Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-04-08 / 15. szám
15. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. április 8-án. Ötödik évfolyam. Mcgjrldi: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széfliónyi-utcza 172. szám, hova az i lőíiz léseit, hirdetni nypk és fel-s ó ümlásülv küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Telnamegye törvényhatóságának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Előfizetési árak: Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre . 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „ Si rrkesztő lakába: Szegzárdon Fejős-ház, hova a !«p szellemi réi«r.ét illető közlemények intézendők. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. A holt nyelvek. Napjainkban igen sokan vannak, kik középtanodáinknak hibául róvják fel, hogy temérdek időt, erőt pazarolnak a holt klasszikus nyelvek tanítására. Hajdan a görög, latin nyelvek tudását elengedhetlen kelléknek tárták arra nézve, hogy valaki a müveit névre igényt tarthasson:1 mig ma épen nem eseng utánnuk sem a tanuló ifjúság, sem a gyermekeiket taníttató szülők. Minek a haszontalan idő és erőpazarlás ? — mondják sokan — nem volna-e üdvösebb, czélsze- tübb, hasznosabb, az újabb élő nyelvek tanítása. Kevés hasznát veszi ma már az ifjú a latin, görög nyelvnek s e mellett még aztán az is tagadhatatlan: hogy bár inainkat nyolcz éven keresztül folyvást kínozzák a declinatiók, coiungatiók, syntaxis szabályainak óriási tömkelegével: mégis alig találkozik tíz közül egypár, ki gymnasiumi tanulmányainak végeztével eme nyelveket sajátjává tette volna. Hogy a latin és görög nyelv tanításának, tudásának van-e haszna? Hogy a világba kilépő ifjúnak az élet küzdelmei között, a szépre, jóra, magasra törekvés tekintetéből szükséges-e a lelkét ama szellemmel megaczéloznunk, melyet az ó kor klasszikus íróiban feltaláltnnk: mindezt most nem szándékom bizonyítgatni a reális irány védői, a reáliskolák kedvelői ellenében: csak a panasz azon állítását, hogy gymnasiumi tanfolyamot végzett ifjaiuk közül oly kevesen találkoznak, kik idejüket nem haszontalanul töltötték a holt nyelvek tanulásával, kívánom kissé szellőztetni. Tagadhatatlan, hogy e panasz jogosult. Bármint védjük is a klasszikus nyelvek taníttatásának szükségességét: azt be kell vallanunk, hogy az a temérdek idő és erő vesztegetés, a mi ezekre fordittatik, a végeredményben nem fizeti ki magát. A ki valaha csak egy gymnasiumi vizsgát beható figyelemmel kisért, az láthatta, hogy még fenn a nyolczadik osztálynál is mily botránkoztató járatlanságot tanúsít TÁR CZ A. Budapesten,. 1877. martius 13-án. Fiiig álom fiiig vali, Ügyvédbojtároknak való. — — Ej ! kedeves öcsém, nézze megtehetné nekem azt a kis szívességet, hogy elmenne az „osztrák földhitelintézet“- hez s megkérdené ott az intézet ügyvédjétől, hogy ezen okmányok alapján adnak-e Kerekes urnák 15000 irtot kölcsön záloglevelekben. S kezembe nyomva négy-öt darab okmányt, principálisom sietve távozott el hazulról. A ki ismeri az ügyvédjelöltek helyzetét, különösen Budapesten, az nagyon jól tudja, mit tesz e pár udvariassan kiejtett szó: „megtehetné azt a szívességet“; — a ki pedig nem tudná, azt ezennel felvilágosítom, hogy fenti pár szó nem udvarias nyelven hangzik: „ha jó barátságban akarsz velem maradni, tedd meg.