Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-05 / 1. szám

tői feWjttőzsebből s azután mindig a lámpák tisztogatását fogott.

f ár nap alatt tökéletesen beleéltem magam uj szerep »mbe s egyszerre csak azon vevőm magam észre, hogy igazán szerelmes vagyok. Hogy a fiatal ő nagj ságába-e vagy az uzsonnába, akkor még nem tudtán».

» négy hőt letellett s szerkesztőm stentori hangolt kőidé:

4~ Na barátom, hát szerelmes-e már?

+— Igen - mondám szemlesütve s a jóságos isteni gondviselés a nagyobb hitelesség okáért két gombot pattantott le fekete mellényem balfelóről.- Jól van, ez derék, most már bátran irhát szerelemről, bimbófakadásról, szőke lányról. ..

Szegény, ha tudta volna ...

De miként elhomályosítja a derült eget a ’ráboruló sötét felhő, úgy homályositá el örömömet is abbeli aggodalmam, vájjon mit válaszolok szerkesztőmnek, ha az kíváncsiságtól gyötörve véletlenül azt kérdené tőlem, hogy: kibe? Csak nem mondhatom, hogy a tulajdon édes feleségébe! Elhatároztam tehát, hogy szakitok a fiatal asszonynál s szerelmes leszek az első lányba, kivel a véletlen ösz- szehoz. A szerkesztőm felesége megtanított, hogy az a szerelem — mit azok az éhenkórász poéták agyon- czinczognak — mégsem olyan kellemetlen, mint azelőtt hittem, sőt annyira kellemes, kivált, ha jó uzsonák- kal van egybekötve, hogy szinte vágytam, epedtem

utána, mint a virág a harmatos napsugár után . . .

*

Premiőret adtak, melyről nekem kellett referálnom. Hátamra véve ágyucsöveknek is beillő, nagy szerkesztőségi gukkerunkat, vig dalt fütyürőszve mentem a színház felé. Még nem lévén hét óra, mikor helyemet elfoglalóm, elég időm volt végignézni a kiváncsi publikumon. Közvetlen mellettem ült egy szamüveges kisasszony, utána egy nem szemüveges és ez után pedig egy megint szemüveges asszonyság. Csak a nagyon figyelmes szemlélő tudta volna kiválasztani közülük a mamát. Minő szerencse, hogy sa- njkülósem volt. Mert ha a másik felén is ilyen szomszédságom lett volna, úgy több, mint bizonyos, hogy csendes melánchóliába estem volna. Nem lett volna csoda.

A két kisasszony különben igen hasonlított egymáshoz. Szomllkből egyformán aludt ki rég el- \irágzott ifjúságuk tüze s hátuknak kissé merész domborulatát egyformán iparkodott eltakarni egy kétségbeesésében nekifakult mantill. Kissé ferdén álló ajkukat gyenge pehely fedő, mely igaz irigységet keltett bajusztalan voltomban. Ha még elmondom, bogy; fogaik nem voltak tökéletesek s hogy zöldesfekete hajuk épen nem kellemes rámája volt arczuk- nak— melyen Flammarion bizonyára nem egy máj illetve napfoltot fedezett volna fel — úgy körülbelül fogalmuk lehet az ón szomszédságom bájairól.

