Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-23 / 12. szám

Nem, mintha nem volna több más, mi igen nagyon igényelné a reformálást, — sorolunk fel most csak ennyit, — hanem azért csak, mert ha mostani elöljáróságunk csak az itt elmondottakat figyelembe veszi és ezek jelenlegi állapotai megváltoztatására törekszik, — olyan szolgálatot teend községünknek, mely megérdemelni fogja, hogy előtte kalapot emeljünk, — a mit mi tenni szívesen fogunk. Isten adja: úgy legyen!

. ... y.

MEGYEI IRODALMUNK CSARNOKA._______

A háromlevelü lóhere.

Hedvig Henriktől.

Sohase voltam botanikus. Hivatásból legfelebb

\

csak letépni és illetékes helyen föltűzni szerettem a virágokat. Herbáriumomat az idő vasfoga két rövid éven át alig engedte daczolni a múlandósággal, a virágokat is jobban színük és illatuk után ismertem, mintsem neveik után ős emlékszem, hogy egykori növénytani tanárom sehogysem bírta fejembe verni a gyönyörű gencziánáknak számos válfaját, hanem annyit még is tudok, hogy mi a háromlevelü lóhere a természetben és átvitt értelemben mit értenek alatta. Kedves anyámtól hallani először, hogy nagy szerencsének tartják közönségesen, ha valaki nőgylevelü lóherét talál, a mely ritkább még a fehér hollónál ős boldogságot hoz arra, ki azt találja.

Én ily nógylevelü lóherét találni nem voltam elég szerencsós, hanem ismertem három egyént, kiket városszerte a „háromlevelü lóherének“ neveznek. Oly összetartók voltak, hogy egymás nélkül nagy ritkán lehetett őket látni ős ha Nyitrán háromlevelü lóheréről beszéltek, azt mindenki, ki csak némileg is ismerős volt a helyi viszonyokkal, tudta, hogy az nem más, mint Jontef Salamon, Száli a felesége ős Patkós József köz- ős váltó-ügyvéd. Hármójukat egymás nélkül képzelni sem tudták és ha nagy ritkán meg is esett, hogy a „nyitrai háromság“-ból egy tag hiányzott, ez csak úgy történhetett, mert ez a „háromság“ nem volt „szent“ és mert az élet komoly gondjai Salamon uramat nem egyszer szólították ki boldog tűzhelye mellől az üzlet-világ zajos és néha még nagyon is távoli tereire.

Salamon ur vagyonos ember volt és vagyonát becsületes kereskedéssel egymaga szerezte. Ha azt mondjuk, hogy — egymaga — nincs egészen igazunk. Mert szeretetreméltó neje, Száli takarékos és gondos háziasszony létére híven őrző meg a férje által szerzett vagyont, óvta a kártól és iparkodott, hogy a férje minden tekintetben meg legyen vele elégedve. Ezen iparkodása hosszú ideig sikerült is neki, mígnem egyszer mégis oly különös körülmény jött közbe, mely Salamon ur és Szálika sokaktól irigyelt békés életét megzavarta ős a változatosság oly alakját tárta föl a meglepett házastársak előtt, milyenre azelőtt legtávolabbról sem gondolhattak.

Történt pedig — hogy elején kezdjem a dolgok sorát előadni — az eset következőképen.

Valamely csöndes nyári éjjel tűz gyulladt ki a Salamon uram házában. A tűz rendkívül gyorsan elharapódzott és mindig jobban rémitgette egész Nyit- rát. Nyitránál azonban sokkal kétségbeejtőbb helyzetben volt Salamon uram, ki közvetlen nemcsak egész házát látta a nyaldosó lángok hirtelen áldozatává válni, hanem őszintén és igazán szeretett egyetlenét, kedves nejét is, ki már-már elveszendő volt. Neje ugyanis a hirtelen kigyulladt házból, férjével együtt szándékozott menekülni, a roppant felindulás közben azonban férje — nem tudni hogyan — neje kezét elbocsátotta és a midőn lihegő kebellel sietett ki a veszély ezen irtózatos fészkéből észre sem vette, hogy neje nem követi őt ős elhatározott léptekkel siet vissza a fojtó füstben szokot kis szobácskájába, hol hiányos öltözőkében ágyára dobván magát, felkiáltott: „No, most mindjárt vége szenvedéseimnek!“ Salamon ur fejvesztve rohant ki ezalatt az ut- czára ős kereső nejét, kiről azt hitte, hogy a sürü füstfelhőben nálánál szaporább léptekkel a szabadba menekült.

Nejét nem találván, a kétségbeesett férj folytonosan annak nevét kiáltá és szivszaggató fájdalom hangján kérte fel a jelenlevőket, hogy kísértsék meg nejét kihozni az égő házból, hol valószínűleg a forró fttstgomolytól elfúlva már-már utolsó pillanataiban vívódik a halállal.

