Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-06-10 / 24. szám
XI. évfolyam 24. szám Szegzárd, 1883. junius 10 Megjelen: hetcnkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmé nyek és felszólamlások kül dendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók Közigazgatási, társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap Tolnamegye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanító-egyletnek hivatalos értesitöje, Előfizetési árak: Egészévre.............6 frt — kr. Félévre .................3 „ — „ Ne gyedévre .... I | 50 „ Egyes szám ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, ^hova a lap szellemi részét illető közle- - mények intézendők. Nyilttér: 4 hasábos petitspr 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak. A megyei központról. Régi, megdönhetetlen alapigazság, hogy azon állam bir az állandóság legtöbb biztositékával, melynek polgárai bizonyos korlátokon belől arány- lagosan egyenlő vagyonnal rendelkeznek. A nemzet, mely milliomosok csekély szá mából s a szegénység millióiból áll, csakhamar elveszti a lét egyensúlyát s a küzdelem, mely egyrészről a létért, másrészről a vagyonosság kellemeinek megtartása érdekében fejlődik ki, csakhamar romjai alá temeti a fejlődésképtelen hangyabolyt, melyet az önteltség, daczára a nagy mindenségről tudomással biró általános ismere teknek, emberi társadalomnak szokott nevezni. A nagy vagyon épugy, mind a földhöz ta padt szegénység a corruptió szülőanyja. Az elpuhultság és kétségbeesés tökéletesen azonos következményekkel járnak. De másrészt egyenlő vagyonfelosztás a ter mészet törvényeibe ütközik s igy minden törek vés, mely ezen alapjában igazságos elv kivite lét tűzi ki czélul, az utópiák országába tartozik. Jogosait azonban az akarat: minden lehető módon, még törvényhozás utján is odahatni, hogy a munkájuk után élő osztályok a vagyon nal rendelkező résznek ki ne szolgáltassanak. Zsarnokok és rabszolgák nem ólhétnek bé késen együtt. A minő. mértékben azonban a Szélsőségek szülte. rosy, következmények elhárításit köteles sége az államnak és társadalomnak egy iránt, úgy a nemzeti fejlődés és műveltség alapiéi té tele megkívánja, hogy bizonyos mértein állami és megyei központok lótesitessenek, melyek nem az elnyomás, hanem a vezetés fontos szerepére hivatvák. Az országnak szüksége van egy központra, mely a szellemi és anyagi tényezők öszpontosi- tása folytán a nemzeti erőt képviselje. S mig a főváros fejlődése ezen határokon belől mozog; mig nem semmisíti meg a vidék fejlődését; mig nem lesz belőle az ország mo- lochja, tökéletes jogosultsággal bir. Ellenben ha túlkapásaiban, önszeretetben annyira megy, hogy a vidék létét fenyegeti, akkor végeredményeiben azt szüli, mit a mil liomosak és proletárok osztályának harcza. A mi áll az országra, ugyanaz áll kisebb mértékben a megyékre nézve is. A megyének épen úgy szüksége van egy vezető központra, mint az államnak! —-------- Ha ezen elveket Tolnamegyére alkalmaz zuk, úgy szükségkép Szegzárd hegykoszoruzta vidéke vonja magára figyelmünket. A sors véletlen szeszélye, vagy tán a Ben- ezések kolostora, de az sincs kizárva, hogy vi lágra szóló bora okozta, hogy belőle Tolname gye székhelye lett. Sokáig tespedésben élt, de újabb időkben nem egy jelét adta, hogy tőle telhetőleg iparko dik haladni. Nagy áldozattal sok oly intézményt létesí tett, mely jelzi, hogy haladni kíván s hivatása tudatával bir. Nem óhajt anyagi előnyt a megye többi hasonló jogosultsággal biró helyei rovására, ha nem egyedüli végezélja, a miveit megyének ha sonló minőségű központjává