Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-06-17 / 25. szám
alkalom, mutatkozzék valami mindennapiasságtól elütő élvezet, jöjjön egy vándor — habár tizenketted rendii — színész csapat, vagy állítson be lakóhelyünkre egy bűvész, vándor művész, kötéltánczos vagy vidéki zenekar, szóval valami új: akkor a magyar embernek mindjárt van pénze, kell lenni pénzének, mert ha elmarad megszóllják, meg hát olyan egyhangú az a falusi vagy kisvárosi élet. Az élvezetekre tehát mindig van pénz — ha a család fentartására szűkén jut is. Van azonban másra is. Nemzeti hibáink egyike a fényűzés, mit talán még Ázsiából hoztak őseink. A keleti népek mindegyike szereti a csillogást — a fényt. A nyu- goti nemzetek közül a franczia az, mely vetekedhe- tik e tekintetben velünk, sőt felül is múl bennünket. Azonban sajátságos dolog, a mi arra a nemzetre nézve nem hiba, sőt erény (mert a nemzeti jólét a franczia nemzet fényűzése által nagyban előmozdit- tatik) az, mi reánk nézve megbocsáthatlan bűn, mely már sok családnak megásta sírját, sok nőt tett tönkre erkölcsileg, számos családapát kergetett az öngyilkosság kora sírjába. Emlékezzünk csak a minduntalan felmerülő sikkasztásokra, bukásokra, öngyilkosságokra, — van-e hét, a melyen egy vagy több esetről nem értesítenek bennünket a napilapok? Mi idézi elő e szomorú s nemzetünk jelenét rósz színben feltüntető s jövőjét pusztulással fenyegető eseteket? Az, a mi a francziának erény a fényűzés különböző módja és neme, a mire mindig van pénz, kell lenni pénznek, habár az adóval adósak maradunk is a meddig lehet. Eégóta jajgatunk, hogy Austria gyarmatának tekint bennünket, nyers terményeinket megveszi olcsó áron s feldolgozva visszaadja ugyanazt tízszeres vagy ötvenszeres áron. Ez bizony sajnos, igy is van' de hogy igy van, lesz, ki annak az oka?!? Az a német talán? nem bizony! hanem magunk, miért vesszük meg tőle? Nem tehetnénk meg azt, a mi már többször volt kezdeményezve s a mit most is próbálgatnak némely komolyan gondolkozó férfiak s nők, hogy t. i. egyesülnek a magyar ipar pártolására, megfogadják s meg is teszik, hogy egy bizonyos ideig nem vásárolnak küllőidről semmit, meg- elégesznek a magunkéval, ha durvább is és majd egy idő múlva lendületet vesz a magyar ipar s ki tudja állni a versenyt a külföldi iparral. Azt nem lehet világért sem! ez már illetlen volna a társadalom ellen!! mondják sokan. Micsoda merénylet volna az, hogy az a hölgy, ki eddig a legújabb párisi divat szerint készített, külföldi gyártmányú selyem s bársony ruhában járt csak — most holmi közönséges darócz s a mellett még itthon gyártott kelmét használna öltözékéhez?! hiszen mindjárt elájulna, ha ilyet neki még csak mondanának is, semhogy még ilyet bájos termetére felöltem magát elhatározná! Es micsoda merénylet volna ez a társadalom ellen, hogy az, a ki eddig 150—400 frtos ruhában járt, most csupa példaadásképen hazafiság- ból 15—30 frtos ruhát öltene, hisz ez által magát a legnagyobb mértékben lealacsonyítaná?!? Hogy azonban az általam festett viszás állapotok még egyéb okokra is visszavezethetők, arról jövő második czikkemben. A házi ipar méltánylása nemzetiségi szempontból. Volt alkalmam egyszer-másszor e lapok hasábjain is a népélet szemszuróbb kinövéseit értékükhöz képest íoltüntetni s azoknak természetes ellenszereire tehetségem szerint utalni. A szó elhangzott, az irás elidült és nem akadt senki, kinek eszébe jutott volna a megbolygatott kérdést tovább fűzni s tovább fűzve — testté edzeni. Hogy minden ilyen törekvésnek napjainkban többnyire az eredménytelenség az eredménye, e körülmény némi