Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-08-10 / 32. szám
ily állapotot gyermekeimre. Semmi gyönyörűségem, semmi élvezetem nincs benne. Mivel vagyok boldogabb, mint az a szomszédom, a kinek csak egy fél milliója van ? Bizony jobban élvezi az élet örömeit, mint én. Háza neki ér annyit, mint az enyém, egészsége különb, mint az enyém, tovább fog élni mint én és ő legalább barátaiban bizhatik. Azért ha meghalok, azt akarom, hogy fiaim a vagyonnal együtt az általa okozott gondokon is megosztozzanak. Nem sokára meg is halt ez az életunt Krőzus és 250 millió írtnál többet hagyott jótékony czólokra és alapítványokra. Élete ismét megerősíti azon nagy tanulságot, melyet fájdalom aunyian és annyiszor elfelednek, hogy a nagy vagyon egymagában nem ké- | pos boldogítani és hogy az munka és czél nélkül j ép oly teherré válik, mint a könnyelmű szegénység. S éppen ezért választottam ki és mutattam be az j újvilág milliomosait, mert .nagyrészt példaképül szol- i gálhnt az arra: mily csodás eredményeket képes kivinni a rettenthetetlen akaraterő és a fáradalmat nem ismerő szorgalom. Mindannyinak bár oly mértékben egyesítenénk is a legkiválóbb tulajdonságunkat, mint a bemutatott amerikaiak, odáig nem érhetünk el; de az nem is szükséges. Mert ha azok, kik a milliókon túl gyűjtenek vagyont, az államban túlságosan elszaporodnának, ez a gazdasági egyensúlyt sokkal inkább veszélyezteti, mintha a szegények vagy középsorsuak száma nagy. Becsületes utón megélni és értelmi s anyagi erőinket gyarapítani viszonyainknak s szükségleteinknek megfelelően, — ez legyen czélja mindegyikünknek. És ha ezen az utón akár egyszerű megelégedett polgárokká leszünk, akár gazdagokká mindenesetre nagyobb boldogságot fogunk érezni, mint Williams Vanderbilt, a ki a nagy teher alatt összroskadt. Gyurcsovec Gusztáv. ________T Ö VI SEK._______ Kén yszer kéjutazás. II. Megígértem volt, hogy a pest-monoii kényszer- kéjutazásom élményeiről is számolni fogok. íme! . .. Nem mondhatnám, hogy rengeteg sok élvezet az, miről számolnom kell; — mert egy ily rövid utazás — természetesen — nem bir sem a magyar lövész- egyleti berlini kirándulás, sem az éjféli-nap csudáiban gyönyörködtető nagyobb szabású utazások változatosságával, elbűvölő varázsával, — sőt csak a magyar irók és művészek szokásos, menetjegy-irodai, féldijas, utazási dőzsölésének Dolinay által szeniro- zott nagyszerűségével sem; mégis a rövid ut szülte egyéni élvezeteknek szűk mederben hömpölygő szerény árja is megérdemli tán, hogy e kis helyi lap szárnyvonata egyik legigénytelenebb coupejának rozzant szegletében — a tövisek rovatában — róla valami referáltassék ?!. . . Fölfelé egy nőnemű hajó (Sophie) lefelé egy himnemü (Albrecht) hordozott. Sophie jó tulajdonsága, hogy: gyorsan jár, kecsesei himbál, pinczérei tudnak magyarul s poloskája kevés! — — — Albrechté: hogy kényelmesebb, — jobb konyhája van, — finánczok is járnak rajta állandóan (tehát kaphatni ott csempészett török dohányt!) — no meg, hogy már hazafelé szállít vala minket! . . . Felfelé menet Zsófia nagyon terhes volt, — a hajózásnál is behozott zóna-tarifa megszülte az utazó közönség nagy sokaságát a hajónak, a hajó pedig megszülte a nagy bevételt Budapestnek, az utazó közönség zsebének nagy hátrányára, miről már