Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-11-03 / 44. szám
44. szám. Szegzárd, vasárnap 1878. november 3-án. Hatodik évfolyam. Megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — ki*. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .r----10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a' lap szellemi részét illető közlemények • intézendök. Hirdetési dijak jutányosán szá- mittatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Társadalmi viszonyaink. Argus barátom a nyár folyamán egy ízben már megemlékezett székvárosunk társadalmi viszonyairól. Igen helyesen hivatkozott azon hiányokra, melyek betöltése nélkül a társadalmi szellem ébresztése s a lakosok közti szorosabb egyesülés nem eszközölhető. Szerinte hiányoznak nálunk a kellő számú nyilvános közhelyek, melyek a kölcsönös megismerkedést s gyakoribb érintkezést lehetővé teszik. Tagadhatatlanul igaz, hogy ez által az intelligens osztály s főleg mégis hölgyeink vannak sújtva. Nyáron át csak talál mindenki valami szórakozást; úgyszólván majd minden háznál van egy-egy csinos kert, mely a puha, lágy kezecskéknek folytonos foglalkozást szolgáltat. Azonfelül a természet sem fukarkodik ez időtájt szépségeiben; a gyönyörű szőllők, melyek magasságban kellemesen váltakozó hegyeinken elterülnek, szintén nem kis örömet ébresztenek a szemlélőben. Ámde mindezekre az ősz beálltával nem számíthatni. A komor, esős őszi napok a természet eme kellemes gyönyöreitől megfosztanak. Midőn az ember magára a városra szorul, hogy annak a nyár porától kitisztult levegőjét élvezze, nem képes a nagy sártól, néha pedig az uralgó csipős szelek miatt kimozdulni a házból. Nem lehet tagadnj, hogy néha a beállt kellemetlen időjárás még a lélekre és kedélyre is kihat. A szobai zárkózást megunja ilyenkor az ember s lelke egész önkénytelenül nagyobb tér után vágyik, hogy magát természete szerint kielégítse. S mily kellemetlenül esik ilyenkor azon gondolat, hogy ezt tennie nem lehet. Az érintkezés legföllebb egyes családokra terjed ki, azontúl ritkán. Ezen a bajon pedig segíteni kell! Törekednünk kell azon, hogy a tömegesebb érintkezés létesüljön; mert az elszigeteltség méhében rejti a káros visszamaradást. Ezáltal alkalom adatik a különféle s különvált nézetek kiegyenlítésére, sikerdús együttműködésre ösztönöz s ekképen a nemesebb eszmék megvalósításának biztos zálogát képezi. Sajnos, de nem lehet tágadni, hogy nálunk csak csekély figyelem fordittatik a társadalmi egyesülés fokozására. Ezen körülményt többen helyi természetes viszonyainknak róják fel, állitván, hogy a lakosság nagy része a szőllőművelésnek engedi magát s igy részben nem csudálhatni, ha e mellett ily es dolgokkal nem foglalkozik. Rejlik valami a dologban. De hát mivel ez igy áll, talán következik ebből, hogy mindenki lemondjon ebbeli reményéről? Nagy hiány ez, melynek pótlása tovább él nem odázható mulaszthatlan feladatunkká vált, ha csak nem akarunk azon állapotra jutni, mélyen a mulasztás helyreállítása többé nem lesz lehetséges. E tekintetben legtöbbet tehetnének a dalárda, a zeneegylet és a szinrrjűkedvelők. A dalárdát méltán megérdemli a főfigyelem, kivált ha a néhány, év (dőtti időre visszaemlékezünk, midőn ezen egylet a hazai hasonló egyletek legelsőbbjei közé sorakozott; a fölényre került anyagi irány megakadályozta a további haladást annyira, hogy dalárdánk, mely szép virágzásnak indult már egyszer, kénytelen volt működését beszüntetni, pedig kétségét nem szenved, miszerint azon esetre, ha a működés, a szép kezdettől várhatott eredménnyel megállapodás nélkül folytattatott volna, jelenleg csakugyan feljogosítva volnánk büszke önérzettel tekinteni ezen nemes czél felé irányult egyletre. De bízunk abban s az előzmények után föltesszük, hogy ez ügy intézői mindent elfognak követni arra nézve, miszerint a régi romokon újra azon egykori tetterős élet viruljon s küzdjön az elismerés becses koszorújáért. Zeneegyletünk a tavali évben alakulván, róla már kevesebb a feljegyezni valónk. Mint uj intézményt melegen üdvözöltük városunk falai közt annál is inkább, minthogy láttuk azon szép törekvést és férfias kitartást, melyet a tagok az egyes betanulandó darabok gyakorlásánál tanúsítottak. Csak kár, hogy néhány havi működés után, mielőtt még a nyilvánosság terére léptek volna, előttünk ismeretlen ok miatt szélylyeloszoltak. Szeretjük azonban hinni, hogy ez az egyletnek nem végleges feloszlását jelenti, mind inkább némi szünetelés s bizonyos közbejött akadály befolyásának róható fel. Saját közérdekünk kívánja ennek további léteiét, minthogy ezen egylet a társadalmi élet élénkítését s az ebbeli viszonyok javulását nagy mérvben előmozdítani képes; de kívánja ezt mindnyájunk helyesen felfogott közérdeke is; valamint városunk jó hírneve s tekintélye, melyet a művészet pártolása által csak növelhet. Színmű kedvelőink is bizonyára ez évben sem maradnak hátra, hanem tovább haladva a