Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-04-01 / 14. szám
14. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. április 1-én. Ötödik évfolyam. ütegjeim: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Szúrhényi-utczsrH 7"2. szám, hova az előfizetések, hirdetm nyek és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanul kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Tolnamegye tűrrényhn lóságainak s a lolnamcgyei gazdasági egye süléinek hivatalos közlönye. Előfizetési órak: Egészévre ... 5 frt — kr. Fóiévre . . . . , 2 50 •„ Egyes szára ára .-------10' ,, Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak. S/eg/.árd, 1877. april. 1. Midó'n e sorokat olvassa lapunk t. közönsége, akkor némelyek ajkán a szentegyházak komoly falai közt a húsvéti ének zeng; mások a családi szentélyben titkos gondolatokba mélyednek a mqi nap fontossága felett; ismét mások az örbkszép teimészet kebelért, az illatos lég által mintegy kedves mámorba ringatva, az ébredő természet kezdődő, majdan hamar ismét múló pompáján elmélkedvén, lelkök felemelkedik a soha nem múló dolgok és eszmék magasztos régióiba. Mindegy akármelyik. Valamint a templomban a családélet szentsége és a természet örök igazságai hirdettetnek: úgy a családi szentély és az örökszép természet könnyen varázsolhatók át az örökkévaló felszentelt templomaivá. Az embertől függ az egész. Már halhatatlan Petőfink megmondá „csárda romja“ czimü gyönyörű versében, hogy templom és csárda egyáránt kőből épült, egyaránt ki van téve az ntő, az enyészet romboló hatalmának s ä mi fő: sok becsületes szív dobog olykor a csárda padjain,- mit irigyelhetne a templom -padján ülő farizeus gonos szive! Elvégre ma ünnep van mindenütt, — még pedig a keresztény világ legnagyobb ünnepe, mert az eszmék, az igazságok örök hatalma egy ily nagy napon robbantotta szét az őket örökre elfedni akart emberi tudatlanság, sötétség, igazságtalanság sírjának nehéz zárkövét. „A lelkek magasan emelkednek fel a föld porából e napnak hajnalán— mondja egy koszorús írónk — és egy titokteljes boldog érzés fut át a sziveken; pihenni vágyunk e napon és álmodni ama fényes, káprázatos világról, mely a feltámadott Krisztusról beszél hozzánk a régiség regés távolából.“ Ki róhatná hát fel e czikk iró ának, ha az ezernyi ezer keresztyén lelkekkel ő is eme — ugyne- vezhető — szent pihenésre vágyva, félreteszi ma a megszokott küzdelmes élet tarka zaját ecsetelni szokott tollát s kissé más, a mai nagy ünnephez méltóan megszülemlett gondolatait papírra tenni segítő s nem oly vastagon fogó tollat vesz kezébe ? Hiszen mondám már, hogy ma mindenki elmélkedik. A lelkészt s közönségét a templomban veszi körül s ragadja meg a boldog túlvilág sejtelmes légköre; egy más embert a nyíló világok illata ejt édes mámorba zöld fűtől szegélyzett virágágyai között kedves kis házi kertjének; ismét más, kedveseinek sírhalmához, eme szent oltárhoz zarándokol, hova hő szerelmének annyi sok hő könyét vitte már áldozatul s megkérdi ott a bús temető suttogó árnyaitól — mint amaz a nyíló virág felszálló illatától — hogy mit mondanak a ködös, a titokzatos túlvilág- felől. Hát e czikk írója kivonhatja-e magát ma ez egyetemes gondolkozási körből, — nem lcell-e ma neki is azon eszmékkel foglalkoznia, melyek általánosak, .melyek a közös szent hangulatot mintegy helybenhagy ólag viszhangozzák ? De igenis Legyen tehát ma lapunk vezérczikkének is, — mint a templomoknak, a családi szentélyeknek, az örök szép természetnek — jelszava: feltámadunk! Olyan különösen hangzik e szó mindenki fülében! A tapasztalati igazság emberei — kik a kéz- zelfoghatóság argumentumán kivül egyebet ismerni nem akarnak —* a hajdani első hitetlennel Tamással együtt, gúnyosan nevetik e jelszót; mások, kiknél a tudományosan képzett s fegyelmezett ész követelményeit még nem bírta egyensúlyba hozni a világ a nemes és minden jóra, szépre fogékony szív mélyebb óhajtásaival: kétkedve rázzák fejőket a feltámadást tényként hirdetők minden szép szavaira. De az a különös, hogy akár a positive tagadók, akár az ingadozva kétkedők kénytelenek beismerni, hogy vannak perczek, midőn az élet viszásságai csaknem sarokba szorítják őket minden okos argumentumaikkal, úgy annyira, hogy majdnem felülkerekedik bennök a szív követelménye azon, a mit az ész vall, hogy Agrippaként igy szóljanak: csaknem elhitetted velem, hogy keresztyén legyek. Es viszont vannak perczek, midőn ugyancsak az élet viszásságai, kiegyenlítetlen küzdelmei, a jónak és igaznak kinevetett bukása, a másként legerősebb hívőket, kételyt gyűlölőket is, bizonyos kis időre legalább anyagelvüekké tesz, tagadásra, vagy legalább kételyre csábit. Mindegy. Kaczagjanak bár a hitetlen Tamások, rázzák fejőket a kételkedők, mosolyogjanak gúnyosan a