különben előző tövisemben is szólottám. Érdekes volt ez utazásban, hogy hazánk nagyfia — a velünk együtt felzónázó Hahn Pál ur — miként kurizált az utazó ismeretleu női szépségeknek. Nem tudom, mily sikerrel, — de ellesett egyes szavai után merem állítani, hogy a széptevés társadalmi csataterét diadallal állta meg, akárcsak egy újkori kis termetű nagy Napoleon, vagy — hogy régebbi példára hivatkozzam — akárcsak egy kis Dávid az óriás Góliáth ellenében. Szellemes ötleteinek találó parittyái megszéditének sok bájos női fejet!... Az is érdekes volt, mikor Leicht Lajos barátunk megunván a deficzites kalábert, kiment s tanulmányozta a hajókerekek által darabokra roncsolt habok éjféli bús mormolását, a sötét Duna haragos nyögését — a hajó nagy terhe alatt — hogy majd mikor Pestről Siófokra őr (a Balatonban üdülő kedves nejéhez) szépen csengő, erős, férfias basszus hangon üdvözölhesse rég nem látott életpárját. E hang-gym- nasztikai magas élvezet édes mámorából azonban csakhamar kizavarta őt egy csinos apácza kecses francziá megszólítása, ki, mellesleg mondva, egész éjjel a szalonban ült ős folytonosan imádkozott (gonosz szemek ellesése szerint, bóbiskolva, behunyt szemmel, egy Zóla Emil-féle imakönyvből, mit állandóan nyitva tartott kezeiben!) —; e megszólítás értelme, a mint kivehetőm, odalyukadt, hogy: ne tessék magát erőltetni, kis embernek sokkal jobban áll a magas hang, mint a dörgedelmes- basszus, jobban lehet vele tolmácsolni az olvadékony, lángoló szerelmet!“ — Jstb. — Hogy megfogadta-e L. L. ott mindjárt a bölcs tanácsot s alkalmazta-e: nem tudom ; de annyit tudok, hogy nemsokára nyugodni tért ő is, meg én is, — hangja pedig maradt a régi bájoló hős-tenor. Az apácza 5 forintos felváltásának nevezetes históriáját már sokaknak elmondám, itt nem ismétlem, — majd Á. P. barátom fogja ezt hivatalosan közrebocsájtaui a magyar tudós akadémia által jövő évben kiadandó „titkos Anekdóták“ jeles gyűjteményéből]. Egyeseknek azonban — felkérésre s„pohár mellett, ezigány mellett“ — szívesen elmondom. „Zsófia“ gyorsan hordozott. Már hajnali 21/a órakor tétlenül álla a pesti kikötőben, — alig látszott meg rajta a nagy ut fáradalma, még ott is nem hogy pihent volna, inkább himbálta magát a hajnali szellő segélyével ős Dunánk szőke habjain, akárcsak egy hiú fiatal menyecske folyvást izeg-mozog a toi- lette-tükör előtt. Én igen korán felébredtem, illetőleg bizony alig szenderegtem valamicskét, Pesten meg már — tudja isten — még diákköri szokásom aludni nem tudni! így lön hogy inig a kedves „enyémek“ jóizün szenderegtek Morfius karjai közt, „Zsófi ka“ pihentető kebelén, úgy reggeli 6 óráig: addig én már a hajnali kora órákban partra szálltam ideiglenesen s gyönyörködtem a dunaparti különféle nyelvű gyümölcs-kofák települési, — helyesebben térfogati czivakodásában. Ez igy megy mindennap — mondá egy becsületes arczu hordár — naponként összevesznek a helyen. Ez a határ villongás — mondom — nagyon gyönyörködtetett; hátha még mindeniknek értettem volna a nyelvét! ... De hát nem értem, — azonban újólag meggyőződtem igy is azon igazságról, hogy: „az asszonynak egy nyelv is sok“ mint Deák Ferencz mondá. — A kirakott sok szép korai gyümölcs látá.