megkezdett utón, ismét újra egyesülnek. Nem ártana, ha a veterán műkedvelők közé már az ifjabb nemzedékből intőbben besorakoznának, még mielőtt űzök, a. nyilvános ténykedés teréről teljesen visszavonulnak. Nyerne ezáltal társadalmunk — de viszont ezzel nyernének az újabb erők is. Mert mind hasztalan, a színpadnak is meg vannak a saját titkai; e téren már jártas s kellőkép gyakorolt egyének kö- I rében sok olyast áll módunkban elsajátítani, melyek | folytán csekélyebb küzdéssel juthatunk azok birtokába. Nem lehet tagadni, hogy a gyakorlat teszi az embert mesterré; igy ennél is ! Nem hiányzik az érzék tehát ez iránt sem városunkban, csak törekednünk kell annak további fejlesztésén. A közelmúltban rendezett ilynemű előadások fényesen igazolják emez állítás helyességét,. Ezek minden tekintetbeu jól sikerültek. S valóban ki akarná ezen műkedvelői előadásoknak a társadalmi viszonyokra jótékony befolyását tagadni ? Közönségünk minden időben meleg érdeklődést tanúsított azok iránt. A hányszor tartva lettek, mindig nagyszámú s a mellett válogatott publikum vett részt s gyönyörködött az ízléssel kiválogatott színdarabok összevágó szép előadásán. Okkal- móddal megy minden. Ugybuzgó tevékenység s a TÁRGZA. Egy régi könyvből. Egy igen régi, német nyelven irt könyv akadt a napokban kezembe, mely folió alakban még 1688-ban Hamburgban nyomatott és Schatz-Kammer nevet visel. Nem tudom e könyv a vidéken mennyire van elterjedve, én a gyönki gymnasium könyvtárában találtam, melynek azt alapi birtokos Salamon Alajos ur 1874-ben adományozta. E régi könyv sok érdekes dolgot foglal magában Magyarországról is, különösen sokat foglalkozik pedig a török birodalom területe, népei s történetével, közli a Mohamedánok szent könyvét az Alkoránt is, nemkülönben a magyar nemzet történetét keletkezési évéig. E könyv nyomán fogok én e lap olvasóival egyetmást megismertetni, érdekes fényt fognak vetni e közlemények Magyarország akkori viszonyaira, nemkülönben a német szerző felfogására. Nézzük legelőször is mit mond e könyv országunk akkori lakosairól ? 1. Magyarország lakosai. Á magyarok csupán azért nagyrabecsülendők, mivel a keresztyén világnak csaknem egyedüli s legerősebb védfa- lául tekinthetők az örökös ellenség (a törökök) ellen. A tö rökkel való folytonos csatározások miatt a fegyverforgatásban nagyon gyakorlottak és vitézségök miatt Bokra becsü- lendök s egyáltalában nem lehet csudálkozni azon, hogy ilyen körülmények között több gondjuk van fegyverükre, mint a könyvekre és tudományosságra, — mind a mellett nem hiányoznak tudósaik, kik a német és holland egyetemeket látogatják. Törvény ezen nemzetnél az, hogy ha nemes ur férfiörökös nélkül hal el, birtokai a királyra szállanak vissza, — hogy a barátság e népnél annál tartósabb s erősebb legyen már a bölcsőben eljegyzik egymással gyermekeiket. Nyelvük egyik európai főnyelvhez»sem hasonlít, — a latin nyelv azonban annyira el van közöttük terjedve, még a legalsóbb néposztályban is, hogy a katonák, kocsisok, hajósok és más alsóbbrendű emberek is megtudják ezen magyarázni az idegen előtt gondolataikat, értik ezen kívül némileg a sláv, német és török nyelvet is. A magyarok örömestebb katonáskodnak lovon, mint gyalog. Fegyverük lándzsa, (melyet ők kopjának neveznek) kard, pallos, bárd, puska, csákány és ostor.Lovasaikat huszároknak nevezik, kik fejükön sisakot, testükön állat- bőrrel bevont s lábaikig érő karos pánczélt, bal oldalukon kardot s jobb. ezombjukon egy szúró eszközt hordanak. Jobb kezükben tartják a zászlóval ellátott két bojtu kopját, a kopja nyél veres és fehér szinü csikókkal van befuttatva, az ököl fölött van egy védő, — hátul egy tokban van elhelyezve a mordály. A hajdúk képezik a magyar gyalogságot, fegy vereik: rövid puska, baloldalon viselt kard és az öv jobb oldalára alkalmazott karika, melybe csákányt akaszthatnak. Ok is mint a huszárok állatbőr öltönnyel körithetik be. magukat. Ruházatuk nagyon czélszerü s áll egy rövid kabátból, mely mint a lengyelek szokták, bundával béllelt. A főnemesek és államhivatalnokok pompás kelméjü s leginkább piros szinü drága ruhákat viselnek, a nők és leányok drága prémmel bélelt rövid köpenykéket; az alsó néposztály öltözéke kék, veres vagy zöld alsó ruha és durva nemez posztóból készült s gerbernek (hihetőleg k ö p ö n y’e'g-nek) nevezett felső ruha. A most leirt öltözék, különösen a lovon annyira czélszerü, hogy a horvátok, slavonok és más nemzetek sőt a határszélhez közel lakó törökök is elszokták azt tőlük. A magyarok általában nagy kedvelői az élénk szineknek, legkedvesebb színük a veres, zöld, kék, sárga és bibor szin, — nagyon ritkán lehet rajtuk fekete ruhát látni, maguk a papok is biborszinü hosszú öltönyöket viselnek. H Pozsony a XVII. század végén. Pozsony, Magyarország keresztyén részének fővárosa a Duna balpartján Bécstöl 10 mérfbldnyire fekszik. A város nem mondható sem nagynak sem erősnek; de annál wmmmaam
