Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-11-02 / 44. szám
vonalirányt elfogadja, de szükségesnek látja, hogy a mozgalom az egész vonalon megin- diltassék: nevezetesen Albrech főherczeghez, ki 100 ezer kath. holdnyi birtokkal van érdekelve, küldöttség menesztessék s ily módon a tervnek megnyeressék; a megyékhez forduljanak magok az engedélyesek, a községekben pedig inditlassék meg a mozgalom a végrehajtó bizottság tagjai által. De azért szükségesnek tartja, hogy az olcsóbb és rövidebb várrians se ejtessék el egészen, hanem annak idején vétessék beható bírálat alá. Simontsits Béla többrendbeli kérdést intézett az engedélyeshez s felvilágosítást kért aziránt, hogy az átengedett földterületért törzsrészvények adatnak-e? s fog-e kisajátítás történni? Végre felveti a kérdést, hogy a végrehajtó bizottság vezesse-e a mozgalmat, vagy pedig az engedélyes? Ez utóbbi kérdésre vonatkozólag hosz- szabb és beható vita keletkezett, mig P e r- czel Dezső és Boda Vilmos felszólalásai után abban történt megállapodás, hogy az urodalmak és községek tulajdonát képező löld területekért megfelelő árban törzsrészvények adatnak, mig ellenkezőleg egyébb területek kisajátítás alá fognak esni; végre hogy természetbeni szolgálmányok el nem fogadtatnak. A mozgalom vezetését s általában a vasút létesítése tárgyában a vezérszerepet és ténykedést a végrehajtó bizottság magának tartja fenn. Az ülés délután 1 órakor befejeztetvén, midőn annak lefolyásáról számot adtunk volna, utalunk az alábbi közleményre, mely a tervezett vasút nagy fontosságát kellő világításba helyezi s most befejezésül csak azt kérjük: hogy mindazok, kik a vasút létesítése körül érdekelvék, az ügyet kellő figyelemre méltassák. b. Emlékbeszéd*) Katona József sírjánál. 1890. Oltsd fel merészröptü szárnyaidat lelkem gondolata I s szállj vissza a régen elmúlt idők ködlepte tájira, — lebbentsd fel kissé szemeink előtt az esePályanyertes mű. Irta és mint az ifjúság szónoka elmondta Kecskeméten, halottak estéjén Burdács Rudolf VIII. oszt. gymn. tanuló, városunk szülötte. A hideg éjjeli szellő, mely a nyitott ablakon át betódult, gyorsan olvasztá el a kis gyertyát s Alfréd szegényes kis szobájára az éj sötétje borult. — Oh — fakadt ki Alfréd panaszosan — ez a szegényszég, ez a nyomor még megőrjít ... S Lilla szegényt szeret, kit nem szabad szeretnie . . . Istenem — fűzte tovább gondolatait — hát szégyen vagy bűn a szegénység ?. . . Oh miért nem vagyok földi javakban gazdag, hogy Lilla szabadon szerethessen .... Dehát engem szeret-e Lilla ?. . . Isten! . . . Mikor reggel a takarítónő benyitott, Alfrédet eszméletlenül találta a nyirkos padlón. A gyorsan odahívott orvos aggályosnak jelenté a bajt, irt valami erősítőt s azután távozott. IVNem veszed rossz néven, ha folytatáskép Lilla naplójából idézek egy-egy részt. Hogy került hozzám e napló, ne kérdezd s légy egyébként is meggyőződve, hogy nem követek el indiszkrecziót, mikor e naplónak ez időre vonatkozó részét előtted felolvasom. Halljad. Lilla a többek között igy ir í „..........Igen, én szeretem őt az első szerelem eg ész hevével, lelkem legigazabb érzésével s szembe fogok szállni mindazokkal, kik őt távol akarják tőlem tartani. Hát nem méltó Alfréd az én szerelmemre? Ő, ki oly jó, oly derék, ki oly nemesen gondolkodik, ki gyengéd és mégis erős, kinek romlatlan szive, férfias jelleme tiszteletet parancsol, ki értem küzd, tűr, szenved; őt ne szeressem, mert szegény?... Hát nincs-e két munkás keze s nem kapja-e meg előbb- utóbb a komoly munka megérdemlett bérét? De bár- mint van is, én szeretem őt vérem minden cseppjével I az a tudat, hogy ő is szeret — valami titkos ösztön súgja, érzem — boldogít . . .