Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-04-06 / 14. szám
lasztó gyermekek szülői első Ízben intessenek; másod-, harmad-, negyedízben 5—10—15 krral sat. büntettessenek; úgy, hogy a hány heti a mulasztás, annyi Ízben fokozódjék az 5 krajczár. Ne kelljen e mulasztásokat a kir. tanfe- i lügyelőséghez minden héten, csak úgy mint | eddig: minden három hónapban egyszer, és csak fölülbirálás, helybenhagyás végeit beadni; hogy ne a kir. tanfelügyelőnek legyen dolga a mulasztási pénzek összeszámításával, hanem magának, a kitől legelsőbben ered: a I lanitónak s a hová legelsőbben jut : a községi ! elöljáróságnak. így aztán, ha büntetünk, nem lesz nevet- ! séges a mi büntetésünk; a gazdag s szegény I egyaránt komolyan veszi; a gazdag szégyenli, hogy 5—10—15 krért a házát végrehajtók) keresik fel; a szegénynek meg siralmasan esik ha engedetlenségeért napi keresete Vs» Ve» V4» Va sat. részének odafizetésével kell lakolnia. Elmondtam, a miket gondoltam. Ha valaki czélhozvezetőbb gondolatokkal foglalkozott s foglalkozik, kérem, ne tartsa magában: itt ez a lap, tegye közzé gondolatait. Azt hiszem nagyontisztelt szerkesztő ur kész szívvel fog egy pár hasábnyi helyet b. labjában e végre engedni. Tóth István. A VIDÉKRŐL. Bedegh, 1890. mát ez 18-án. Tisztelt Szerkesztő ur! Becses lapja folyó évi 6. és 7. számában Fájth Lajos úrtól egy igen érdekes közlemény jelent meg, „Szegzárd régi és mostani plébánia“ czim alatt. Miután eme közlemény boldogult nagyanyám édes anyjának testvére Nagy Kláráról, mint jótevő adakozóról kegyelettel emlékezik meg, — de ennek testvére báró Nagy Ferencz cs. kir. tábornokról teljesen hallgat, ki pedig szinte nem kevésbé méltó helyet foglal el a szegzárdi plébánia templom jótevői diszes sorában, — feljogosítottnak éreztem magamat e nemes férfiról kiegészítéséül a fent jelzett közleménynek mindazokat a nyilvánosság elé bocsátani, melyeket róla boldogult nagyanyámról többször hallék — s hűn emlékezetemben tarték. A templom felszerelésének költségeit csakugyan a hívek viselték. Azonban a város lakosai a kétszeri nagy tűzvész következtében annyira elszegényedtek, hogy a különben ájtatos kath. vallásu lakosságai a templom belsejének újbóli felszerelésére következő egyszerű tervet készítették: kövezet égetett téglából, — fényű fából; úgy a szentély kerítés, valamint a szószék is és igy tovább. Nagy Ferencz és Nagy Klára visszaküldi a lapot. Lévén Danilla Bendegúz egy városi oligarka a helyesbítés: Dánia pediglen egy ország, mely már annyiszor segítette a vezérczikkirókat a folytonos illattalanságával. A czikkben is, a hogy az izgatottságom közt sajditám, nem Dániáról volt szó, de arról a tenger- korrupczióról, hogy a balhási országút egyik szakaszára 3 garmada kavics helyett csak 2 és fél garmada szállitódott, a mi a legszenvedélyesebb felfortyanásra lovalta a politikai szélcsönd kiéhezett vezérczikk- iróját. Ma végtelenül hibásan szedtek a gyerekek. Csúnya volt nézni azokat az ákombákomokat, miket én rettegtetésükre oldalt pingáltam gépiesen, öntudatlanul. Az eszem, a sejtésem a színház tájékán ólá- kodott. Mi történik ott ? Szinte bántam, hogy nem egyenkint hozattam színre a nyolez monológot s be- legyurtam azokat egy darabba. Vajon az eredetiség e különös speczialitását megérti a hallgatóságom ? A rőfös monológokat meg azt, hogy furtumfurt ketten okvetetlenkednek csak a színen és hogy a dialógus a legnagyobb sokadalom, mert a csoportulások utczai demonstrácziójától irtózom s hogy csendesen viszem véges-végig a drámai evolúciókat? Szerencsére egy pompás ötletem a helyzethez képest eléggé vigasztalt. Ugyanis egy faczér suszterinasnak négy kur- tániát vásároltam és egy karzat jegyet, hogy az első