Maga Salamon besietett a házba és elalélva összerogyott az égő zsarátnokok közé. Elszánt férfiak utána mentek és hihozták a szerencsétlent, mig

mások fölőbresztősón fáradoztak, mi lassan végre sikerült is. Első pillanatban nejét hívta. Borzasztó volt hallani Salamon jajgatását, ki mindenkit esdekelve kért, hogy keressék és mentsék meg nejét. Kikelt arczczal, — dúlt, kétségbeesett tekintettel kérte a körül levőket, hogy hatoljanak be a házba, mert ott kell lennie.

A kísérlet nagyon veszedelmesnek ígérkezett. Seuki sem vállalkozott.

Salamon újra beakart hatolni, de ekkor egy erős férfikar vállon ragadva visszatartá a kétségbeesett férjet.

— Várj! — szólt az érkezett — ős a következő pillanatban már benn volt a házban, melynek minden zege-zuga áthatolhatlan sűrűségű füstgomolyba volt burkolva. Lángoló épületrészek recsegve bomlottak le helyeikről ős állták el az elhatározott férfi útját, ki után a tűzoltók hatalmas vizsugarakat lövelltek.

Patkós — mert ő volt az — a forró füstöt, mely torkát keserű kínok közt marczangolta — nem bírta kiáltani. Tapogatózott ős kereste a drága testet, melynek már csak elszenesedett hullájára vélt akadni. Letérdelt és csúszva hatolt egy szobából a másikba, inig a kegyetlen füst mindinkább lejebb ereszkedett, megfojtással fenyegetvén a bátor mentőt. .. .

Most az utolsó szobába jutott, hol tapogatózva vánszorgott térdein a földön életének végső erejével küzdve a közelgő halál ellen.

Egyszerre egy puha testre akad, erőfeszítéssel emeli föl. Ösztönszerüleg keresve találja meg a női szentély ablakát, melyet hirtelen bever. Elkiáltja még:

— „Ide emberek!“ — ős az ablakpárkányába fogódzva tartja a megmentett nőt és roskadozó alakját.

A szózatra azonnal ott termett nehány tűzoltó, ki a vergődő mentőt ős az élettelen nőt, társaival kiemeli a sebtében kinyitott ablakon.

Erős szeszek a nőt — kinek életereje csak elszunnyadt, de még el nem távozott, magához térítik, mig a bágyadt Patkós rövid idő múlva, visszanyerte teljes erejét és csak némi izgatottság volt rajta észrevehető.

Ezen éjjel Salamonnak emlékezetébe mélyen beverődött. Nem bírta feledni, a mit Patkós tett.

Ettől fogva a háromlevelü lóhere úgy egybefort, a három személy szoros frigye oly tartósnak ígérkezett, hogy senki se hitte volna, hogy valaha felbon- tassék. És nem is bontatptt az fel sohasem.

A Salamon hálája a mily egyszerű, oly igazi volt. Patkósnak az újonnan felépített házban örökös lakást adott, melyet azonban, hogy merő ajándéknak ne lássák, ő azzal viszonzott, hogy jogi ügyeit díjtalanul ellátta és jogi tanácsokkal szolgált barátjának. Száli azonban a válságos éj óta nagyon levert, el- mélázó és busongó kedőlyüvó lett. Csak akkor derült fel, mig Patkós közelében volt.

Utóbbi a nő változását észrevette és nem mutatta, hogy tudja, sőt okát is ismeri annak, hogy a Száli mért oly mólabüs.

így telt el egy pár év. A háromlevelü lóhere virágzott, vagyis a legjobb egyetértésben ólt.

Mindenki irigyelte a zavartalan életet, mely Patkós, Salamon és neje Száli között az őszinte barátság kapcsán folyt.

Említettük már, hogy Salamon ur gyakran szeretett utazgatni, illetve nem annyira szeretett, mint inkább érdek ösztönözte őt a gyakori utazásra. Minden egyes alkalommal, midőn útjáról haza tőrt, Patkóst magához kérette és neje társaságában csöndesen vigadtak néha nagyon is fiatal órákig.

Salamon ur megkívánta, hogy mikor ő megérkezett, Patkós urat hívják meg vacsorára, mely alkalommal a vendég barátsága mellett az ügyvéd jog és nemzetgazdasági ismereteit is élvezte.

Egyszer Salamon ur Horvátországba utazván, egy fontos vállalatban sok végzendő miatt rendesnél hosszabb időig, mintegy két hónapig volt kénytelen távol maradni. Elutazása előtt lelkére kötötte barátjának, hogy nejét, ki a föntebb ecsetelt tűzeset óta mélabukórban szenvedett, el ne hanyagolja. „Ha te barátom el nem látogatnál hozzá, megvagyok győződve szentül, hogy házam még nagyobb veszedelemnek lesz tanyája, mint a múltkori tűz alkalmával s talán mire hazajövök nőmnek csak sirhalmát találhatnám“

............