“ 1 mények néma fátyolét, — hadd olvashassunk egy keveset a múlt idők moj-ette könyviből; — repülj visz- sza óh fürge képzelet a múlt századba s lesd el a ré- ’ gén porladozó szegény iparos szülők szeméből s arczárói sugárzó magasztos örömet, hallgasd meg a sze- 1 lid altató dalt, mely oly édesen zengett egykor csöndes éjszakákon, a szerető szülők büszke reményének, I az újszülött kicsiny Katona Józsefnek rengő bölcsője felett I . . . De nem 1 — — Ne repülj visza oly beláthatlan messzeségbe gyors szárnyú képzelet 1 Állj meg csak fél utón, állj meg ott, mikor közös tiszteletünk és méltó kegyeletünk tárgya, kinek itt nyugvó drága hamvait megkoszorúzni, mint évről-évre tenni szoktuk, úgy most is eljövénk, az egykor számba sem vett mű, de ma már legjobb tragédiánk Bán k-b á n aranytollu Írója Katona József, 1820-ban ezt írja remek műve ajánlásában e nemes város akkori érdemes tanácsához: „Te, mely nekem oly sokat osztogatál, Anyás kebeled, hol a boltozat áll, Melyben gyenge Bölcsőm renge Te vedd is ez első szülöttemet el, Arass, noha szűkén is igy, ha vetel!“ Itt állj meg velünk, gyors szárnyú képzelet! hadd merengjünk egy kissé a múltak emlékein; hadd lássuk az egyszerű közkatonának dicső emelkedését a fővezéri polczig; hadd lássuk városunk egykori egyszerű alügyészének szerény szellemi alakját, a mint e nemes város 100 forintnyi tiszteletdiját alázattal, de egyszersmind gyermeki igaz örömmel fogadja, azon önzetlen édes gondolatban: „mily nagyszerűen fö1segé1hetem ezzel szegény kedves jó öreg szülőimet!“ . . . Igenis tisztelt közönség! — — — Ha Katona József — hogy szabad legyen e komoly helyen ez ünnepélyes órában szójátékkal élnem — örökre csak egyszerű közkatona marad is, az a példátlanul lángoló s minden áldozatra kész gyermeki szeretet, mely a szülőkért elhagyatta a lelkes ifjúval szép fiatalsággal eszményi bálvány képeit, elhagyatta a rajongva szeretett művészi pálya biztosnak ígérkezett örök-zöld babérjait, elhagyatta a tündér álmokat, megvetteté vele a műértő nagy közönség riadó éljeneit, eget rázó tapsát, hozsánnáját; az a gyermeki forró szeretet, mely úgy el tudta dobni magától a jövő sejtelmes dicsőségét a jelen kietlenségéért, hogy kivegye a szegény szülők kezéből az ínség fekete kenyerét, megszüntethesse azok fájó könnyét, aggasztó nyomorát, mely neki, érzékeny lelkének jobban fájt mint a szülőknek ; és tovább menve, az a hivatali pontosság, lelkiismeretes kötelesség teljesítés, mely dicsőültünknek — az életrajz irók egyhangú feljegyzései szerint — oly kiváló fényes tulajdona volt, e város alügyészi, majd főügyészi állásaiban, — melyről irva van, hogy : Egy más helyen pedig a következők állnak: „ ... . Lesz erőm az egész világ szemébe mondani, hogy szeretem s hogy őt inkább követem kunyhóba, mint mást palotába. Mert a legfényesebb palota is sivár, rideg volna nekem Alfréd szerelme nélkül, mely édes meleggel tölti el lelkemet. Oh Alfréd, menynyire szeretlek ? S téged akarnak szivemből kitépni. De ki merészli ezt 1 Kinek van joga engem boldogságomtól megfosztani ? Kinek van joga akaratommal rendelkezni? Hát én nem vagyok szabad akarattal felruházott emberi lény ?. . . De nyugodj meg szivem és légy erős ..." Elégedj meg a napló e töredékével. V. Az naptól, hogy egy dúsgazdag tőkepénzessel jegyeztették el Lillát, Alfréd baja egyre rosszabbra fordult. Az esküvő után három nappal már a koporsóját szegezték le. A lapok magasztalólag szóltak irodalmi sikereiről (ép akkor koszoruzta meg egyik munkáját ezer aranynyal az akadémia) s pótolhatatlannak mondák a veszteséget. Lilla találta ezt legigazabbnak ; az ő vesztesége igazán pótolhatlan volt. Türelmetlenkedel ? Bevégzem . . . Lilla szobájába zárkózva egyedül megszentelt fájdalmának élt. Szép szemeiben, melyeket a körötte levő pazar fény nem tett ragyogóbbá örökké ott gyöngyöztek a fájó könyek, mikkel boldogtalanságát siratta el. S ezek a könyek lassan-lassan elhervasztották azokat a rózsákat, melyek halvány arczán virítottak. Lilla már nem tetszett férjének. A tőkepénzes I „tódultak hozzá a szegények, mert pártfogójukat látták benne, kedvébe jártak hatalmasok, bár se hízelgéssel, sepénzzel nem lehetett lekötelezni. Különösen a bűnvádi ügyekre fordított nagy figyelmet. Már hivatalába léptekor megszaditott egy ártatlanul szenvedőt; őmagairjaí jegyzőkönyvében: 1820. nov. 2-án szabadítottam ki a fogságból egy Khönnéasz- szonyt, ártatlanul szenved őt s ez legnagyobb perczepcziom!