Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-12-30 / 53. szám

53. szám.

Szegzárd, vasárnap 1877. deczember 30-án.

Ötödik évfolyam.

megjeleli:

hetenként egyszer, vasárnap.

Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap.

Előfizetési árak:

Egészévre ... 5 frt — kr. Félévre .... 2 „ 50 „ Egyes szám ára .-------10 „

Sz

erkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök.

Hirdetési díjak jutányosán számíttatnak.

Kiadóhivatal:

Széchényi-utCza 172. szám,Kova ax előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők.

Egyes példányok ugyanitt kaphatók.

Tolnamegye törvényhatóságának, a iölnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi íelekezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos

közlönye.

Előfizetési felhívás:

Tolnamegyei Közlöpy“ r1878. évi , hatodik évfolyamára. Előfizetési ár egészévre 5 írt, félévre: 2 frt 50. Az előfizetési pénzek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzeknek legkésőbb 1878. évi deczember végéig leendő beküldésére tisztelettel felkéretnek. .

A kiadóhivatal.

A népirodalom ügyében.

A „Tolnamegyei Közlöny“ hasábjain, a jelen káros hatású Bucsánczky-féle szemetirodalom elnyomása érdekében megjelent czikkek, mint egy oly rég várt, a czélnak minden tekintetben megfelelő, a népnek hasznára lenni akaró s kellő eredménnyel biztató népirodálini vállálM'Tavaszának előhírnökei tekinthetők ; de :— miután mint a példabeszéd mondja: egy fecske még nem csinál tavaszt! meg aztán mivel az irodalmi évszakok sem oly következetesek — legalább időre nézve nem — mint a természetiek — szükséges a tavaszt hozó fecskéknek egy kissé nagyobb száma, függvén az eredmény nem annyira az indítványozótól, mint inkább az érdeklődők sokaságától.

A nép lelke egy olyan tápdús föld, mely kellő művelés hiányában bozótot s dudvát terem, ami nemcsak magának a földnek, de birtokosának is meglehetős kárára van.

A nép ismeretre éhezik, már pedig hogy magát föntartsa, illetőleg éhségét csillapítsa, táplálkoznia

kell; eszik tehát, mit eléje tálalnak, mihez könnyű szerrel juthat.

A nép szeret olvasni, ha mint mondani szokta,

; yan valami jó; hogy az igazi jóból mily vékony- I kásán — vagy tán jobban Jmondva túlságos vastagon — jut neki, fölösleges magyarázgatnunk. Ezek és nagy részben azon körülmény, hogy a nagy mérvben elterjedt szeméthistóriák; valóságos kedvenczeivé váltak a népnek, mik ugyanazon hatást teszik náluk, mint a kevésbé művelt osztálynál a rémregények: minélinkább irtóznak tőlük, ■ annálinkább kívánják azokat! — okai annak, hogy az olvasó-egyletek sehogy sem tudnak zöld ágra vergődni a nép között. Hallatszik néha-néha egy-egy nagy hűhóval kezdeményezett olvasótársaság hii‘e, a haladás jele; hanem hogy aztán sokszor hónapok múlva megbukik, azzal lelkiismeretesen hallgatnak. Innét van aztán az, hogy azon egyének, kik a nép .között sohasem, vagy csak nagyon ritkán forognak, oly téves fogalommal bírnak ennek műveltségi állapotáról; innét van továbbá az is, hogy azok, kik' legtöbbet tehetnének e baj orvoslására, vagy épen semmit, vagy ezzel határos nagyon keveset tesznek.

