Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-12-29 / 52. szám
52. szám. Szegzárd, 1878. vasárnap deczember 29-én. Hatodik évfolyam. megjeleli: 1 hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 ,, Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap - szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési díjak jutányosán szá- ■ ■Hittatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Előfizetési felhívás: A „Tolnagyei Közlöny“ 1879. évi hetedik évfolyamára. Előfiztési ár egészévre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzeknek legkésőbb 1879. évi január 10-éig leendő beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóhivatal. Szegzárd, 1878. deczember 28-án. Az emberi számitások alapja: egy év ismét le- lólyt, hogy az utánna jövő másiknak engedjen helyet, mely azután nyugodtan felölelje, mint elődje a nemzetek millőinak reményjeit, vágyait, küzdelmeit _és csalódásait s elintézetlenül, mint a hanyag birő, átadja utódának. A bölcs alkotó nem enged pihenést a földön; midőn az élő nemzedék már az anyag és szellemmel küzdelmében felemésztetett, rögtön utánna bo- csájtja a rajt, mely azután az elődök nyomdokain haladva, eljárja a régi és mindig új nótát s ismét másoknak enged helyet! — — Ilyen és ehhez hasonló elmélkedések jelennek meg minden év végén úgy a fővárosi, mind a vidéki sajtó közegeiben; mert az év vége, egy a természetben nagy szerepet játszó forduló pont, egy bizonyos időszámítást lezáró pillanat mindig alkalmas ai’ra, hogy annak folyása alatti eseményekre visszagondoljunk s a felmerült jelenségekből következtetéseket vonjunk.------ ' — ' ' ■ ;1 11 ■■■' ■ ■ ■ == Mi is hódolunk e több mint szokás, inkább természeti szükségnek s az év utolján a hirlapirói működést tesszük elmélkedéseink tárgyává, hogy megmagyarázzuk a múltat s felderítsük a jövőt — — olvasóinknak! Hat éve immár, hogy á „Tolnamegyei Közlöny“ pályafutását megkezdette. Midőn először megjelelt olyan szerény külsővel birt, hogy egy örökké rágalmazó szellemdús barátunk méltán nevezhette „ptaniczli“ újságnak. Az eszme azonban, melyet képviselt, életrevaló volt s szívós ápoló kezekre talált; — a gúny ép oly kevéssé ártott neki, mipt az idő kifáradást szülő folyása meg nem ölte. Hanem még bátorságot vett magának külsőleg nőni s a támogatók szaporodásával szellemi értékben is növekedni. Ez lapunk rövid élettörténete, mely, midőn egy éves múltjára visszatekintünk, akaratlanul felmerül emlékünkbe s melyet czélszerünek találtunk előrebocsájtani, hogy egész nyugodtsággal-------pana szkodhassunk ! A vidéki hirlapiró mindég a bámuló irigység egy nemével tekint fővárosi hatalmas collegáira! Menynyi alkalmas tárgy ajánlkozik nekik szellemdús fejtegetésekre! Mily háladatos tliéma áll folytonosan rendelkezésükre örökké politizáló nemzetünk kiolthatatlan hajlamában. Azután szavaikat százezrek hallgatják; — eszméiket milliók birálgatják; magok sem veszik észre, midőn nagygyá lesznek s 100 vezérczikk meghozza nekik--------a képviselői mandátumot s vele a tért ma gok érvényesithetésére. A vidéki hírlapíró korlátolt téren mozog; — a legérdekesebb politikai eseményeket, a góczponttól távolsága miatt, működése körén kívül kénytelen, hagyni; irhát éveken keresztül egész lapot, azért csak marad a mi volt — hivatalnok vagy ügyvéd. A fővárosi hirlapiró, ha tehetséggel bir, tisztességes, sőt gyakran kényelmes életet biztosit magának csupán szellemi termékeivel; a vidéki ugyanazt anyagi haszon nélkül, másuton keresve meg fentar- tásának eszközeit, kénytelen teljesíteni. Ott megterem a hirlapiró részére a megérdem- lett babér, — itt pedig a töviskoszoru! Ott elnyer a hirlapiró anynyit, menynyit megérdemel, — itt csakhamar, ha kényelmetlen helyzetéről panaszkodik, vagy néha az elégedetlenség vesz erőt rajta nehéz küzdelmeiben, a, félreismert nagyság világfájdalmának szenvelgésével vádoltatik! íme az irigység méltó oka! S váljon mi az, a mit a vidéki hirlapiró elérni akar? Mi az, mire okvetlen szüksége van? Mit kell mindenkinnk teljesitenie, ha nemzete művelődésének, melynek leghatalmasabb tényezője a sajtó, útját állni nem akarja? Megfelelünk röviden mindhárom kérdésre. Az a vidéki hirlapiró, ki e szakmára azért adja magát, hogy magának pagyravágyásból szerepkört szerezzen vagy hogy a népszerűség bóditó légkörében fürödjék, az csakhamar kijózanodva leteszi a tollat, mert szerepkor helyett gúny és nevetség tárgyává lesz, népszerűség