Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-04-15 / 16. szám
16. szám. Szegzárd> vasárnap 1877. április 15-én. Ötödik évfolyam.1: megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának s a lolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 írt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Egy kis szetteldntés az igazságszolgáltatás mezején. Közönséges szokássá vált némely embereknél, különösen azoknál, kik magukat moderneknek szeretik tartani, Magyarország 48 előtti intézményeit rendesen igy jellemezni: „a régi táblabirák idejében,“ „a deres és pandúr fénykorszakában,“, „a robotvilágban“ sok megtörténhetett. Ezen megboldogult idö'nek, nem épen sok bajnoka él már, a kik élnek vagy félre vonultak a közélet zajától, nyugalomban töltik napjaikat s nem igen vesznek részt a közélet küzdelmeiban vagy magasabb állásuk ellátása veszi igénybe erejüket, — a mostan szereplő férfiaknak, legnagyobb része az uj idő szülötte, kik az elmúlt időket leginkább csak hiréből ismerik, pedig tapasztalati tény, hogy a régi időből a félszegségnek, a botránynak, nevetségésnek 'éniTckezete' Többször‘s élénkebben “fenmaract, mint a jóé; á jónak hire elenyészik; mint elporlanak azok, kik a jónak létesítésén legtöbbet fáradoztak. E sorok Írója nem tartozik ugyan azok közé, kik átélték a régi megyei életnek ba csak egy részét is; de azért meglehetősen ismerni véli azt és kimeri mondani nyilvánosan, hogy bár épen sok olyan dolog volt a régi időben, a íninek nagyon jó volt elmúlásaazért még a mai állapotok sem olyanok, hogy semmi kívánni valót sem hagynának hátra. Országos törvényhozásunk mindent elkövet a végre, bogy a létezést a polgároknak könnyebbé tegye s eszközölhesse, miszerint az alattvalók minél kevesebb erővel megfelelhessenek állampolgári kötelességeiknek. A czél megközelítésére a müveit országokból vesz át intézményeket, melyek a maguk hazájában a legjobbat eredményezik s valóban elő is mozdítják a polgárok jólétét. Ezen czélja volt a közigazgatás és törvénykezés külön választásának is, hogy az által mindegyik a’ maga körében mozogván, az igazságszolgáltatás gyors, pontos és olcsó legyen. Ez a bárom tulajdonság az, amire törekszik minden állam s törekedett a mi törvény- hozásunk is, midőn a legújabb törvénykezési rendszert életbeléptette. Elérte-e tökéletesen czélját ? az már más kérdés. Sajnálattal kell kimondanom, hogy nálunk az igazságszolgáltatás ezen kellékei nincsenek meg az óhajtott mérvben s az eljárás nem eléggé gyors, nem eléggé pontos s legkevésbé olcsó. Megpróbálom állításomat bebizonyítani. Minekelőtte bizonyítanék a félreértés elkerülése Téknrtetóbol'TCeg^elb' jSgy^íiéln 1 -ázöf, ÍKSgy' senkit sérteni nem akarva, általános s a közönség által mélyen érzett bajokról szólok, 2-or, hogy csupán a kir. járásbíróságoknak egy részéről szólok, természetesen igen sok kivételnek, a melyek ■ lehetnek is, vannak is, ide- -nem értésével. Igazságszolgáltatásunk előszöris nem eléggé gyorsamért megtörténik, hogy valami ügynek csak tárgyalási felvételére is hónapok szükségeltetnek. Ennek okát részben kétségkívül szüli első ízben is az ügyek roppant halmaza, másodízben pedig a személyzet kevés volta. E mentség azonban nem mindig alkalmazható. A bajon segitve lesz talán a békebirói intézmény felállítása által, (ábránd! a szerk.) de az eddigi lassúságnak oka sok esetben a bírói személyzet lassúságában keresendő. Elismerem én azt, hogy egyik ember gyorsabban dolgozik mint a másik, — azt is megengedem, hogy a tömeges kinevezéskor sok egyént csupán oklevele után tekintélyes pártfogás mellett' kellett felvenni a bírói személyzetbe, az oklevél pedig csak elméleti ismeretekről tanúskodik és senkit alkalmas bíróvá nem teszen, — belátom végre azt is, hogy egy bírónak a kimondandó Ítéletet nagyon meg kell fontolnia; de mindezek az okok egyátalában nem igazolják azt a sok helyen előforduló lassúságot, a mi a járásbíróságok némelyikénél tapasztalható és hogy nem igazolják mutatják azon esetek, midőn sok, sokkal nagyobb körű, több népességet magában ölelő járásbíróságnál alig van vagy éppen nincs is hátralék, pedig a beadott ügydarabok száma felüti, ba felül nem múlja a hátralékkal dúsan megáldottaknak számát. ~ A személyzetben van itt a hiba! az intézmény nem lehet hibás, csak ember kell hozza,' ki azt életbe lépteti. Lehetne nekünk gyors igazságszolgáltatásunk, csak egy kis akarat és kevesebb bureaukratisr m u s kellene. A lassúság azonban nem volna még fő baj, bár nagy