fejlődni. Azonban bármily jogosult is e czél, bár mennyire iparkodik is legjobb erőinek latba ve tésével azt megközelíteni, saját anyagi ereje és székhely legyen, okvetlen szükséges a megyé nek is hozzájárulni. Nem a megyét, mint politikai testületet, ha nem földbirtokos osztályunkat értjük s hozzájok van néhány szavunk. Földbirtokosainkat a nyár pusztai birtokaik hoz köti. Ezer érdek kívánja, hogy ott legyenek, a hol a rengő buzakalász terem. Szép is a pusztai élet nyáron! Azonban ha a nedves ősz és a zord tél, jnunkáik bevégzése után, őket termeik négy fa lai közé szorítja, akkor bizony nem elég az ök rök kolompja, a béresek nyers hangja savarja Csoport károgása, hogy valaki szellemi igényei kielégítésének tudatával birjon. Igaz, bogy a ki szórakozni, mulatni, élvezni kiván és hozzá pénze van, elmehet Budapestre, Bécsbe, Párisba és Londonba; csahogy az ily kirándulások oly költségekkel járnak, melyek igen sokat a nemzet fentartó osztály tagjai kö zül már is igen érzékenyen érintettek. Mig ellenkezőleg egy olcsó vidéki város sokkal kevesebb költséggel nyújthat annyi szel lemi élvezetet és mulatságot, a mennyi elég éve ken át; legalább is addig, mig valaki a maga sabb élvezetek biztosítására elegendő vagyonnal rendelkezik. Szegzárd, ha közönsége kellő mérvben meg szaporodik, ily arányú vágyaknak kétségkívül eleget fog tenni. Van csinos tánezterme, hol igen szép tár saság mulathat: vannak zenészei, vannak éne kesei; — lehet igen könyen állandó szinháza; — lesz vaspályája, mely a közlekedést megkö- nyiti I vannak közhelyei, melyek fejlődés ké pesek. Vannak tehetséges iparosai, kik csak a pár tolást igénylik, bogy a nagyobb városokkal ver- Szóval, meglehet iíi már tdk&i fe. lukní., -U*- kúl hogy valaki eipaiíagiasodnék. Építsenek azért más megye pél dájára, földbirtokosaink kényelmes lakbázakat Szegzárdon, töltsék a te let közöttünk s Szegzárdból egy év tized múlva Tolnamegye valóságos székhelye lesz. Boda Vilmos. T A IM Ü G Y. A tamási-vidéki i. k. néptanitóegylet. Tamási, 1883. junius 5. Tisztelt szerkesztő ur! Nagy méltóságú megyés püspökünk egyik rendele tében felhívta a kerületi esperes és plébános urakat, hogy hassanak oda, miszerint bizonyos számú szomszé dos kerületek rom. kath. tanítói oly nagyobb egyletté alakuljanak, mely legalább 50 tagot számláljon, bogy igy a f. évi augusztus 20-ra összehívott II. országos ta nítói képviseleti gyűlésen, az ezen njonnan alakulandó egyletek küldöttjei is résztvehessenek. Ezen püspöki rendeletet lehetetlen, hogy ne üd vözöljük a lehető legmelegebben, kivált, ha fontolóra vesszük annak czélját. Igen a czélját, mi nem más mint, hogy a kath. tanítók egyletté alakulva iparkodjanak elveiket, ér dekeiket és a kath. népnevelés vagyis a vallás-erkölcsös nevelési irányt érvényre juttatni. Ezt ugyan mindenki belátja, hogy e czél üdvöt hozó és talán diadalra vezető valami, de mégis vannak olyanok, kik a korunkban divatozó szabadszellemüek minden alapot nélkülöző állításaikat magukévá téve, azon nevetségig aggodalmas előítéletüknek adnak kifejezést, hogy ezen rendelet által pressió gyakoroltatik a tanító ságra s továbbá a papság beleavatkozva a tanitóegyletek beléletébe, azt és annak működését oly mederbeterelik, melyből majdan működésének gyümölcse áldást hozólag fog ömleni, a már majd meg nem álló érdek-malom kerekükre. Féltik még az ilyen szabad gondolkodók máj mó lói, hogy a papság ily nagy mérvbeni befolyása folytán, I a- tanitó egyletek elvesztik függetlenségüket és lealacso^ tástól ment szakértelemmel Ítélhessen. Az emigy gondolkodók megnyugtatására úgy hi szem elegendő, ha