tapsorkánra rohanjon hozzám híradással. Felálltam a kavics garmáda-korrupeziós vezérlő I nem találták kielégítőnek ez egyszerű tervet, akként változtatták azt meg, hogy a tégla kelheim kövezetét, j a szentély kerítést barna márványból, fényű helyett I kemény-fa padokat, szószék stb. is aránylag. Csakhogy ezen változtatott terv 16 ezer frt többletet tüntetett I fel. — Ezen többlet fedezésére 16 ezret, valamint a szertartáshoz szükséges tárgyak bevásárlására 8 ezer [ forintot előlegeztek a városnak oly formán, hogy majd jobb időkben a rokonoknak vissza fog téríttetni, avagy fundáczió fog belőle alapittatni. — Az adomány ilyetén jellegét 1879-ben kezdték először szellőztetni, miről azonban én csak 1885 — 1886-ban értesültem, s azonnal kérdést is intéztem Mehrwerth Ignácz Szegzárd város volt főjegyzőjéhez, kinek szives válaszából ide- jegyzek a fenti ügyre vonatkozó legfontosabb részt: „Hogy néhai Nagy Ferencz generalis csakugyan hagyományozott rokonának bizonyos mennyiségű pénzt, az kétséget nem szenved; hogy azonban valaki hozzá nagy reményeket kössön a megnyerhetés végett, erre nézve nem ajánlhatom.“ E sorok a hagyományozást tehát világosan elismerik, mit azonban mi örökösök tudomásom szerint sohasem vettünk fel, s részemről nem is kívánok hozzá fűzni semmi reményt, melylyel csak látszólag is megsérteni akarnám a boldogultak vallási érzetükből származott azon óhaját, miszerint a jelzett összeg, — mi hir szerint már 80 ezer frtot tesz ki, — második magasztos czéljától, templomi fundáczió jellegétől elvonassék. De hogy ez valóság lehessen, szükséges Nagy Ferencz és Nagy Klára szellemét felidézni az által, hogy Szegzárd város levéltára, mely bármely „Augiás istálló “-ja legyen is, oly lelkes templom barát előtt, minőt Fájth Lajos úrról szorgalom szülte tanulmányi közleményei után következtetni lehet — megnyíljék, hogy igy megkezdett buvárlatait a blébánia templom érdekében tovább folytatva, az általam jelzett dologra is figyelmét kiterjessze, mi által erős meggyőződésem szerint nem fog hálátlan munkát végezni, hanem igenis üdvös szolgálatot fog tenni Isten nagyobb dicsőségére, a szegzárdi plébánia templom javára: Isten adja ! Tisztelt szerkesztő urnák tisztelője özv. Buzásné. MEGYEI IRODALMUNK ________CSARNOKA.________ Hu svétkor. Emúlt a rémes éj, feltámadt a reggel; Áll szembe’ vezérünk legyőzött sereggel. A sötét sír felett szent fáklyaláng lobog; Világítja lelkem’, Ha sírba kell mennem: Miként az üdv e nap’, ón is feltámadok. Világíts, világíts, hitemnek fáklyája. El ne sötétítsen a sírnak homája! Élj addig, légy addig utamon vezérem, Mig a porból kelve, Szent ihlettel telve A feltámadásnak reggelét megérem! 'Tóth István. Temetőben. (Glossa.) Kis madárka zeng az áeon Temetőbe sírba vágyom !“ Oda kint a temetőben Áll a néma sírnak dombja. Arra hullik, s ott porhad el „Szomorufűz hervadt lombja.“ A suttogó alkony-szellő Bús danáját egyre búgja, Kis virágok ingó kelyhe „Ráhajlik a sirhalomra.“ Mindenütt a múlandóság, Mindnütt az örök álom, Mindenütt csend, csak amottan „Kis madárka zeng az ágon!!“ Óh mily kedves a temető! Mily édes az örök álom! Még a madár is azt zengi: „Temetőbe sírba vágyom!