A néptanítók vannak első sorban hivatva s utalva arra, hogy e hibán segitsenek. Nagy részök belátva az ügy nagy horderejű voltát, lelkesülve iránta, többnyire viszi is annyira, hogy az olvasótársaság megalakul s vele megvettetik alapja a népkönyvtárnak is, mit aztán többé kevésbé megtöltenek a népnek szánt, a „Ponyvairodalom fent és alant“ czímü czikkekben érintett művekkel. Adtál uram esőt, de nincs köszönet benne. E példabeszéd az efféle intézményeknek legalább is nyolczvan százalékára

alkalmazható. Tapasztalásból beszélünk; kezdetben rettenetes a buzgalom a könyvek kihordásában, a könyvkezelő alig győz eleget tenni kötelességének; a tűz tart majd több, majd kevesebb ideig, de rendesen s ez a fent említett százaléknál bekövetkezik — fél, néha az egész év elteltével, az oly szép reményekre jogosított intézmény megbukik. Váljon kit vádolhatunk most ezért ? Kezelőit talán ? Nem, nem, ez oly ritka eset, hogy épen nem jöhet számításba! Senkit és semmit nem vádolhatunk uraim, mint magát a könyvtárt. Higyjék el önök, ha Bucsánczky átkos rémhistoriai kiadványából alapítanánk könyvtárt, bámulatos virágzását látnok ennek. Az egyszerű, kevésbé művelt nép természetében fekszik, hogy hamarosan szeret végére járni a dolognak ; egy leg- föllebb tiz oldalra terjedő haszontalanságért szívesebben ad tiz krajczárt, mint egy füzetekre terjedő tisztességes tartalmú olvasmányért kettőt. Tapasztalásig! tudjuk, hogy egy pl. csak egy ujnyi vastag könyvtől is úgy megijed, hogy alig gondolhatnánk ki ránézve terhesebb büntetést, mint követelni tőle e könyvecske tartalmának keresztülolvasását. Rövid, amennyire csak lehet; általa érthető s olcsó kell neki; ezt elolvassa, ha jó, ha rósz. Csakhogy épen itt a bökkenő, hogy adnak neki ugyan rövidet s olcsót, de nem jót; jót, de nem olcsót s többnyire általa nem érthetőt. Pedig vannak népirodalmi dolgozataink, — Bucsánczky és Bagó urak szemétkiadványait ne tessék ideszámitani — melyek bírnak a szükséges tartalmú tulajdonságokkal: rövidek, a nép által könnyen megérthetők, tanulságosak és mulattatók; csakhogy ezeknél hiányzik — mint e lap hasábjain is érintve volt — az elterjedésöket elősegítő elenTÁRGZA.

Kin teljes búcsú.

(Napló töredék.)

Régen volt, mint mondják igaz is volt, hogy Archimedes bátyánk akként kiáltott volt fel: „adjatok egy pontot a nagy semmiben s én kivetem helyéből a földet!“ Nagyszerű mondás az igaz s ha nem tudnám, hogy az öreg ur -— Archimedes— mechanikus volt, ráfognám, hogy ember- boldogitási szempontból mondá ama szavakat; de igy is — szerencse, hogy nem él, különben bizonyára interpellálna; — a mondó vágyók, hogy öregünk vagy philantropikus volt, a mennyiben hihetőleg csupa emberbaráti s boldogitási szempontból egészen más sphaerába akarta expediálni ez óriási rögöt, azon véleményben, hogy ott majd más élet kezdődik — nem hihetetlen, hogy öregünk fogára való; — vagy em- bergyülölö volt s e nyomora világot s a rajta levő emberiségét megakarván semmisitni, akará végrehajtani emberi észt majdnem fölülhaladó s nagyszerűségében a legnagyobb- szerü müvet; vagy.............gondoljon ki-ki a mit akar.