csak annyit mondok, hogy nem akarunk oly tanitót ismerni, kiben nem létezik jellem szilárdság és erkölcsi bátorság. Ha van olyan tanitó, úgy az nem hogy tanítónak nem való, de még arra sem érdemes, hogy az ember társadalmi szempontból em bernek tekintse. Hol pedig jellemszilárdság és erkölcsi bátorság lé tezik, ott nem hiszem, hogy felütné fejét a pressiót gya- TÁRCZA. Elhagyatva. — Rajz. — Irta: Pap István. Gyönyörű júniusi est van. Az ég azúrján ezernyi csillag tündököl, a hold halvány sugaraival ezüstözé meg a kanyargó csermely gyenge hullámfodrait, me lyekben a szomorú füzek bánatosan lecsüggö ágaikat fürösztgetik, Halk szellő suttog a fák lombkoronái között, édeB illatot hozva magával a virágboritott tájakról. Néma csend mindenütt. — Csak a pásztor pana szos furulyája, a hegyeken legelésző nyájak méla ko lompja, a békák monoton kuruttyolása zavarja meg néha-néha a természet e szó tálán ünnepét. Ismét elnémul minden s újra beáll a titokszerü csend, egy különös némaság, midőn a félelemtől bor zongatott képzelem ezüsthaju tündéreket lát a csillogó hullámokban, midőn a suttogó Bzellöt szellemek sóha jának véli s a komor-sötét hegyek árnyékaiban a me sebeli ériáBok gonosz szellemét gondolja fölismerhetni. Estimára csendül meg a kis falu harangja. S az alkonyat üditö hüsében a ház előtt padokra települt öregek áhítattal emelik le kalapjaikat, hogy elrebeg- jék a mindenség teremtőjének hálaimájukat. Távolról a lengedező szellő szárnyain a hazatérő szüzek danája közelget a falu felé. Mindinkább élénkül a dal, folyton erősbülnek a hangok, mig végre a munkában kifáradt vig leányok ca legények jókedvű dalától visszhangzik az egész kis helység. Azután lassan-lassan elszéled a tömeg s ki-ki siet haza, hogy kipihenje övéi közt a nap fáradalmait. Egymásután sötétülnek el a kis házikók ablakai úgy, hogy mikor az óra tizet ütött, az egész falu nyuga lomra hajtá fejét. Csak a kimagasló helyen álló templom melletti közel épületnek egyik ablakán át vet még az égő gyertya halvány sugarakat az átellenes házakra. Benn egy ifjú, fejét félkarra hajtva, a tiszta, zajtalan égbe tekint. Érdekes arczát a kiállott szenvedés, a jelen csalódás bánatos kifejezéssé alakitá, mi még vonzóbbá szelidebbé teszi egész lényét. Megszólal a furulya távol, hosszas, panaszos dal rezgi át a léget. Az ifjú barna fürtéi lágyan omlanak a lassanként könytöl áztatott arezra. Vájjon mi sajtolhatá ki e hívatlan vendégeket? kinek emléke idézhette elő e rég nem élvezett eny hítő gyógyírt? Csöndes melódiában zokog a mélyen megható hanghullám, mi lelkét büvhatással a fájdalmas vissza emlékezés honába ringatja. S e síró dana az ifjúra mily csodás hatással bir. Hevesen szivéhez kap, a legmélyebb elkeseredés tük röződik arczárói s rajta a rögtöni izgatottság észlel hető, mi alatt gondolatai szerte kalandozva az emlé kébe tódult képeken nvugpontot keresnek. Majd le küzdve pillanatnyi follievülését, nyugodt odaadással engedi át magát a kesergő hangok hatásának. Igen, van amin elmerengjen, ott a távol szülő városa szeretteivel, a rég nem látott délibábos róna rengő kalászaival, — itt a csendes magány, hol szin tén nagyobbrészt csak önzést és önérdekhajhászatot tapasztalt; visszagondol a fájdalmas és mégis boldo gabb perczekre, amidőn kedvese, ki elborult kedélye egyetlen hathatós vigasza volt, fuldokló zokogással kéré hogy ne menjen el. Az utolsó bucsucsók, mintha még most is ajkán égne 1 gyönyörittasan emlékszik erre. A szülök áldása s a midőn sírva ölelték meg, arra kérve, el ne feledje őket a világ zajában, a sze rető hölgy csöndes zokogása, ki