“ Szívből szívhez. — Rajz. — Este van. A szomszédos sétatér virágainak illatától terhes szellő megrezegteti az utczai lámpák fényét, mely csak homályos világosságot szór a zajos boulevardra Ablakomhoz ülök. Alattam zsibong a tömeg, zajlik a sokaság, de én látom a nyüzsgő forgást, csak a lárma hat fülembe, az is mindegy megzenésítve különös harmóniába olvad . .. Egyedül vagyok én és még se egyedül ... Velem van egy fájó gondolat, gyötrő bizonytalanság, sejtése boldogtalan jövőnek . . . Óh, szegény egy virág, mely előre sejti, túl ja, hogy az ő kelyhót sosem fogja a harmatos napsugár beragyogni. Gyors herva- dás a sorsa az ilyen gyenge virágnak. S az a hitvány kis izomdarab, mit szívnek neveznek, tán erősebb volna ? ... Miért is adott a végzet e katlanba lángot, tán, hogy saját tüze emészsze fel ? . .. Szemem a csillagos égre téved s lelkemben szárnyat bont a remény. Hátha mégis . .. tán szeret .. . tán fog szeretni . . tán bavátsága már előőrse“ édes szerelmének. De nem ... hogyis ... de miért nem? Vagy tán annyival áll ő magassabban, mint én, hogy sülyednie kellene, hogy derekát átfoghassam? Remény és kétség vív bensőmben küzdelmes harezot, mikor egy ártatlan denevér az utóbbi javára dönti el a győzelmet. Szegény, eltévedve ablakomhoz csapódott s szárnyát törve hullott alá. A néphit azt tartja, hogy ez szerencsétlenséget jelent.. . Árva denevér, neked kellett magad megsebezned, hogy az ón szivem vórezzen ? . .. A hold a homály köpenyébe burkolódzott s az előbb még ragyogó csillagokat szállingó felhőfoszlányok takarták el. Hűvös szellő kerekedik s én becsukom ablaczikktől, azután kecsesen hajtogatni kezdém magamat. A prakszis végett. Hogy ott a lámpák előtt ne le gyek nagyon is esetlen. A ki.nért imbolygásom közben azonban beleütődtem egy betüszekrény vastag lé- ezébe. Dinónagyságu dudorodás ült az ütés után hom- lomra. A homlokom sajgott, a szivem tánczolt, a fantáziám repült, az eső ezuppogott. És az ármányos susztergyerek sehol, sehol . . . Nem tudom tovább elviselni a bizonytalanságot. Bizonyságot uram, bizonyságot! öblöződött ki a hangom kazahezkiásan s rohantam a magtárból átalakított színház felszentelt csarnokába. Onnét egy ur rontott ki iszonyatos dühvei. Rám nézett. Nem tudom, hogy mit olvashatott arczomról, mert galléron ragadt s bedobott a közönség közé, e szavakat morogva: — Itt a helye, barátom. Még úgy látszik nem érlelődött meg agyában az öngyilkosság elhatározása. Jó helyet választott. Itt okvetlen megérlelődik. Lerogytam a zsupíonatos zsölyére. Halványan zsibongtak a színpadról hangzó értelmetlen szavak, de egészen mások, mint a mit én írtam. Úgy rémlik: a varjú szerelmes voltát is emlegették, a mi fenomá- lis tetszést idézett a szakadásig telt karzaton és pazarul tömött földszinten. Ugyaz a két beszélő váltig, mint az én darabomban, de nem azokat a monológokat morzsolták. Egészen mást. Szebbet. A közönség vihogott és ujongott, szerzőt ordított. Izgalmasan feszengtem székemen s mire aprócskásan legyomroztam a dicsőség lázát — a függöny fellebbent és — megjelent a szerző, de nem — én . . . Konstatálom, hogy e percztől kezdve két hónapig rázott a 3 napos hideg. Nem tudom, hogy jöttem ki, csak azt, hogy híis ájer józanitotta a szellemi mámoromat. * Haza szédültem korrektori odúmba. Lassan, szégyenlősen, pákosztos gyerek-csinyért helybenhv gyottak módjára. Minden oly sötét volt: az este a jövő, a dudorodás a homlokomon és — a gúnya. Most tudom már, hogy a szerzők miért bújnak a premieres napjukon feketébe. Megkezdik a hivatalos gyászt. Gyalázat! Még az első napon is a más gúnyájában gyászolok. A metrompáséba. Sötét elhatározással fogtam kezembe a korrektori tollat. Tönkretesziek kavicsos vezérczikk. Olyan őrültségeket rakok hozzád: a lelkem keserű gondolatait, hogy még az nap létesítenek az olvasók végtelen megilletősésükben egy Kölcsey kört. De nem, nem! Visszagondoltam, a mit gondoltam. A közművelődés szent. Azt ne akadályozza senki. Aztán még egy más is megszeliditett. A részvét. Szivem meggémberedett redői szétsimultak, a lelkem sötét gondolatát közömbösítették nem: legyőzték és uralkodtak felette. Vérről futott szemeim ugyanis a nyomdaszemélyzetnek asztalomra rakott bizalmi részvétnyilat' kozatára tapadt. Ez volt rajta.
