbe felföldünket, ezernyi benyomások hatása alatt érzem szükségét annak, hogy észleleteimet papírra tegyem és pedig a nyilvánosság részére; jól esik tudnom azt, hogy földieim ott a szép alföldön elolvasásra méltatják és ismereteik bővítésére fordítják. Ezúttal a nagyhírű vörös bor hazájába küldöm soraimat, melyeket ha beválnak, mások is követnek t. szerkesztő ur engedelmével, s emezeknél talán sikerültebbek. Tegye meg a t. olvasó azt a könnyű fáradtságot, a mit a képzeletben utazás okoz, búcsúzzék el legédesebb anyanyelvűnkön otthon s ránduljon föl ide, teszem Zólyommegyébe, hova egy pillanat alatt ide ér, vasúton is Tolnamegye bármely állomásáról 24 óra alatt. Ha már itt üdvözölhetem, menjünk ki akármelyik faluba vagy városba, bizonyára azon benyomás alá esik, mely alatt én állok most. Milyen ez a benyomás? Az a csupasz képű, hosszú hajú, széles bóröves férfi- I fehérruhás asszonynépség, egy-egy falunak 3 4 tagból álló „intelligencziá“-ja elhiteti velünk néhány órai ott létünk alatt, hogy ez a föld már is magyar föld ... A jó Ízlés dolgában nagyon is kifogásolható atyafira az alföldi leány vagy asszony alig tekinthet pirulás nélkül, mert a széles bőröv épen nem fed el semmit s csak zsebül szolgál. Az asszony népséget némely falvakban szánalmas színben tünteti elő az ízléstelen fehér ruha. No de ez a kisebb baj; nagyobb ennél az, hogy nép s nem népnél csak a tót szó járja, s ha magyarba csap is át irántunk való tekintetből, ez olyan „zatya- fias“ hogy a fülünknek gyűlik még vele a baja. Legbizarrabb azonban mégis a „tót kisasszony“ alakja és modora. Ilyen is van ; láttam divatos ruhában, drága kalappal a fején ; persze a povedálásán kívül egy kis rikitóság is mindig elárulja a nationaleját. Ha aztán egyikkel szóba állva, a lelkűkbe hatolsz, akkor csakhamar meggyőződhetel jó lelkű földim, hogy azt a jó indulatu „atyafi“ szót bizony érdemet- lenre ] azarolod nagyon sok esetben. Az a tót, ki kaszájával, szorgalmával ott lenn, a te földeden keresi kenyerét, még atyafi számba mehet, mert ismer téged s munkádra, mit neki nyújtasz, reá szorul; de az itteni kissé vagyonosabb, főkép pedig az iparos, nagyrészt annyira fanatizált, hogy annak fejéből ki nem verheted azt hogy „ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folt“ az ő öröké, a tót népé Szvatopluk után. Ez a légkör fojtó az alföld magyarjára ; siessünk ki belőle s tegyünk egy látogatást valamely nagyobb városba. Vonatunk éppen reggel érkezik be az ős bányavárosba, Selmeczbányára, melynek szűk főutczáján gyalogszerrel végig haladva, egyszerre egy megható jelenet tárul szemeink elé: a városháza előtti térre érkezik csinos ifjak hosszú sora, élükön szálas, egyenruhás vezetőjükkel, kiről csakhamar megtudjuk, hogy ő az akadémiai ifjúság elnöke. A menet a városháza előtt ketté oszlik s középen befogadja a városi törvényhatóság tisztikarát s küldötteit, köztük a 48-as honvédeket, kiknek nagyobb része roskadt, szegény bányamunkás. A menet ünnepi rendben és csendben templomba vonul, s elhelyezkedve, az oltár és ravatal között 19 honvéd vonja magára figyelmünket. Arczuk, szemük ihlett, s a ravatal beszentelésénél könnyel teli . . . Kijövet ismét sorrendbe áll az egész menet, midőn csakhamar, minden jeladás nélkül, — csupán egy szót vélünk hallani közvetlen szomszédságunkban ezt: „világosit“ s abban a pillanatban rázendül a húrokon a „világosi nóta“ busán, szivrehatóan. Ennek hangjainál lépked a sokaság főutczán föl a városháza felé, meglepve sokakat, kik a rögtönzött ünnepről tudomással sem birtak. A városháza előtt Szitnyay József főjegyző lelkes magyar beszédben mond köszönetetet az akad. ifjúságnak a részvételért, Tirts Rezső honvéd pedig tótul a bányász honvédekhez intéz lelkes szavakat. Az akad. ifjúság erre a Szózat éneklése mellett vonul el körhelyiségébe. Délután az ev. lycum Petőfi-köre tartott ünnepet, méltót október hatodikéhoz. A tót tenger közepette jól esik egy ily kedves szigetre akadnunk, minőt ez ős bányaváros társadalma nyújt. S ha kérdezzük, hogy ki készítette elő a talaját e szigetnek örömmel értesülünk róla, hogy nagy része