magyarázatot lelhet ama felsőbb helyen is inaugurált tévtanban, melyszerint a házépítéssel maholnap az ötödik emeleten s nem, mint a magunk- forma együgyü emberek szokták, az alap okszerű lerakásával kezdik. Újabb időben a házi ipar fontos kérdése foglalkoztatja a sajtó egy részét és a szakemberek kitűnőségeit. Minő siker koronázandja ez igen-igen üdvösnek Ígérkező mozgalmat, a közel jövő mutatja meg. A nélkül, hogy a XIX. század humánus czélzatu törekvéseit, a magánosok áldozataival és az egyesületek közös erejével életre hivott anyagi eredményeit kicsinyelni akarnám, bátran elmondhatom, hogy a házi- és kézműipar meghonosítása, különösen a magyar nemzetiségű földmives osztály jövőjében, nagy horderövel bíró s nem kevésbé üdvös átalakulások magvait szórja szét; mely fordulat állami és főként nemzeti életünk megszilárdulását messze időkre annyival inkább biztosítja, mert az 1867. év óta megpendített eszmék egyikesem érinti annyira elevenén a magyar földmives nép elcsenevésze- désének okait, mint a házi- és kézműipar szerencsés eszméje. Az elmondottak konkrétebb megvilágítása végett megyénk határain túl nem megyek. A mienkkel nagyobb részt analog viszonyokkal találkozhatunk az ország bármely vidékén, minélfogva a felmutatott részlet, esetleg az egésznek hű alakját is tükrözheti vissza. Vegyük föl terepül Baranya m. drávamentí vidékét. A megye népessége 290 ezer, a kijelölt megye részen azonban nem lakik több 40—50 ezer embernél, holott a megye egész területe és a fölvett rész úgy állanak egymáshoz, mint 4 az 1-hez. Ha nem tévesztjük szemelöl, hogy a szóban levő vidék Baranya legkövérebb része, melynek gabonája, bora és fája a duskálkodásig bőven, levegője egészséges van — és a népség mégis itt a leggyérebb, önkénytelenül föltámad bennünk a kíváncsiság és a kutatás vágy. Fönt, a sokkal mostohább földrajzi fekvéssel Biró északi vidékeken a németek és szlávok évről-évre inkább szaporodnak, az ipar és földmivelés terén mind nagyobb életrevalóságot tanúsítanak, a földmivelésnél fölöslegessé vált munkaerőt helyes beosztással tudják más téren is, pl. a kézműiparnál, kereskedésnél érvényesíteni s mindennek természetes következménye a fokozatos vagyoni jólét, a mindenből hasznot meríteni tudó élelmesség. — Mig itt alant a kövérségtől csepegő földet lakó magyarfaj évről-évre fogy, pusztul s itt-ott szellemileg és phisikailag is elsatnyul, addig odafön munkától pezseg minden. Nem Romániába vándorlásról, nem atulnépesség miatt keresetté vált életföntartási eszközök hiányos váltáról, nem az éghajlat és föld mostohaságáról van szó, sőt mindennek ellenkezőjéről győződhetünk meg; hanem igenis a földmives osztálynak a gyakorlati életbe átvitt ama vérré vált hitéről, miszerint a szaporaság és vagyoni jólét egymást kizáró két heterogen fogalom, mely meggyőződésének erkölcsi és phy- sikai romlása árán is érvényt szerezni törekedik. A magyar földmives osztálynak a műveltség alantabb álló rétegében sokkal inkább ki van fejlődve a göröngyhöz tapadt ösztönszerü pátriotizmus, mint a szélesebb látkörü hazafiui érzület. Az ragaszkodik az ősi ugarhoz, mely reászállott: emez az egész haza minden részét egyformán édesövének tartja. A rónán lakó baranyai ember a megye északi hegyes vidékén járva, talán éppen azért tudja olyan czifrán eláldani azt a „görbe országot,“ mely az ö nézete szerint legfeljebb medvéknek, nem pedig embereknek való alkalmas lakóhely. A csekély terjedelmű szellemi látkör nem képes helyes, összehasonlítást vonni a magán- és közérdek, a család és haza érdeke között; s nem tudja felfogni, hogy a magán érdeknek a