-a — a mint az egyes darabokat mfiértő- leg elhelyezők egymás mellett a gyakorolt kofa kezek — szintén igen érdekelt, a friss hajnali szellővel összekeverődzött finom illat meg még jobban gyönyörködtetett, mint a sok nyelvű kofaczivódás érdekes zagyvalőka. Elhatározám erősen, hogy vissza- jövet jól felpakolok e szép gyümölcsökből; — dehát: „ember t e r v e z, i s t e n v é g e z! “ visszajövet más határozat váltá fel a régit, bugyellárisoin tüdő-gü- mőkórosan aszkóros lapos soványságának gyászos ki- nézése miatt! . . . Felébredt a család, — vissza a hajóra — s el tovább Monorra! — mondók 6 órakor — s egy rozzant fiakkeres gebe mindnyájunkat oly bámulatos gyorsasággal oda teremtett az Osztr. államvasutak pályaházába, hogy szinte a csömörletes unalomig várakozhattunk, míg vonatunk úgy fél 9 felé mérgesen tllsszögve s gorombán zakatolva megindult. A hosszú várakozás unalmát elűzendő, mit tehessen az ember ilyenkor a pályaháznál egyebet, minthogy 10 krért beszélget a nyilvános telefonon, fölvesz, fölcsöngeti az ember a katalógus kimutatta minden pesti ismerőseit, rokonait (már t. i. a kiknél be van állítva az ördöngős masina!) jól megboszantja őket egy „jó reggel t!“-tel, vagy egy „hogy vagy?“- gyal s aztán nem szól többet egy árva kukkot S3tn; czélját érte, — a lusta pesti ur szeméből minden álmot kivert, hitvány 10 krért, ezen jót nevet, jól mulat egész nap, a pesti rokon, vagy ismerős meg bo- szankodik egy álló hétig! . . . Mikor ebbe is beleuntam, elkezdtem sörözni; mikor már ez sem esett jól beledobtam az oroszlán szájába a törvényes 3 kr taksát, rááltara a mázsára s megmértem magamat. Hogy hány kilót mutatott a mérő rézoroszlánja, szégyenlem megmondani, hátha azt mondaná valaki, mit az egyszeri pógár társ mondott a papjára: „derék, tudós ős becsületes ember ez a mi papunk, csakhogy igen hitvány!“ (Értsd: so- váuy, vékony.) — Hanem annyit megmondok, hogy mikor Monorról visszajöttünk, ismét megmérettem magam s ugyan annyit nyomtam, mint menet. No most már tessék megfejteni t. olvasóm, hogyan lehet ez ? — Mikor otthon három napig úgy tömtek étellel és itallal, egész torkig, egész fulladásig; Pesten pedig — menet — rettentő éhes voltam amaz első mérkőzés alkalmával, akárcsak egy rákot evett kölyök-oroszlán!... No, én megmondom, hogyan volt. — ügy, hogy a Monoron bevett temérdek jó ételek ős italok súlyával épen felért, vagyis annyit nyomott az a sok hazulról vittem s ott elmondtam mulattató szellemi táplálók (extemporizált, szóbeli „t ö v i s„, — szócsintan, — kinrim, — Anekdóta, —. humoros vers, — röpke ötlet — stb. —) melyek is egymást kölcsönösen kiegyenlítvén s illetve lerontván, annyit nyomtam jövet, mint menet, — gazdagodtam, gyarapodtam zsírban, hájban, — megfogyatkoztam őlczben, humorban és —-------pénzben!... In nen a general-quitt. Hogy Monoron mily jól mulattam három napig: azt nem lehetne elmondani, nem hogy leírni 3 napig! Képzelhető, hogy ha összejön pár évben egyszer 12 édes testvér ős azok minden ija-fija, majd 100-ig menő unokatestvér — sereg, egy rengeteg nagy sógor-csoport és még a jó barátok s ismerősök is: nem lehet az örömnek kirúgni a ház oldalát, minthogy ennyi népség házban meg nem fér, hanem igenis zeng ilyenkor a nagy udvar, a rögtönzött tábori familiáris sátor, a testvéri igaz és jogosult öröm kitörő zajától!