“ — Ismétlem a fentebbieket, ha Katona József örökre csak közkatona, vagyis városunk egyszerű polgára marad is, az a lángoló gyermeki szeretet s az a hivatali lelkiismeresség, pontosság, kötelésség tudás, egymagában is megérdemelné őszinte kegyeletünk eme legszentebb adóját, hogy dicsőültünk pormaradványaihoz el- s kizarándokoljunk, szívesen letépjük a komor őszi természet még meghagyott virágait, mikkel sírját ékesítjük, emlékét elevenítsük! . . . De Katona József szellem-alakja nem szorítható be többé a szüleit tisztelő-szeretet, a hivatali kötelesség végzés mintaszerüsége, a polgári erények pontos teljesítése szűk keretébe!-------Mint a költő mondja: A derék nem fél az időmohától, A koporsóból kitör és eget kér!------Úg y Katona József szellem-alakja is büszkén roncsolná szét s törné össze ma már azt a szűk keretet, mit netán a szűkkeblű önzés, vagy elfogult irigység és sötét rosszakarat iparkodnék számára megalkotni! ... Mikor az éj királynője, a szende fényű, mélabus Hold feljön keletfelől, — a nélkül, hogy jöttét előre küldött ragyogó sugárözönnel jókor jelezné, egyszerre csak belép a látóhatárba, — szemet gyönyörkedtetve, szivet bájolva ragyog. Belenézhetünk. — De mikor az égi testek roppant királya, a hal almas, az éltető Nap feljönni készül: jöttét órákkal'előbb jelzi keleten; — előbb derengő fény, majd pirkadó korány, aztán sugár-özön s legvégül ő maga, a fejedelmi Nap 1 . . . S bele nem nézhetünk. Ez egyszerű hasonlat szerint vannak jeleseink, kik — bájos holdként — egyszerre feltűnnek a közélet színpadán s kiváló tehetségeikkel folyvást átte- kinthetőleg előttünk ragyognak. Vannak viszont olyan nagy embereink, kiknek lángesze, remek alkotása, csak nagy lassan lesz evidensé. Pedig ők valódi szellemi napjai közéletünknek, a társadalomnak, a tudománynak és művészetnek s épp ezért — a természeti Nap módjára át kell élniök a lassú diadalmaskodás derengő hajnalkorszakát, le kell küzdeniök először a féjreértés, az irigység, az önzés, és egyéb emberi gyarlóságok gátló sötét fellegeit, hogy azután annál pazarabb fényt, vakitó viliágosságot szórhassanak. Ki nem tudná közülünk, hogy [Katona József, mint drámai költő, ilyen szellemi napja lett hazánk művészi egének ? — — Tán soha nagy ember oly ledér társaságot keresett, hol örök a mosoly, fizetett a csók . . . Hogy mi lön a vége, elképzelheted. VI. Eljött a halottak napja. Kimentem én is a temetőbe, hogy pár kegye- letes perczet szenteljek Alfréd emlékének. Hisz tudod, hogy mennyire szerettem s milyen barátom volt. Hideg, őszi szél fújt, olyan, milyen most rázza ablakunkat és ép úgy hulltak alá a sárguló levelek, mint most. A temető benépesült s minden sírról felkapott a fúvó szellő pár sóhajt és virágszirmot . . . Mikor Alfréd sirdombjához léptem, egy szegényes gyászba öltözött nőt zavartam meg imájában, a mint éppen liliomkoszorut tett a sirhalomra. A kigyuló mécsek homályos fényénél Lillára ismertem . . . Mennyire változott. Régi szépségének csak nyoma látszott, de azért úgy térdelt ott, mint a glóriaövezte Madonna, szemeiben könyekkel, arczán a megtestesült (ájdalommal. Visszaléptem. S e pillanatban millió gondolat czikázott át agyamon. Láttam a bimbókorát élő rózsát, mikor szent ideálja volt egy szegény, de becsületes ifjúnak, láttam azután hervadva, láttam az elkényeztetett nőt szegénységben, nyomorult férjétől — ki sosem szerette — elhagyatva, mint kuporgatja filléreit, hogy halottak napjára fehér virágokat szórhasson eltemetett boldogsága sirdombjára . . . A zordonan fúvó szellő csak egy szót kapott fel a csöndes imából, azt, hogy áldozat: áldozat..Talán önmagát gondolta, talán Alfrédet, talán mindkettőjüket . . . Oh, barátom, van ám a síron tül is szerelem . - • Elmondtam. Lévai Dezső.