kellemetlenség; de igazságszolgáltatásunk sok helyen még nem is pontos. E vád alaptalan, mondják igen sokan, — mondják, de hibásan. Nem fagyok azok közül való, kik nagyon sokszor nyalogatják az igazságszolgáltatás templomának ajtaját, egész életemben folytatott magánkereseteim száma alig tesz hármat; de azért figyelemmel kisérem az TÁRGZA. Budapesten, 1877. martius 13-án. (Vége.) Telve haraggal s keserűséggel, boszusan indultam vissza az irodába. A „Haas Fülöp“ czég palotája előtt elhaladva, egy barátomra akadtam, ki epedö szemekkel nézegette a főváros ez egyik legszebb épületét. — Mit nézegetsz pajtás? — szóllitottam meg a bá- mulót. — Ezt a házat, barátom! de szeretném ha enyém volna. — Ugyan mit csinálnál vele ? — Titeket vendégelnélek meg naponkint a jövedelméből s olyan szobákat bocsájtanék rendelkezésiekre, minőkben a király lakik. Tudom, hogy — — — — A többit már nem hallottam ; de nem is akartam hallani, tudom úgy is minő. vágyai vannak az amicének. A Nagy Kristófnál jut eszembe, hogy a házmestert kellett volna megkérdeznem, az csak tudja, hogy hova hur- czolkodott az az intézet. Erre is rászántam magam; — vissza megyek. H Barátom még ekkor is nézegeti a Haas palotát; Tiii' — Ugyan mit tudsz rajta oly sokat nézni ? — Tudod ’— felel ö — mit csinálnék vele? Kiválo- . gatnám a legszebb szobákat s aztán minden néven nevezendő rokonomnak élő vagy ezután születendő gyermekeit venném magamhoz játszótársakul. Ez hát kisdedóvót csinálna a pompás épületből s ön magából dajkát! ? — Ez a gondolat bántott, valami állat nevet mormogtam fogaim között s folytattam utamat. A házmestert épen ebédnél találtam. S midőn kérésemet szokott alázattal előadnám, felugrik az asztal mellől s e szavakkal válaszol: — Annyit már csak megtanulhatott az ur, hogy becsületes ember nem háborgat másokat akkor, midőn ebédelnek. — Megbocsásson házmester ur, máskor nem teszem, csak azt mondja meg, hol van most az osztrák földhitelintézet helyisége? — Nem tudom, aztán punktum. De már azt megtanultam, hogy ez a punktum annyit tesz, hogy hordjam el magam. Alig tudtam kitámolyogni az utczára, hol átázva, reszketve a nedves hidegtől egy com- fortable-ba ugrottam. Az irodába érve, testileg lelkileg megtörve, sajnálattal jelentém principálisomnak, hogy három órai keresés után nem tudtam megtalálni a cs. kir. szab. osztrák földhitel intézetet. — No, nem tesz semmit, majd megtaláljuk délután. Jó étvágyat öcsém uram. * Félve vártam a délutánt. Hej! ba ezt az utat újra meg kell tennem s még egyszer kiállnom mindazt, mi délelőtt ért, akkor megátkozom e napot. Belépek dobogó szívvel az irodába, reszket hangom, midőn szám üdvözletre nyitom;—. — —principálisombosz- szuszáru csibukkal kezében járkál le- fel a szobában — a mi nem volt szokása, — úgy látszik, gondolkodott. Fél óráig nem nyílt beszédre szánk. E fél óra alatt azt hittem megöszülök. Oh! milymeg- becsülbetlennek éreztem most a jól befütött szobát s ha békés pihenésem, édes semmit tevésem összebasonlitám a délelőtt kiállott kellemetlenségekkel, menyországban éreztem volna magamat, jj— ba nem féltem volna, hogy délelőtti dolgom újra kell kezdenem. Fél órai csend után principálisom egyszer csak hangosan felnevet. — He-he-he, ejnye édes öcsém! he-he-be, most is ne-: vetem, ha eszembe jut, hogy a mig mi azt a földhitel intézetet, meg az ügyvédjét olyan messze kerestük, az olyan közel van hozzánk. He-he-be, képzelje csak, a fiskális itt lakik fölöttem a második emeletben. He-he-he! Nekem viselt dolgaim és kiállott kellemetlenségeim jutottak eszembe, én bizony nem tudtam nevetni. — He-he-he, hát tudja-e, hogyan tudtam meg ezt? — Nem; — vetém oda röviden. — No, magának csak megmondom, de azután el ne mondja ám senkinek, mig túl nem leszünk rajta. — Tehát titok? — Még most az. — Akkor ne méltóztassék nekem se elmondani! — De én magát kedves öcsém ez ügyben egy kis j szívességre akarom felkérni. Elborzadtam. Jaj, ha a délelőttihez hasonló szívességet kell megtennem. — Hát tudja, ez a fiskális ma délben ide jött, aztán megkérte a lányom kezét, czimei és állása között eralité, hogy ö egyszersmind a cs. kir. szab. osztrák földhitel intézet ügyvédje; — épen kapóra jött. Velem a szoba kezdett forogni s az előbbi menyországi meleg pokoli hőséggé vált. A lány nem vonzódik ugyan hozzá, hanem derék szorgalmas ember, állása van, hát csak neki adom — folytatja pokoli nyugalommal. — Azután arra akarom kérni öcsémuramat, legyen a lányom vőfélye annál a lakodalmi komédiánál,