félmiveltséglieket mindennek a mi szent, letiprásával kendőző anyagelvü világfiak, vagy rendüljenek meg olykor — az élet viszásságait keserű szívvel szemlélő — nemesebb szivek és jobb lelkek is, — mindegy: a feltámadás örökké jelszava lesz a keresztyén, sőt a valódilag müveit világnak, mert Darvin hideg elmélete a meleg szív óhajtását elnyomni soha képes nem leend s mindaddig, mig e spekulativ, kalmár ész a rideg önzés hajójába nem hajt minden embert, hol az emberszeretetnek nem adatik hely, mindaddig mig az „édes“ és „kedves“ szó — mint az őszintén érző szív nyilatkozata — ellebben az emberi ajkakon: fenmarad eme boldogító hit, eme szent áhitat: vajha úgy lenne, mint szivem sugallja! vajha találkoznám ama kedvessel abban a szép, tün- dérregés, bűbájos világban, azon az angyallakta földön, abban a. szent országban, hol nincs visszataszító rút önérdek, nincs emberi ármány s ártatlanság bukása, hanem csak a szeretet, ez a kim.ond- hatlan édességü, ez a leírhatatlan boldog- ságu szó az irányadó! Feltámadunk! ez legyen hát mai jelszavunk. Legnagyobb igazság : a mit igen sokan, igen sokszor és igen sok ideig mondanak. Az igazságnak emez ismerete szerint a halhatatlanság hite legsarkalatosabb s legdönthetetíenebb pont minden hitezik- kek között, ép ezért érte legtöbb támadás eleitől fogva. De ne féltsétek az égbenyuló fa magas sudarát a legrombolóbb vihartól sem! Sok ádáz vihart kiállt az már, mosolyogva mint erős tytán a törpék köny- nyelmü csatáját! Igen, mert gyökerei mélyen vannak TÁRCZA. A Consul leánya. Angolból. Közli: Kaposi. (Vége.) — Kedves barátom I — Uram! Bathurst a kapitánnyal egy mellékszobába távozott, ott hagyva az ajtótól néhány lépésnyire álló leányt, azt mondva hozzá: — Maradj itt egy pillanatig. Nekem he kell mennem. Az apa elment odább s néhány szót váltott halkan a kapitánnyal, mialatt rögtön egy részeg tengerész közeledett a leányhoz és igy szólt hozzá: '— Igaz az édesem — s ezzel nagyot csuklott — hogy többé nem fogom kegyedet itt látni ? Éppen kaiját akarta megfogni, midőn hirtelen elöug- rottam s oly csapást mértem rá, hogy azonnal leszédült s már oda akartam menni a remegő leányhoz biztosítani, ne féljen sül mitől, midőn szembetalálkoztam a nyugtalan apával. — Halál ? mit tett ön! — Megvédtem az Ön leányát a bántalmazástól! s megfordulva sarkamon haza tértem. Az öreg Bathurst másnapra Pilarekhoz lett meghív a, — mentegetőzött, köszönte szívességemet s ajánlotta szolgálatát, bármi tekintetben is s azzal végzé beszédét, hogy igen nagy örömére szolgálna, ha öt lakásán meglátogatnám; de üzleti foglalatossága miatt kénytelen a legközelebbi hétfőn az ‘Egyesült-Államokba vitorlázni. Féltem, hogy udvariasságát nem fogadtam a legnagyobb örömmel, mert bár 6 igen jó indulatu városi nemesnek látszott, beszédét bizonyos vállvonógatás formáival kisérte, mely azt látszott mondani: csudálatos ficzkó ez! nem lebet hozzá közeledni. A következő napon a consulhoz mentem, ki szívesen elkísért az Ang dina kapitányához és biztosított Valpa- raidoba való menetelem felöl, a hol azonban — tette hozzá magunknak kell gondoskodni valami hazafelé menő amerikai hajóról. A várva-várt nap csakugyan elérkezett, már fél óráig időztem a fedezeten, midőn Bathurst és leánya a kikötő kapitányának személyes vezetése alatt egy kis bárkán megérkezének . Most vettem észre, hogy a szolgálattevő tiszt az a tengerész volt, kivel oly véletlen érintkezésbe jöttem múltkori látogatásom alkalmával, no de az engem nem ismert fel, — utasait a hajóra szállította, tisztelgett s elhagyott bennünket. Néhány napig szüneteket is tartva vitorláztunk dél és nyűgöt felé. Amerikának azon partvidékén eső sohasem esik; a levegő oly tiszta és száraz, hogy egy hajó tündér fényképnek látszik, midőn a napfényben és a zavartalan tenger végeden kékében tovább suhan. Körülbelül három hétig utazhattunk, midőn Juan ferrandes szigethez értünk s még majd 3 mértfoldnyire valánk attól, midőn elhatároztuk, hogy ott rövid időre partra szállunk. Az egész hosszú utazás alatt kevés érintkezés volt köztem s utitársaim között, a perui események bizonyos idegenkedő érzelmet költöttek bennem irántuk, mely érzelmek eddig töltik távol tartottak. Ezen a napon azonban, a pompás szigetre való kiszállás közös öröme száműzni látszott közülünk minden idegenkedést. Juan ferrandesben partra szállni igen nehéz, nekünk igazi bajos népünk van s mivel szokva vagyunk hullámtor* lások között szállni partra, nem féltünk semmi veszélytől. Azonban korcsmáros nélkül számítottunk, midőn egy kis kéjcBÓnakon iparkodtunk partra szállni, mert jött egy nagy hullám, evező rudunkat eltörte és csónakunkat felforditotta. Én épen Batburst kisasszony mellett ültem. A hullám visz- szacsapott és mi a mint kiestünk, szerencsénkre a szárazhoz