közérdekkel való helyes összegyeztetése, az egyes családok jóléte és népessége, főtényezöi a közös hon felvirágozásának. — A szapora és munkás székely kész ha- hazájától megválni, csakhogy magának és övéinek foglalkozást s ez által nyugalmat teremtsen. Nem igy a baranyai magyar ember; ö dolgozik egész nap, megfövő birtokát szántja, veti, műveli s mégis elégtelennek tartja az eredményt. A nagyedtelkes gazda — elég hibásan — csekélyli a tért, melyen életrevalóságát ugyancsak bebizonyíthatná: de ö e csekélységet aligha lenne hajlandó fél Romániáért cserébe adni. Mit tesz tehát, hogy az ősi tűzhelytől ki ne szoruljon? — Igyekszik az elszaporodást meggátolni s e végből olyan expedienst kitalálni, minélfogva a természet Örök törvényébe is vakmerőén beleavatkozhatik. Ez boszulatlan nem maradhat. Szépen leírva látjuk híres tudósoktól, a drávamenti nép- életből gyűjtött adatokban pl. a lakodalmat, paszitot, a festői ruházatot stb. melyek olvasása éppen elégséges arra, hogy kellemes perczeket varázsoljanak elő ; de a fényképek árnyoldalain annál könnyedébben esünk át. Avatott tollal rajzolják az ormányi nők szépségét, kik hófehér öltözetükben — jeles iró hasonlata szerint — korinthusi szobrok élő mintaképei; de nem teszik oda rózsaszín festés után a sö- tétebb vonást, nem tudják vagy nem akarják róluk azt is megmondani, hogy ezek a mosolygó szemű, junói termetű menyecskék többnyire gyermektelenek, hogy az istennői ke- csek tulajdonosai hány esetben szülnek nyomorék magzatokat, borzadályt keltő emberi monstrumokat, hogy a férjek és feleségeknél mélységes gyökeret vert életelv az is, hogy a gyermekeknek „fertály számra“ szabad csak születniük, a mi nem tesz egyebet, mint hogy a negyedtelkes gazdának két gyermek már sok és csak az egész telkesnek engedhető meg a négy. Az istenség sujtoló kezeit látják azon „szerencsétlen“ családon megnehezedni, melynek az említett határon túl 4—5 gyermeke van. A fiuk nem bírván az „egykék“ — majoreskók — csábitó nimbusával, s legyenek -bár egyébként a legéletrevalóbbak, más kilátásuk nincs, mint az ősi ugar sovány osztalékán egy darabig rágódni s azután be- szegödni cselédnek, vagy elszálani vönek valamelyik család- pör nélkül epedő tollatlan galambocskája mellé, hol neki a „jöttment“ bőven szórt cziméből elégszer kijut. Es jaj aztán százszorosán az ilyen jöttmentnek a cserfes napamaeeoiiy ré- széröl, ha történetesen túl a rendjén okozója lesz az ősi portán majdan osztozó örökösök megszaporodásának. Ellenkező eset-' ben, már t. i. ha sikerült a kijelölt korlátokat megtartania, mint szolid és körültekintő ember, a család osztatlan becsülésére is nagyobb mértékben számíthat. Don Jouanok nemcsak a salonok virágos szőnyegein hajlongók közt, hanem a nádfödeles házikók légkörében is léteznek, azzal a különbséggel, hogy emitt egyszerüebbek lévén a győzelem kivívását biztosító eszközök felöl a nézetek, a „veni, vidi, vici! triumphálása sem ver föl valami nagy port, nem idéz elő, meglepetést itt, ájuldozást, görcsöket amott. A Don Jouan első és elengedhetlen kelléke az, hogy egyetlenke legyen, mihez ha hozzájárul az illető vagyoni körülményeinek ki- fogásolhatlansága, egy kis „vizslaság“ s utoljára a testileg jól kifejlettség: előttünk áll a falusi szépségek rettegve áhított hőse, a győzelem elkényeztetett lovagja, kinek a falu valamennyi kegyeskedő nénikéje készörömest zsoldjába áll s a mennyire képesek egyik-másik szerencsétlenről még a keresztvizet is leszedni, ép annyira sikerül kitűnő gyakorlottságuknál fogva a kegyeltet érdemein felül fölczifrázni. gyógyszerész majdnem kétségbe