Istenem — gondolám — ha ezekbe kellene Szerelmesnek lennem. Hideg borzadály futá át tagjaimat és oly szomorú hangulatba ringatott e gondolat, hogy sírni kezdtem volna, ha véletlenül vig jelenettel nem kezdik meg az előadást. Az első felvonás végéhez érve, mikor Aladár az ártatlanul gyanúsított Adelgunda szivébe mártá tőrét, szomsződnőm, nagyot sikoltva elájult ős karjaim közé esett. Mit tehettem őgyebet, felemelve kedves terhemet. — 56 kilót nyomott, pedig esküszöm, nettója nem volt több 36-nál — kivittera a foyerba s a megrémült szolgákat a színházi orvosért kergettem. Ez azután magához téri tó s kedves övéivel együtt hazaszál littatá. Soha életemben nem ismertem ez orvost, de azért ór-eztem, hogy nagy hálával tartozom ennek az embernek. Az előadás azután zavartalanul folyt tovább. A rejtély kiderült s ezzel együtt Adelgunda ártatlansága is. Szerencsére Aladár tőre papirosból volt ős igy a szegény Adelgundában komolyabb baj nem esett. Szerettem volna elájult szom- szódnőmet a szerencsés kimenetelről értesíteni — ő szegény bizonyosan azt hitte, hogy a szerencsétlen Adelgunda Álad ár tőre alatt elvérzett.

Másnap épen a premióreről irt referádámat olyasára, mikor egy lefátyolozott arczu nő lépett a szobámba. A Pompadour-os divánomon mutatók neki helyet.

— Uram — szólalt meg — köszönetemet jöttem Ön előtt kifejezni lányom megmentéséért. Krim- hilda már jobban van s nem győzi az Ön nemes- lelküsőgót magasztalni. Most szegény ágyhoz szegzett beteg s alig tudjuk unalmát elűzni. Igazán nagyon lekötelezne bennünket, ha becses látogatásával szerencséltetne.

Mikqr kiszabadultam a szerkesztőségből, feketébe öltözve — nagyon gyászos egy vizit volt ez —.1 ellátogattam Krirahildáékhoz. Ne kívánják kedves hallgatóim, hogy az ágyhoz 'szegzett Ivrimhildát lefessem. Úgy nézett ki szegény, mint egy hóba temetett aszalt szilva. Társalgásunk közepette megtudtam, hogy Krimhilda nagyon szereti Zolát és a crőme- bonbónokat. Elhatároztam,-hogy mindkettőből küldök neki. Másnap azután bementem egy czukrázdába s Zolától kértem valamit. Ott azt mondták, hogy ők nem árulnak könyveket; azután bementem egy kölcsönkönyvtárba, hol créme-boubóuokat kértem. Ott meg azt válaszolták, hogy: „ez nem czukorka-köl- csönző intézet.“ Végre János, az a lámpatisztogató, isteni János -segített rajtam s elvivé Krimhildának áz ő kedvenczeit. János azután elbeszélő, mint mondott 'Udvariasságomért a sápadt beteg néma fejbicz- czentőssel köszönetét s mint faggató őt kérdéseivel Priscilla kisasszony, a másik testvér, vájjon szoktam-e ábrándozni, szerelmes pillantásokkal magam elé nézui, néha-néha dobogó szivemhez kapui, meg hogy’éjjel álmaimban nem szoktam-e e nevet ajkaimra venni Priscilla ?’..,. '

Még alig fejező be János a Krimhildáéknál történtek elmondását, beállít a szerkesztőségbe az a bizonyos fátyolozott arczu nő s engem megpillantva könyekben tört ki, hogy Krimhilda haldoklik, hogy Krimhilda mőgégyszer óhajt engem látni . . .

Keményszívű ember vagyok, de ha női könye- ket látok, ellágyulok, miként a parázsra tartott viaszk. Tollat ős ollót ledobva — e kettő nélkülözhetetlen eszköze az újságírónak — gyorsan felvevőm kabátom s rohantam Krimhildához .. . végre is szent kötelesség — gondolám — egy haldoklónak végakaratát teljesíteni. Mire odaértem, Krimhilda szegény: kiszenvedett. A szobába lépve Priscilla nyakamba borult s zokogva mondá el, hogy Krimhilda utolsó szava is az én nevem volt, hogy mennyire szeretett s hogy továbbra se vonjam meg tőlük barátságomat, mert... itt szivére téve kezét elakadt. Végtelenül meghatva órzóm magam, nem tudtam, kit sajnáljak, őket-e vagy magamat.