“ Én pedig jó barátságban szeretek lenni mindenkivel, de különösen a principálisommal, mert jól és a mi fő, pontosan fizet, de a mi legfőbb — már csak megvallom — mert szeretem a leányát. Már pedig, ha én jó barátságban akaifjúságunk legnagyobb része a klasszikus nyelvek tudásában; az tapasztalhatta, hogy ötven növendék közül alig találkozik öt, ki valamely könnyebb auc- tort megérteni képes. A többi negyvenötnek minden latin vagy görög nyelvbeli tudománya egypár elkoptatott frázisban, közmondásban — mit tán apjától tanult s néhány jelesebb iró müve kezdő sorainak, vagy pár patto£ósabb hexameterének tudásában áll. Pedig nyolez álló esztendeig tanították p. o. latinul, hetenként 8—10 órán keresztül. Ez volt a fő tantárgy, mely mellett háttérbe szorult minden más, — mathesis, földrajz, történelem, természetrajz, még az édesanyai nyelv is! s ime az eredmény alig számbavehető. Különös dolog ez; s még különösebbnek tűnik fel, ha tekintetbe vesszük, hogj egy nagyúri fiúcska 10—12 éves korában magyarul, németül, francziául helyesen ir, olvas, beszél s a mellett a gymnasiumi tantárgyakban is bir annyi ismerettel, a mennyinek a középosztály hasonkoru gyéríneker bírnak. Pedig hát az nincs más anyagból gyúrva mint emezek. Mi annak az oka? semmi egyéb, mint a nyelvtanitó czéljának téves felfogásából származó lélekőlő, az ifjúságot elkedvetlenítő, klasszikus nyelveket mer1 gutáltató tanmódszer. Minek kellene lenni a klasszikus nyelvek tanítása czéljának. Szerintem nem másnak, mint annak, hogy az ifjú szívja be leikébe azon szellemet, mely a régi írók müveit átlengi s abból lelkesüljön minden szépre, jóra, nemesre, az adja meg neki az irányt, melyet életutain követnie kell. E czél pedig csak úgy érhető el, ha a gyermeket minden hosszadalmas czeremóniák nélkül józan eszü emberek által irt, józan módszerü kézikönyvekből megtanítjuk a nyelv- r e, még pedig oly móddal, hogy egy kissé csacsogni is tudjon azon s ez által kedves ösztönt kapjon a további haladásra és rövid idő alatt képesíthessék a nyelv elsajátítására. A mai kor tudós professorai azonban másként vélekednek. Ok azt állítják, hogy a nyelvtanítás fő- czélja az értelemfejtés. Bekell hatoltatni a gyermekkel a nyelv mélyébe, meg kell neki tanítani a szabályok óriási tömkelegét, a kivételek roppant halmazát, a szavak eredetét, átalakulását, a nyelv fejlődése közben, történt változásokat a legapróbb részletekig, A-nak összehasonlítását B-vel, B-nek összehasonlítását C-vel, hogy a gyermek esze élesedjék, Ítélő tehetsége fejlődjék, értelme világosodjék. E szerint tanítják aztán a gyermeket. A legegyszerűbb, legkönnyebben érthető [ dolgot körülsánczolják egész a hozzáférhetetlenségig, s a mit egy középszerű tehetségű gyermekkel meglehetne értetni rövid fél nap alatt: avval elkinozzák hetekig, hónapokig. Teszem azt: ennek s ennek a szónak a törzse ez, vagy az. De azért nem az ám! A törzs régenigy ésigyvolt; de ez vagy amaz idővel lekopott. Aztán akkor igy vagy igy hangzott. De abból meg ismét lekopott valami, ahhoz megint toldottak valamit, abból megint elvettek valamit s igy származott az előttünk álló szó, melyet ugyan igy és igy ragozunk, de tulajdonképpen másként kellene és még harmadikféleképpen is lehetne. Még most is mosolyogva emlékszem vissza egy jámbor tanulótársamra, ki annyira belebódult tudós görögnyelvtanárunk mély bölcsességü fejtegetéseibe, hogy minden hozzá intézett afféle kérdésre: mért hangzik ez a szó igy? a legőszintébb jámborsággal folyvást azt a feleletet adta : azért, mert a vége lekopott!