ugyancsak arra kérte, hogy öt se feledje, oh, — ezek mind élénken emlé- I kébe vésvék! A bucsuzás sötét hátterét a világ önzésére való figyelmeztetés képezé . . . Mindezek lelki szemei előtt elvonulnak; az egész lenge ködként a semmiségbe vész, a fájó valóra ébred. A szép álom, mi lelke előtt ismétlődött, csak volt; azóta változott minden, minden. A hosszú távol léttel szülőit s kedvesét elidegenité magától, de mit tegyen, ha kötelessége azok óhajával ellenkezőleg kény- teti i választja el hőn szeretettéitől. A nefelejts, mit imádott hölgyének keblére tűzött, aki csókkal pecsételé hüségi fogadását, mindez a fe ledés éjébe merült. Ah, pedig, hogy fogadta az akkor még szeretett ifjúnak, hogy szive változatlan szeretettel csüng min denkor emlékén, hogy várni fog, hiszen a válás nem tartand örökké! . ! . Mindez feledve lön. Légy hü, odaadó s változatlan szeretettel höl gyedhez, ha legkisebb borút is igyekszel, végbetlen szeretetben, eltávolítani boldognak vélt egedről: sze szélyes szive gyakran szélrózsává teszi s ! . E percz- ben a hegyek közöl a méla furulyaszó újra szét hang zik az éj csendjében, oly sirón, oly bánatos hangon remegtetve e dalt: Fáj a szivem, teher neki az élet, — Ennyi kin közt azt sem tudom hogy élek! Mennyi érzelemhüség rejlik e sokat kifejező dal lamokban. Mennyit tűrt, fáradts szenvedett a létért való küzdelemben s csalódás lett a munkabér. Azon szerencsétlen csillagzat alatt születettekhez tartozik, kiket a sors már bölcsőjüktől kezdve, vas következetességgel üldöz, mígnem életsajkája a lét nagy tengerhullámzatában összeroncsoltan libeg minden perezben összezuzással fenyegetve azt. A kedvezőtlen hírek, miket szülővárosából kap egész érzelemvihart idéznek elő az úgy is sajgó kebelben. Ott úgy mint itt, az emberek hideg számítása, a beteg társadalom fonák követelése s korlátolt világ néz lote a kétségbeesésig elkeseriték őt. Úgy illenek reá a vágyó sóhajként elhaló dal vég hangjai : Be jó volna fekete föld, A föld fekete göröndje, Fájó szivem eltemetni örökre. A reménytvesztett szív annyi hányattatás után már csak az örök nyugalomért eseng. A sötét rög alatt szeretné a feledés örök éjét föl találni, de van-e ott túl feledés?! A néma, zajtalan üregben, hol a boldogok álmát a kegyelet nem zavarja: ott találna e sokat szenve dett és csalódott szív feledést és nyugalmat a földi fájdalmak elöl!! Kettő közül a harmadik. Hárman valknk egy alkalommal a néhai S. kán- tortanitó rozzant külsejű, de annál fényesebb belsejü nádasviskójának zongora > szobájában. Azt sem tudom, mi vezérelt oda ama válságos perezben, de ott voltam, az szent! Ilona, a tanitó leánya, kezét rajt felejté zongo rája billentyűjén, szemei, — melyekben egy-egy köny- csepp gyémántként csillogott — az előtte fekvő betett hangjegyen nyugodtak s ö mélyen elgondolkozott. Pista, az öreg tanitó segédje, ki alig két év előtt hagyta el a bajai tanitóképezdét — midőn meghal lotta, hogy megérkeztem, tüstént ott termett közöttünk de a szives fogadtatást, a forró csókot, melyet Ilon ajkáról loptam a viszontlátás örömében, az elösietett Pista mégsem láthatta meg, azonban gyaníthatta, mert eleget hallotta emlegetni nevemet a házi cselédektől, kik már úgy maguk között nem is neveztek másként, mint a „kisasszony vőlegénye“, pedig boldog isten, hol volt még akkoriban az a gondolatom, hogy meg házasodjam. No de reméltem, mint a hajótörést szen vedett szerencsétlen, ki egy nagyobb darab fát remél, mint a melyen megmenekült s úszik, mig a véletlen vagy partra veti, vagy mentő hajó felé vezéreli. Mai számunkhoz fóliv melléklet van csatolva.