Ha az első eset áll, úgy sajnálnom kell szegény öreget, hogy annyira megtudott feledkezni e sárgolyó vámpírjairól, kik mint élősdi növények, belékapaszkodnak gyökereikkel e föld kinövéseibe az emberiségbe: s szívják annak keserves keresményszülte vérét, a jólétet, a boldogságot; kik mig éltök tart, nem bocsájtják ki éles körmeik közül áldozatukat, az emberiséget; kik Argusszemekkel s hiéna fogakkal lesik áldozatukat, hogy azt, mi őket megelégedettekké teszi — akár testi, akár lelki szempontból, akár tudtokkal, akár a nélkül — saját lelki vagy testi vágyaik I

kielégítésére kizsákmányolják; — mondom hogy ezekről megtudott feledkezni, kik, ha Archimedesünk kimozdítaná a földet sarkaiból s ha mi mindannyian — értve, kik akkor éltek — az örökös vándorlásnak leendettünk volna alávetve örök zsidóként, — e vámpírok hozzánk való ragaszkodásból bizonyára velünk tartottak volna; e vámpíroktól Archimedes ur soha sem szabadított volna meg, hanem egy szigorú törvény s annak erélyes végrehajtása igen. Elég. Archimedes bátyánkkal jól laktunk, most térjünk a dologra.

Ha talán olyan dolgok lesznek a következendök, mit Önök kedves'olvasók igen jól tudnak, úgy ne füleljék le a szemfülest.

Üldögélek 8Írdogálok.

Hogy az ezután következőknek némi alapot adjak, azaz a hihetőség leplébe burkoljam, előre kell bocsátanom, hogy búcsú van. Azt tudom, hogy önök — nem egy búcsúban vevén részt — ismerik ez ünnepélynek kellemes oldalát; nem is akarom ezzel sem önök türelmét kipróbálni, sem magamat fárasztani. Fordítsuk meg tehát a dolgot — miután ennek is mint mindennek a világon —még a házaséletet sem véve ki — két oldala van s lássuk a másikat} a kellemetlent.

Mint mondám búcsú van, még pedig e nagy nap reggele.

Magányos szobámban üldögélek s irdogálok. A költővel elmondhatnám: „a csend irtóztató“ — volna, ha a kitárt ablakon berepülő legyek dongása, az utczán keresztül vágtató kocsik zörgése s az ezeket fogadó kutyák stentori hangja azt meg nem zavarná.

Csend volna tehát s még sines.

Éppen azon gondolkodom, hogy mitévő leszek ma, hová menendek egyet ficzánkolni, njiert e nevezetes napot csak

nem tölthetem itthon egyedül, — midőn a most igazi csendet halk kopogtatás ajtómon szakasztja meg.

— Szabad! — kiáltám s visszafordulok — miután Íróasztalomnál ülve éppen háttal vagyok az ajtóhoz — megnézendő a korai látogatót.

Egy tisztességesen öltözött 35—40 évesnek látszó egyén tolja be borvirágos orrát, mintegy kilyukasztandó a levegőt, hogy a rezes orrt követő vörös bibircses arcznak utat csináljon.

Előttem egészen ismeretlen lévén, azon édes keserű reményben, hogy a búcsúra hozta hozzám az ördög: felugróm öt üdvözlendő. — Jő reggelt! mondám s kezet szoriték vele.

— Meg fog bocsátani uraságod, hogy ilyen korai időben alkalmatlankodom önnél; a fél falut már bejártam, mire önre találtam.

— Hozta Isten. De viszont meg fog ön bocsátani, ha azon szerény kérdést intézem önhöz: kit van szerencsém üdvözölhetni saját lakomban?

Kabátja belső zsebéből egy csomó piszkos papirt vesz ki s azt átadva imigy beszél:

Az alkalmatlankodásért mégegyszer bocsánatot kérek. Méltányolni fogja uraságod — ha e csomag iratba bepillantani méltóztatik, megfogja tudni, ki e korai látogató s azt is, hogy önt nem jog nélkül collegának szóllithatnám — hogy szerény kérésemmel alkalmatlankodom, de hiába a szükség törvényt ront; restellem, hogy igy kell szorultságomon segiteni, de higyje el kérem nem jó szándékból teszem; felkötöttem a pofabocskort, mert a szükség kénysze- ritett rá.

E szóözön alatt átnéztem a kezembe adott csomagot. Az első egy bizonyitvány volt egy általam nem ismert egyéntől, ki saját becsületes neve aláírására! bizonyítja, hogy a