“ A mai kor tudós professorai, tankönyv irói, kicsinylő mosolyra vonják ajkaikat, ha valaki előttük a „Que maribus“-t vagy a „Rudimenta“-t emlegeti: Pedig kár! A tapasztalás azt bizonyltja, hogy a régi módszer hasonlíthatatlanul több eredményt mutatott fel a mostaninál. Az én szerény véleményem szerint minden tankönyvnek olyannak kell lennie, hogy annak minden szavát, minden betűjét, minden mellékes magyarázat nélkül megérthesse a gyermek. De nemcsak a tankönyvnek, hanem a tanítási módszernek is á gyermek eszéhez, felfogásához mértnek kell lennie. Ha czélt akarunk élni, mindenkivel a maga nyelvén rok maradni principálisommal, úgy meg kellett tennem ezt a kis szívességet. — Ezzel tisztában voltam, csak azt nem tudtam még, hogy hol van az osztrák földhitelintézet helyisége. No de legkisebb gondom is nagyobb annál. Felütöm a „Gebrüder Légrády“ által 18. ,-ra kiadott „Adressen-Ka* lendert“ irodánk egyik ékességét és az 583-ik lapon szerencsésen felfedezem, hogy „Bureau der k. k. priv. alig. oest. Boden-Credit-Anstalt in Pest (L. Palatingasse 14.)“ számú házban van. Mindezt szorgalmasan feljegyezgetém, nehogy keresésem közben elfeledjem. Mert csak néhány hét óta taposom a főváros járdáit, azt —- kérem ne tessék elfelejteni. Jegyzetemmel felfegyverkezve búcsút mondtam az irodának s nyakamba vettem a várost. És itt említem meg azt, hogy irodánk a megyeház szomszédságában volt. Első kötelességemnek ismertem megtudni, hogy merre is van tehát az a „Nádor-Utcza“. A legelső úri embernél, kivel találkozám, egész alázattal tevék eziránt kérdést. — Ott van kitéve a főváros uj mappája Aignernál az Auslagban, nézze meg az ur, ha tudni akaija! —: volt az udvarias válasz, mit én szépen megköszöntem. Annyira már vittem hála Istennek, hogy Aigner LajoB könyvkereskedését a Váczi-uczában megtaláljam. Sietve irány- zám oda lépteimet, és óh ! — örömem leirhatlan ■— félórai keresés után a Lipót-városban megtaláltam a Nádor-utczát — de csak mappán. Most tudtam meg, hogy az „Adressen- Kalender“ L. betűje „Leopoldstadt- “ot jelent. Jól megnéztem, hogy ez a fent nevezett utcza a József-térröl egyenesen a gyászos emlékű „Uj épület“ felé nyílik. Sietve lépdeltem a József-téren át azon irányban, merre a „Neue-Gebäude“ sárga falai mutatkoztak. A pár nap előtt esett hó — meggyengülvén az időjárás — olvadni kezdett nem csak az utczák s téreken, hanem a házak tetején is s mivel Budapesten éppen nem tartozik a ritkaságok közé, hogy a házak ereszei, a mindent enyészet felé hurezoló idő kemény fogai által megrágva, lyukasok, mindenki elképzelheti, hányszor kerültem akaratlanul is „deuche“ alá. Örömömet, midőn ily időben, vízben, sárban taposva — mert ne hidje ám senki, hogy Budapesten nincs sár, ez a mesék országába tartozik —- meglátom a feliratot „Nádor-utcza“, ez örömet, mondom, leírni lehetetlen. Sajnos ez örömem rövid ideig tartott, a másik perezben majd halálra ijesztett egy háztetőről nagy zajjal leszakadó lavina. További utamon mindig is azt néztem, nem esik-e fejemre valamelyik háztetőről egy-egy hóoszlop. Végre elértem a 14-ik számot. Nézem a két utczára szóló házat kívül, belül, de az osztr. földhitelintézet czímtábláját vagy feliratát sehol sem találom. Eh! — gondoltam maiamban — ■bizonyosan valamelyik emeleten van. De a lakások tábláján