— Óh, az a „tűz“, az a „tűz“, az volt oka mindenek“, sóhajtott fel Patkós őszintén.

Salamon át volt hatva a barátja őszinteségétől és megindultan őlelő keblére Patkóst, ki nem birta vissza fojtani az arczára legördülő forró könycseppet,

melyet benne a „tűz“ okozott; emlékezete ős minden kinja eltávozott.

Patkós megígérte, hogy legyen nyugott, ő mindent el fog követni, hogy neje a mélakór miatt el ne pusztuljon. így barátja teljeseu megnyugodva távozott ős önmagában dicsőneket zengett a barátságról és ennek ápolóiról.

*

* 4c

A barna kis Száli nem volt „igéző pongyolában“, nem egyóbb, mint egy egyszerű, de szoborszerü idomait kellő érvényre juttató öltözék födte.

Egy hir,leves magyar iró jelen regényét olvasgatta ős észre sem vévé, hogy a zajtalanul fölnyitott ajtóban régi, kedves szomszédja Patkós megjelent, ki szemeit önfeledten szögzó az olvasásban elmerült bájos asszonyra.

Valami marasztalta ős valami előre buzdította a belépőt, ki első pillanatban mintegy meggyökerezve állott a szép nő szobájában.

Patkó előlépett ős a nőcske megrezzent ős hirtelen tekintett föl arra, ki magánya csöndjét oly váratlanul zavará meg.

— Ah ön az ?

— Igen, nagysám, ha megbocsátja.

— Önnek nincs megbocsátani valóm, mióta életem terhét önnek köszönhetem, sőt közönséges fogalmak szerint lekötelezettjének kellene vallanom magamat, ha..........

— Ha?

— Bocsásson meg, de nem fejezhetem be.

— Sőt ellenkezőleg engedje meg nagysám, hogy kérhettem önt erre.

— Komolyan mondja.

—• Kétségtelenül.

— Nos, ha tudni akarja, ón nem érzem magara lekötelezve Önnek azért, mert azon válságos éjjelen, kihozott a sir eléből.

— Lehetetlen, hisz az élet oly szép..........

— Meglehet, de nem mindenkinek.

— És Önnek ?

— Már régóta nem.

— Szabad tudnom ezt az időt.

— Maradjon az az ón titkom.

— Tehát a tűz éjjelén, már igy gondolkozott?

— Talán.

— Csak nem? ....

— De igen.

— Nagysám talányokban beszól, melyek nyitját sejteni sem .... tudom — nem merem.

— És ha sejtené, mi volna az^

— Lehetséges volna? Hisz én? erről álmodni sem merészeltem. Nem, nem, nagysádnak nem lehetett semmi oka eldobni magától egy oly életet, mely Önre nézve a legszebb oldalairól volt csak megítélhető.

— Ön csalódik, sóhajtott fel a nő.

— Oh én csalódom ?! És mondja nagysád — folytatá Patkós rezgő tompa hangon — ismeri ön azt, ki ezen kétségbeejtő gondolatnak és elhatározásnak okozója?

— Igen — mondá Száli lesütött szemekkel — miközben arczán szokatlan hajnal derengett föl.

Patkós közel voná szőkét, bizalomnőlküli von- tatottsággal nyúlt a kis kacsó után, mely kezében ideges izgatottságban reszkedett és melynek villanyos érintése, képes lett volna a leghidegebb férfi- szivet hevülósbe ejteni.

Némán, egymásnak szemébe sem tekintve ültek igy egymással szemben, mig végre Patkós törő meg a csendet, mely szivének lázadó és kitörő érzelmeivel sehosrysem lehetett összhangban.

— Nagysám ón Önnek tartozom valamivel.

— És az? — susogá halkan az önfeledt nő.

— Tartozom megvallani,.... hogy midőn ón önért tüzbe rohantam, tulajdonkópen kettős „tűz“ közé jutottam.

(Vége következik.)

TAN ügy;

Ismeretes a nagyközönség előtt azon törekvés, mely a szegzárdi rk. hitközségi tanácsot és iskolaszéket jó idő óta állandóan foglalkoztatja; derék elnökével együtt azon fáradoztak, hogy a belvárosi nagy iskola-épület a modern kivánalmaknak megfelelő átalakítást nyeljen. Ezen fontos ügyet nem volt könnyű véglegesen elintézni, mert a tárgyalás folyamán különféle nézetek merültek fel, melyeknek sikeres kiegyenlítése folyó hó 16-án történt, midőn a hitközségi tanács egyhangúlag elfogadta a beterjesztett építési tervezetet és a költségvetést.