A temetésen is megjelentem s itt nem kis csodálkozásomra és nem kisebb boszankodásomra mindenki ujjal mutatott rám, mint a megboldogultnak megszomoritott jegyesére. Voltak olyan gonoszlelküek is, kik barbárnak, kegyetlennek, kőszívűnek neveztek el, mert nem sírtam magam agyon. Pedig annyi volt bennem a kegyeletből, hogy még a koporsójára sem néztem, nehogy meglássam, hogy már negyvenkótszer élte át szegény a kukoriczafosztást.

Pár nap múlt igy el, mikor az utczán véletlenül Priscillával találkoztam. A piaczról jött, hol zöldséget vásárolt be. Priscilla nagyon megörült a találkozásnak, oh de ón . . .

— Szegény nővérem kimondhatatlanul szerette — mondá Priscilla szomorúan -- imádta önt, de ha meg is halt szegény, azért még vau egy szív, mely ép oly melegen dobog önért — s ezzel úgy karomba fogódzott, mintha sosem akarna tőle megválni. El kellett kísérnem. Az utczafordulónál mamája jött elénk.

— Már aggódtam — sipitá a fülembe — lányom holléte miatt. . ah, de Önnel ? ... Önre egész bátran bízom lányomat. ..

A zöldség, de nem a remény törzse, foglaló le figyelmem, mikor Priscilla mamája kis vártatva újra rákezdi.

— Valóban szép Öntől, hogy Priscillám iránt viszonozza azt a meleg érzelmet, mely az ifjú szivek dísze és melylyel megboldogult Krimhildám viseltetett Ön iránt. ..

Útközben egy kis csetepaténak lettünk szemtanúi, mit egy kocsis és egy kofa arranzsirozott jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Mikor a lárma a karomon lógó Priscilla figyelmét egy perezre lekötő, mamája hirtelen fülembe sugla. hogy mennyire szerelmes belém az ő Priscillája. Annyira megörültem e hírnek, hogy égő szivaromat tüzes felével tevém számba, azután egész csöndben kívántam, bár halna ki egy nap az egész család, mert ha Ki'imhilda Priscillára testálta szerelmét, úgy ez bizonyára mamájára fogja hagyni s igy még megeshetik, hogy egy szép napon Krimhilda öreganyjába kell szerelmesnek lennem. Ez a gondolat annyira megrémített, hogy egy szabadon hagyott karom ijedten rándult meg, mit karajánlásnak véve a mama, teljes erővel kapaszkodott belém. Látni kellett volna engem e két hölgy közt. Nem akarok magamnak bókolni, különben azt mondanám, hogy úgy néztem ki, miként a tél közé szorult tavasz.

Épen Priscilláék lakása elé értünk, mikor a szerkesztőmmel találkozónk. Ha nem csalódom, ironikus mosoly ült ajkain. Szerettem volna menekülni,

a föld alá sülyedni, de a két tél karja erősen fogott.

Kevéssel e találkozás után szerkesztőm magához hivatott.

— Uram — szóla homlokát összeránczolva. — pár nap óta az ön tolla alatt elhervad a virág ős. elhalaványul a napsugár; az ön irálya pár nap óta olyan beteges, érti olyan beteges, nem szerencsétlen az Ön szerelme ? . . !

— Bizony az — s ezzel olyan sóhaj szólt fel keblemből, hogy az iróasztalou heverő kéziratok mind lepotyogtak s a szoba ablakai megremegtek — bizony szerencsétlen az én szerelmem — mondám a keserű lemondás hangján.

— Tán csak nem azt a gyászruhás kisasszonyt szereti, kivel a múltkor . . .

— De bizony azt — mondám fájdalmasan.

— Hallja fiatal barátom, ón sajnálom önt és azért négy hetet adok újra, hogy kiláboljon szerencsétlen szerelméből, ha négy hót alatt nem lesz Önből más ember, úgy kiléphet a szerkesztőségből ....