helyett roszakaratu bírálat TÁRGZA. Szegzárd, 1878. deczember 24-én. Elismerem, hogy akkor, midőn ezen kis história történt velem, szerettem a bort nagyon, csapán azért, mert bor. És éppen ezért nagy volt az, én hírem, mindenki hallhatta, eleget beszéltek rólam. Nagyon sokan voltak, kik szívesen ittak velem, de barátságát, igaz barátságát egyiknek sem nyertem el soha, kivéve Jenőt. Derék, becsületes fiú, és jó mulató pajtás volt, most már nem az, — megnősült. — Kár érte! — Egy hibája volt csupán és ez abban állott, hogy húsz leányt szeretett egyszerre. És e 20 közül, óh fájdalom! elhagyta 19, csak egy maradt hozzá hü, imádottai tizenharmadika a bájos Ludmilla, kinek néhány ezer forint hozománya vala. S mit gondolnak ' önök, ki volt oka annak, hogy Jenőt elhagyták imádottai? Megmondom. Én voltam. De ezt ne úgy tessék ám érteni, mintha tőle hozzám pártoltak volna, korántsem, hanem azért hagyták el, mert úgy godolkodtak, hogy a kinek olyan részeges barátja van, mint én vagyok, az maga sem lehet különb, pedig éppen ő a bort ki nem állhatta. Jenő szeretett engem, mint igaz barátját, sőt — midim imádottai közül egyenkint és egymásután tizenkilenczen miattam lettek hozzá hűtlenek, megfogadta, hogy inkább mint szerzetes hal meg, hogy sem rólam, illetőleg a köztünk lévő baráti viszonyról lemondjon. Éppen e felett gondolkoztam egy ködös őszi nap délutánján, midőn Jenő levelét kézhez véve, belőle azt olvasom, hogy ne menjek el hazulról; várjak reá, mert közölni akarja velem azon eseményeket, melyek közte és imádotta tizenharmadika közt történtek. — Jó napot — szól éppen ekkor belépve Jenő. — Isten hozott! Gyújts rá,ülj le, pihenj, azután mondd el a mit velem közölni akarsz. — Fáradt nem vagyok, dohányozni nem szoktam s igy mindjárt elkezdhetem — — — No hát, „halljuk!“ —- Nagyon jól tudod, hogy tegnap hozzájuk — — — Igen-igen. Az imádottak tizenharmad lkához — — Hozzájuk voltam híva, még pedig sürgetően, t . — Ezt már mondtad tegnap. — En tehát, hogy a meghívásnak eleget tegyek, tegnap délután teljes díszben kerestem fel Őket. A kisasszony és a mama meglehetős hidegen fogadtak. — Pedig máskor szives fogadtatásban részesültél ugy-e ? — Igen. Azért lepett ez meg mindjárt belóptemkor. — Nos aztán mi történt? — Leültettek — — — Dehogy?! Hát máskor nem? — Ah! dehogy nem. Miért szakítasz félbe? — No no, pardon! Még mindig ingerült vagy? — Igen s az leszek világ végéig. — De reám Csak nem haragszol? —■ Ha folyton közbeszóllasz, reád is. — ügy inkább hallgatok. j—i Azt> helyesen teszed. — Tehát, a mint mondám lelhettek. A mama arcza hasonlított Catóéhoz, midőn ez Car- tliagó lerombolását sürgette a tanácsnál.. —* Láttad te akkor Cató arczát? — Nem láttam, de azt hiszem az sem volt szigorúbb. Imádott Ludmillám szép nagy szemei ragyogtak bizonynyal az örömtől, a melyre számított. A mama leült, de a kisaszszony állva maradt és a mi fő köztem és a mama között foglalt állást. Hogy ők milyen toiletteben voltak, azt elmondani nem tudom, elég az hozzá, hogy a mama costumje bizony nem sokat ért, hanem a kisasszonyé, óh! az nagyszerű volt, úgy nézett ki benne, mint egy valóságos angyal. „Uram! — igy kezdte a mama — ön házunkhoz jár, leányomnak udvarol s ezt — úgy hiszem — tisztességes szándékkal teszi; — következéskép azt kell hinnünk, hogy ön végtelenül szerencsésnek érezné magát, ha mint vöm, a családba keveredhetnék. Egyszerre nem a legkellemesebben kezdtem magam érezni, az igaz, hogy a kisasszonyt szeretem, de megnősülni s hihetőleg a mama papucsa alá kerülni — — Brrr í------„Nek em ön ellen nem volna semmi kifogásom, sőt Ludmilla is szivesen venné — — — „Igen, mert én szeretem önt! — szólt közbe a kisasszony. „S miután, a mint tudom, ön is ilyep húrokat, pengetett a múlt napokban, az igaz, hogy nem ép előttem, hanem Ludmillánál-------. „N agy Isten! — sóhajtottam magamban. „Azért a dolgot egész határozottan bizonyosra vehetjük, anynyival is inkább, mert mindanynyiónk beleegyezése nyilvánvaló. „így még nem fogtak meg soha! — gondoltam magamban, de szólni nem mertem. A mama hallgatásomat beleegyezésnek vette, a kisasszony fél szemmel kacsintgatott reám és én? —, Én azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy leány. Ily meglepetésre nem számitottam. . . ' . h1 „Hanem azt, kedves leendő vöm uram! már cs^k még. is megteszi a mi kedvünkért, hogy, azt a bortömlőt., ezen- - túl elkerüli! ........... ... - - .’ -.
