Tolnamegyei Közlöny, 1878 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-01 / 35. szám
35. szám. Hatodik évfolyam. Szegzárd, vasárnap 1878. szeptember 1-én. IVIegjelcn: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 ,, 50 „ Egyes szám ára .-------10 ,, Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tölnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. Felhívás Tolnavármegye hazafias érzelmű müveit közönségéhez. Sivár jelenünk s csak halvány remény sugarakból szőtt jövőnk szomorú látköréből érzelmeinek tápot meríteni a magyar szív ösztönszerüleg vissza- hajlik a múltba, hogy a lezajlott — de nemzeti dicsőségben ragyogó múltúnk fényes ivezete alatt meg- szentelődvén: kitartást nyerjen a jelenre s reményt a szebb jövőre. De hol találjuk fel történeti múltúnk ezen fényes ivezetét, melynek Cyprus lomboktól beárnyékolt szentélyében magát a fáradt szív kipihenje? és midőn a honfi érzelmekben gazdag erekkel csörgedező magyar-sziv veszta-lángja kétfelé mélyen be- nyulik az emlékezet és remény országába: hol vannak a Memnon-szobrok, melyek honfiúi tiszta kezek érintésére zengő harmóniával enyhítik a jelen aggodalmait ? ött, —I- hol mint Kárpát csúcsán a napnak tiizarcza a hazafias közszellem kigyulván, felemelkedett lélekkel emlékoszlopot épit a lezajlott fényes múlt megörökítésére, hogy míg a történet múzsája az emlékoszlop oldala mellé lépvén, fáklyájával azt tetőtől talpig megvilágositja: a jelenkor nemzedéke tanuljon lelkesedni s merítsen hazaszeretetei atyai lelkes és önfeláldozó testéből. TÁRGZA. A rögtönző és családja. Beszély. Irta: Bartinai. I. A r ft g t ö n z ö. (Folytatás.) Délután 4 órakor a kórházi kis kápolna harangja megszóllak s jelző, hogy ismét egy szerencsétlen ember élete nyert befejezést, kinek nincs nagy vagyona; mert hát az emberek intézményei s szokásai olyanok, hogy még a halál sem egyenlíti ki köztök a vagyonban mutatkozó különbséget: gazdag embernek nagy, újabban bekötött harang szóll búcsúztatóul; szegénynek: csengetyü! Sok kiváncsi nép tódult össze s kiséré örök nyugalomra a rögtönzőt, kiről igazán nem tudta, hogy ki ö és merre van hazája, de kinek szomorú sorsa szükségkép hatott reá. A szegény özvegy azután, midőn a göröngyös hantok elfedték szemei elől a kedves holttestet magában rejtő egyszerű koporsót, a temető kijáratánál körülnézett, hogy merre vegye útját; mígnem elborult arczczal megindult a kórház felé, hogy a betegeket gondozó apáczák főnökétől egy éjjelre szállást kérjen! Úgy összeszorult a szive, midőn az alacsony bolthajtásos bejárat végén csengetett. Az apáczafőnök könyörületes asszony volt, szívesen látta a szegény özvegyet és árváit s ebbeli érzelmeinek többszörösén kifejezést is adott, mert a rögtönző neje egy nemével a csendes őrültségnek, üveges szemekkel ismételgeté, hogy nem soká fogja vendégszeretetét igénybe venni. Igaza volt! Másnap már lázban feküdt s kínos elöér- zettöl gyötörtetve, magához hivatá az apáczafönököt s meg- igérteté vele, hogy a csomó iratot, mely egy börtárczában feje alatt van, híven megőrzi s hogy ha gyermekei felnőnek, át fogja nekik adni; ha pedig netán azok is elhalnáThemistokles sírt a marathoni győző oszlopánál ; Caesar k önyekkel öntözé Herakles szikláit; a mai görög a régi Hellász romjai mellett hévül nemzeti dicsőségre; a helvét Teli Vilmos kápolnájához vándorol a waldstetteni tóhoz s lángoló kebellel ott imádkozik a szabadság Istenéhez; az önző angol kalapot emelve közelit jelesei öszlopához, hol hideg kebelét átfutván a haza meleg szeretete, felkiált: „Blest Isle! With matchless, beanty crowud! És a magyar? Hála nemzetünk géniuszának, a magyar is ébredez! Emlékoszlopok állanak már hazánk azon terein, melyeken a szabadságharcz alatt fiainak drága vére folyt; naponkint emelkednek honunk különböző pontjain a jelkövek, melyeknek fénylő zenitéről a dicsőség sugárzik reánk, csak ott nincs még jelkő, csak azon mező áll még ma is pusztán, melyen Popilus Lenásként vármegyénk hős fiai, a szintén vármegyénk legHősebb fia által üldözött 12000 ellenség elé dobbanva, egy hatalmas „Megállj“-t kiáltott; csak az ozorai fennsik áll még jeltelen, melynek mezejéről a dicsőség oroszlán része reánk, Tolna fiaira esik. Még élünk sok ezeren, kik ott ama fennsikon 1848. őszén nemzetünk háromszinü lobogóját bátran kibontottuk, még él és köztünk él nemzetünk legnak, annélkül, hogy annak tartalmáról magának tudomást fogna szerezni, elégeti. Az apáczafőnök mindent megígért s megkisérlé hivatásából kifolyólag a vigasztalást, de már akkor süket füleknek beszélt; a láz önkívületbe ment át, ennek pedig véget vetett a halál s alig negyed napra a kis kápolna még ki-* sebb csengetyüje másodszor szófiait meg s a közköltségen kiállított koporsót már csak a két kis árva kisérte. A sors ezen megrendítő eljárása