esett; babonás létére azt hívén, hogy ennek bizonnyal valami rósz jelentősége van, annyival is inkább, mert vetélytársa ezért nagyon megörült. — Hol veszek most ham aljában uj szerecsent? kérdé a gyógyszerész harmadnap este egy ismerőse és egy idegen egyén társaságában vacsorálván, az „Örök forrás “-hoz czimzett vendéglőben. Ej! ez emberen segíthetek! --- gondolá magában az idegen, ki nem volt senki más, mint Nockerl, rászánta magát, hogy újra szerecsen lesz. Még az nap este elment a gyógyszerész lakására, ki azt hitte, hogy e szerecsen az égből pottyant. — Jóságos ég! — mormogta magában a gyógyszerész — itt küldöd szerecseneid egyikét, hogy kisegítsen zavaromból. -------Ugyan minek köszönhetem e szerencsét? ké rdé felé fordulva s reszketve az örömtől. ,— Önnek szüksége van egy szerecsenre, — mondá Nockerl, — mit fizet, én elfoglalom néhány napra a gyógyszertári ablak előtt álló köállvány helyét?! — Az ön nagylelkűsége, kedves szerecsen, megindít engemi de mit fizessek? Szegény vagyok és kilencz élő gyermekem van. — Szabad lakást, étkezést és egy húszast adok önnek naponként. — Csak egy húszast? ez. kevés. Gondolja meg, hogy tél van s hogy nem .csekélység a szabadban tölteni az egész napot a nélkül, hogy mozdulni /zabadna. — Hát adok két húszast, kedves szerecsen! Lássa szegény vagyok és tizenegy gyermekem van. — Előbb csak kilenczet mondott. — Igen ám, de nőm nemsokára ikret szül. Akkor aztán tizenegy gyermek >................. — De gondolja meg ön is, milyen veszélynek teszem ki magam, csak azért, hbgy önnek.................. — No jó, adok három húszast. — Elfogadom. A medve-gyógyszerész bámulatára másnap vetélytár- sának ablaka előtt állott az uj szerecsen. Minden arra menő megállt és csodálta a csinos szerecsent. Csakhamar egy csoport utcza-gyerek sereglett össze, kik hólapdákat dobáltak kárörvendve a szegény szerecsen fejéhez. Nockerl a gólyózápor közt oly rendületlenül állott, mint Leonidás a Thermopiléknél. De mikor a pajkos gyerkőczök hólapdák helyett kövekkel dobálták, akkor megszakadt birka türelme, állványáról, — a gyermekek rémületére s a medve vetélytárs bámulatára — leugrott; megragadta az egyik gyerköczöt hajánál s úgy megrázta, hogy az néhány perczig se nem látott, se nem hallott. A kinzott kiabálása s a többi gyérnek lármája csakhamar egybegyüjté a város lakósainak egy részét, a többi közt az igazság szolgáltatás egyik tényezőjét, egy rendőrt is. A mint a bátor szerecsen körülvéve látta magát az embertömegtöl, futásnak eredt. 1-------Futott-----------------de s enki sem tudta, hová? — * Három évvel később, mint egy rabló-banda tagját, leljük ismét fel Nockei’lt, a bécsi exszinészt, a székesfehérvári szerecsent és a temesvári gyógyszertár élő czimerét, a mely banda annyira szerette őt, hogy végre kapitánynyá választotta. Ekkor becsületes nevét „Nockerl“ letette és „Sobri“ név alatt rémület támasztó hirt szerzett magának. Egész Magyarország reszketett e banditától, mint Francziaország Cartouche-tól, mint Itália Pozzó Mihálytól vagy miként nevezték Fra Diavoló-tól. Ez utóbbi volt mintaképe: ö is, mint az, nemes érzésű rabló volt, udvarias tolvaj, ki — miként itáliai mintakép — quitáron játszott, a művészeket és a művészetet pártolta s a nőknek állás- éö valláskülönbség nélkül Diavoló módjára udvarolt, egy szóval: „glacé kesztyűs bandita volt.“ Nokerl, vagy a mint nevezték Sobri, talán a legdere- kabb ember, a leggondosabb családapa és hihetőleg nagy művész lett volna, ha nehány évvel ezelőtt a giraff hátulsó bal lábának szerepét nem adják neki. — -----------(A né met eredetiből.) Steiner t.