Mégis derék ember az ón principálisom — gondolám — erőnek erejével szerencsés szerelmest akar belőlem faragni. Valóban dicséretes egy törekvés .. .

(Vége következik.)

T A NÜGY.

Reform különösen.

(Folytatás.)

A gazdagabb osztály müveit része eddig is megtanult németül jól, s azonkívül még francziául is; azért ki merné rájuk fogni, hogy elnóinetesedtek volna! Ha a poroszok mind jól megtanulnak francziául, annak legföljebb nagyon fognak Poroszországban mindnyájan örülni, mert annyi büszkeség van bennük, hogy nyelvüket és nemzetiségüket elfrancziásodástól azért nem féltik. Csak a magyar féltse nyelvét ős jellegét a némettől ?!

Nagyobb veszedelemben forgott a magyavnyelv sokkal a század elején, a negyyvenes években, midőn azt a latinnyelv helyettesítette iskolában, parlamentben, salouban, beszélgetésben, levelezésben. Inkább veszélyeztette szép nyelvünket a latinnyelv haszná-; lata, mint a németnyelv osztrák uralom alatt, midőn: jól esett mindenkinek magyar szót hallani. A latinnyelv akkorjában nagyon visszaszorította a hazait s| azért volt veszedelmes, mert e házi barátnak tetsző > házi ellenségtől nem féltette, nem óvta senki.

Én nem értem, miért hozzák sokan a magukat! nemeslelkü jó hazafiaknak tartó urak közül mindig j egy tálba a nagy német culturnyelvet az 1848-iki osztrák politikával ?

No de térjünk a tárgyra. Ha nincs görög, s a latin is a minimumra van leszállítva, akkor lesz idő az eddigi német órák számát hetenkint egy-kettővel megszaporitani. Ami a rendszert illeti, úgy hiszem, jobb lenne nem graraatikával kezdeni, hanem a con- cret tanítással és csak később előbbire átmenni. Annyira mindenesetre kell vinni a tanulónak, hogy a német irodalom munkáiból helyesen fordíthasson magyarra, helyesen írhasson, mindent megérthesse^. Fölösleges mondanom, hogy könnyebb és hálásahb feladat lesz, mint Cicero vagy Sophoklessel veaződpi.

Ami a folyékony társalgási nyelvet illeti, ezt iskolától hiába kívánnám. Folyékonyan beszélgetni semmiféle idegen nyelven iskolában megtanulni n,eroi lehet, erre az azonkívül való társalgás az egyedüli módszer. írni, érteni és érthetően kifejezni magát elég. És nem is az a czélja az én reformált iskolámnak, hogy tökéletes német, hanem hogy tökéletes magyar ifjakat neveljünk. A németé vagy oroszé sem az, daczára, hogy a franczia nyelvet követeli^ hogy tökéletes francziákat, hanem hogy nemeteket vagy oroszokat neveljen.

Miért ne tanuljon hát a magyar ifjú is német helyett francziául ? fogja tán némely hazafi kérdezni Azért, mert a francziával sehol szomszédok nem va gyünk; már pedig csupa sympathiából a franczia nemzet iránt a németeket átugrani nem lehet. Még akkor inkább tartom szükségesnek az orosz nyelvet Akinek a salonban vagy a külügyi szolgálatban még ma fiacziára szüksége van, az a német nyelv mellett talál még erre is időt, mint ahogy találtunk rá eddig is.

Annak, hogy egyik fiú a másikat vagy pláne tanfelügyelő a gyermekeket a német nyelv tanulása ellen az iskolában vagy azon kívül izgassa, mint a hogy ez sokhelyt majdnem napirenden van, a legeré- lyesebb módon véget kell vetni. Majd ha buktatnak a német nyelvből a tanárok és ismételni kell emiatt esetleg az egész évet, majd akkor a szülők, kik ma-