------------Most is igy volt; való ságos sátoros ünnepet ültünk — mint az izraeliták — leveles színek alatt; folyt a bor, áradt a jó kedv, pattogott az élez, sugárzott az öröm. zengett a nóta, fogyott az étel, szólt a zene, (zongora és fiszharmó- nika egyszerre! — Egyik a sátor északi, a másik a déli sarkán!-------) — úgy, hogy őszre sem vettük. mi kor térti jegyünk határideje lejárt s szomorúan ismét válni kellett-------hogy visszatérjünk Pestre s ha za jöjjünk este!... De csak el is múlik az embertől minden földi jó! . .. Már csak emléke él e szép utazásnak is, mely drága volt ugyan, de bizony megérte, ama magyar közmondás szerint: „olcsó húsnak hig a leve!“ Hát ezé sürü volt, de jó. Visszatérőben Budapesten töltónk pár egészséges napot s ugyancsak rajta voltunk, hogy még megmaradt pénzkészletünket továbbítsuk, nehogy a hajón óvakodnunk kelljen a zsebtolvajoktól. S ez alaposan sikerült is. Voltunk urak, pedig nagyok, — jártunk kocsin — ritkán gyalog; egy fogatú, két fogatú, nyitott ős zárt fiakker, lóvonat, villámvonat, gőzsikló, társaskocsi (magyarul: omnibusz !) személy- és gyorsvonat, nagy hajó, kicsiny propeller — — stb. — mind sorra jöttek s drága pénzért átőlveztettek általunk, — csak ringlspilen nem ültünk, meg talicskán nem toltak bennünket. Sört is ittuuk mindenfélét, — meguéztünk mindent, — voltunk mindenütt — még az Orfeumban is, (s ez volt a legdrágább és legérthetetlenebb mulatságunk! —) mig végre a gyerekek Pestet is megunták s haza vágytak szép Bartinánk ismerős tövéhez — a nagy Sz.-Gellórt komor ős hegyétől — hogy kipihenjék a hosszas utazás sok fáradalmait. És most itthon vagyunk! Én már hetek óta elmélkedem maiamban a közmondás nagy igazsága felett: „mindenütt jó, de legjobb otthon!“ — Gondolkozom a felett is, hogy milyen csalárdul becsap bennünket ez a zóna-redszer. Persze, itthon kiszámítjuk, hogy mily kevésbe kerül most az utazás — ős megyünk! Az ám, de az utazás sallang — kiadásai még többek és drágábbak mint eddig; ezt meg nem számítjuk ki előre, pedig ez megy sokra. Hiszen — az istenért! — az én gyermekeim a hajón olyan éhesek voltak mindig, mint a tigris s úgy nyelték azt a vékony ős drága Dobos-tortát, mintha csak ingyen adták volna; ón meg dehogy mondtam ellent; — az apai szeretet, a gavallérjai, egyre fizettetett velem, mig csak azt nem mondta a pinezér, hogy nincs több (Én meg halkan magamban: hála istennek!) Azt mondom, nem jól van ez igy, — Uraim! — hanem oda kell hatnunk minden erővel, hogy Baross ur ő nagymóltósága hozza be a zóna-rendszert itthon is, de különösen az utazásoknál az ételekre ős italokra is, — hogy a ki sokat eszik ős iszik, keveset fizessen, épp úgy, mint a ki messze utazik! Például; vendéglőben, ca- sinóban, körben utazásnál, a ki megiszik egy pohár sört: fizet 10 krt, — a ki 5 pohárral iszik, fizet 25 krt. — 10 pohárért és azon felül (legnagyobb zóna) a végtelenig fizet az ember 50 krt, punktum. Ugyan ilyenformán tarifázni a borra, pálinkafólóre és az ételekre is. Ez lenne a tökéletes zónás igazság! De hogy én ugyan azon utat 112 írtért tegyem meg (— a sok ezók-mók, sallangköltsóg miatt —) a mit egy fösvény fráter, Zsugori ur, potom 12 írtért; hol itt az osztó igazság ?! Tehát zugjuk fülébe Barossnak erősen: Vagy legyen igazság Vagy vesszen a világ! ..........