azután, mint a villám terjedt szét a városban, mely annak szinhelye volt. A könyörületes szivek birtokosai kezdtek az eszmével foglalkozni, hogy a kis árvákról gondoskodni kellene s csakhamar az ige testté lön. A temetés után alig pár óra múlva a nöegylet egy küldöttsége jelent meg a kórházban és bebocsájtatást kért az apáczafőnöknél; ez készséggel nyittatott ajtót nekik s pár perczczel később a három tagból álló küldöttség szónoka előadá megbízatásukat, mely abb'cl állt, hogy a nőegylet az apáczafőnök gondozása alatti árvák egyikét magával viszi s neveltetése és ápolásáról gondoskodik. Az apáczafőnök szorongva szegezé fénylő szép fekete szemeit a félénken félrevonuló két kis leányra s küzdött magával, hogy oda adja-e az egyiket s melyiket adja oda!? Gondolkozása közben eszébe jutott, hogy a kiadás megtagadása mindennemű feltevésekre szolgáltatna anyagot s fejét elfordítva mondá a küldöttségnek: — Tessék választani! Egy pár nap alatt úgy szivéhez nőtt a két kis leány, hogy remegve gondolt az élválásra, de vigasztalta magát, hogy ha az egyiket elviszik, itt marad a másik; azt ö majd neveli, megtanítja őt szeretni, vele él, vele szomorkodik, vele örül s a mit az állás nem engedett meg neki: gyermekkel birni. majd elnyeri ezen az utón s lesz nevelt gyermeke után gyermeke, kit szeretettel ölel dobogó keblére. A nöegyleti küldöttség hosszas tanakodás után Annát választá, ki eleven fekete szemeivel, testvérje háta mögül, hová bujt, tekingetett nem a legnagyobb bizalommal feléjök. S midőn határozatuknak kifejezést adtak, az apáczafőnök, szilárd hangon, mintegy megerősítve magát, mondá a küldöttségnek: bátrabb fia PERCZEL MÓR, a hős tábornok, Tolna szülöttje, kinek kardja villanására e megye bátor fiainak örömriadása között porba hullottak az ellen zászlói; — óh örökítsük emlékkővel szabadság- harczunk ama drámai magaslatra emelkedett jelenetét, amidőn a haza ellenségét üldöző hős tábornok a tolnai Perczel — épen Tolna vitéz fiaival szoríthatott kezet a porig megalázott ellenség sorai felett; tegyük ezen földet — melyet a gondviselés számunkra kijelelt, — széppé s egy' ránk dicsőséget sugárzó monumentum által emelkedetté, mert Burke szavai szerint: „Pour que vous aimons notre patrie, il faut que notre patrie sóit simable. “ Ti megyénk nagyobb községeinek művelt és honfi erényekben gazdag fiai és leányai, ragadjátok meg a hazafias eszmét s áldozatkész sziwel csoportosuljatok kivitelében, ne hagyjátok a szabadságharcz nemzedékével együtt ama fényes korszak emlékezetét is sírba szállani, haddTiirdessé Ozora fensik- ján az ellen e Saratogaján ég felé büszkén tekintő emlékszokor a magyar kar erejét s megyénk dicsőségét, — állítsatok szobrot, — diadalszobrot, melynek árnyában még a késő unokák is epekedve és lobogva álmadozzanak az apák dicsőségéről. Egy régi honvéd. — Úgy hiszem czélszerü lesz, hamar végezni. A küldöttség tagjai legédesebb hangjaikat vevék elő ; megkísértették a' kis Annát szép szerével magokkal csalni, de az egyátalán nem akart velők menni, mígnem kénytelenek voltak erőszakot használni. De még ezzel is csak hosszas idő után mentek valamire, mert a kis Anna úgy ráfonta magát testvérjére, mint a szederinda az őserdő százados tölgyeire; s úgy kellett róla lefejteni. Midőn azután ereje megtört, kérésre vette a dolgot; ez sem segítvén, kínos jajgatás és zokogásba tört ki s jaj- veszéklése mindaddig tartott, mig a küldöttség a halltávol- ból ki nem ért. A kis Elvira pedig magába fojtva bánatát, hallgatott s csak sűrűn hulló könnyei árulák el megindulását, — mígnem testvérje sírásának elmúltával, zokogva borult az apáczafőnök ölébe. Ez pedig könytöl fénylő szemeit ég felé fordítva, olyan buzgón imádkozott: hogy ha az egyiket letépték kebléről, legalább a másikat hagyja meg neki az isten! De a sors, mely a családi örömöket megtagadta tőle, ily alakban sem akarta vele boldogítani s alig hogy imádságát bevégezte, ujjólag csengetés hallatszott s a szolgálattevő női cseléd egy hét ágú koronával ellátott levélkét adott át neki. Az apáczafőnök borús sejtelemmel nyitá fel a levelet s következőt olvasá: „Most értesültem a megrendítő szerencsétlenségről, mely egy szegény, keresztül utazó komédiás családot ért s minthogy azt hallottam, hogy a szerencsétlen szülök gyermekei a kórházban vannak, a városkapitánytól nyert engedély alapján tisztelettel felkérem, hogy a gyermekeket, kiknek állásukhoz mért neveltetését magamra vállaltam, a levelem kézbesítő szolgának átadni szíveskedjék.“ Tisztelője Özvegy báró Wilsen Clementine. Az apáczafőnök remegve fordult Elvirához s bátortalan hangon adá tudtára, hogy neki is el kell mennie. Azután egy hang nélkül szolgáltaié át a kis leányt az egyenruhás szolgának a következő szavakkal: I §i|| — Csak az egyiket adhatom oda, mert a másikat már elvitték!
