Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-10-21 / 43. szám
rdl, apályról, sárga homokrétró'l és a Mestisz taváról??? ! | I Azt sem tudja, hogy enni-e vagy inni kell őket! Van egy úgynevezett „Néplap“-unk, melynek derék szerkesztője feladatául tűzte az újságolvasásnak a néppel való megkedveltetését. Van neki 6000 — mond hatezer előfizetője; pedig olcsósága mellett kellene lenni legalább is 600,000 — mond hatszáz ezernek! És miért nincs ? Azért, mert oly dolgokról, oly nyelven beszél, melyeket megért ugyan a műveltebb iparos, kisvárosi kézműves vagy elvétve egy-egy bővebb ismeretkörrel biró képzettebb földműves, de a nagy tömeg semmiesetre nem! Olvasunk benne kivonatokat „Jules Verne“ műveiből; vagy „hoch ungrisch“ nyelven irt fordított elbeszéléseket, melyekben a misterek, masterek, csak úgy dobálódznak a livrékkel, frankokkal, dollárokkal! Ez az oka, hogy a ponyvairodaimat nem tudják ellensúlyozni; ez az oka, hogy még a falusi „népkörök“ és a legtöbb helyen vagy feloszlottak, vagy a meg nem értett, félre értett, meg nem emésztett olvasmányok folytán korhelyfészekké, vagy kortestanyákká váltak! Nem igy uraim! Nem igy kell a népnek írni, hanem úgy a mint irt Vas Gereben, a mint ir Arany János s más jeleseiuk, kik a népet közvetlen érintkezés után ismerve tudnak hozzá saját nyelvén (népiesen, de azért nem póriasán) szóllani! „Lenézett a holdvilág az udvarba s épen közepébe látott egy tálnak, melyet Kántor István egész háznépével az udvarban egy törzsök mellett körül ült; csak egy nyolcz esztendős fiú szorult le a földre, ölébe markolván egy kenyeret, melyet rósz bugyli- jával épen a közepén akart megszegni, de később az életlen kés úgy benyakalta magát, hogy se ki, se be nem ment. „Hová férne beléd akkora kenyér te szennyes?“ I szólt az öreg a fiára, látván, hogy majdnem a ke- | nyér vágja földhöz a gyereket stb. („Egy falat kenyér. Vas Gereben.) „Kertre nyílik a ház egyik ajtócskája, Ott van Toldinénak a háló szobája, Rozmarin bokor van gyászos ablakában: A körül leskődik a fiú magában!“ (Toldi. Arany.) Ott elkezdi Bencze: M’óta tóm az eszem Kenyerem ettől az öreg háztól eszem; Rósz kis süczkő voltam, annyi mint az öklöm Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön. Én ökröt vezettem; éd’s apám az ekét De minek kerítek ilyen nagy fenekét .... Hejh! micsoda termés lett abban a földben! Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.“ (Daliás idők. Arany.) Ezen a hangon kell a magyar néppel beszélni; igy majd megkedveltetjük vele az olvasást. Ezen a hangon meg lehet vele értetni mindent. Ott van p. o. a Vas Gereben által szerkesztett „Falusi esték“ czimü nép számára irt könyvecske. Vers, elbeszélés, természettani értekezés váltakoznak benne s ezek közül még az a természettani értekezés is oly érthető, világos nyelven van írva, hogy mikorra az ember végig olvasta, akkorra már meg is tanulta. Ezeket és az ilyen féléket kellene sokszorosítani; s aztán oda vele a ponyvára, az országos vásárok kellő közepébe, árulni potom pénzért. Könyvtárakat rendezni belőlük a nép számára s alkalmat adni, hogy még a legsz'egényebb olvasni tudó ember se legyen elzárva tolok. Vagy ott van a naptárirodalom! Mily hálás tér volna ez a jelzett czél elérésére. Azonban ezt is a „Bucsánszky-féle“ „Uj kis naptár“ — „Újabb képes naptár“ — „Legújabb képes naptár“-ok dominálják. Szeptembei’től egész deczemberig olvashatjuk a lapok hirdetési rovatában, hogy ez meg ez a népszerű (!) kalendárium megjelent s kapható 30, vagy I 40, 50 krajczárért. De azért nem látjuk őket sehol. A ponyvairodalom kiadóinak sokkal több életrevalóságuk van. Szeptemberben már megtöltik a falusi boltokat 20 kros kalendáriomjaikkal s egy-egy vidéknek legelső őszi országos vásárján már óriási mennyiségben terítik ki őket a ponyvára. A nép aztán tolong értük. Megbámulja a hegyes süvegü jövendőmondó ostoba profétálásait s áhítattal érti meg a ponyva pocsa siralmas kadencziáiból „hogy a szép Lilikét az aranyhaju tündért elszöktette a szerecsen király fia az operencziás tenger egyik szigetére, a holott is most is élnének, ha az óriás kígyó mind a kettőjüket meg nem ette volna.“ Váljon nem lehetne ezeket a ponyvanaptárakat ’ egy kis ügyességgel, életrevalósággal megbuktatni? Naptárra mindig van szüksége a köznépnek. Miért nem adnak ki azok az „„irodalmi intézetek“, melyek i örökösen „óriási áldozatokról,“ „az irodalom elterjedésének mérhetlen fontosságáról“ —1 harangoznak későn korán — a nép nyelvén irni tudó férfiak által szerkesztett olcsó kalendariomokat? Miért nem áruitatják ezeket az országos vásárokon, falusi boltokban? Higyjélc meg nekem: nemcsak erkölcsi de anyagi nyereség is leend bőv mértékkel csak — pol- j gárosan szólva el kell találni a „fortélyát“ — i 20 kros naptár, 1, 2, 3, 4, 5, 10 kros „Kinizsik“ I „Toldyk.“ „Zrínyi Miklósok.“ „Kossuth Lajosok.“ Elbeszélések, életképek, etcetera greca három négy- * százezer példányban elárusítva bizony sokkal több I hasznot adnának a kiadónak is, írónak is mint a „villanyos áram“ meg „Megyeri komikumának aest- heticai tárgyalása.“ A ponyvairodalom kiadói igazán uriasan fizetik pocsáikat. S lehet is, mert vau miből. Nem levegőből beszélek, hanem tapasztalásból. Láttam, tudom, hallottam, ott voltam mikor B ............y az ismere tes ponyvairodalmi kiadó harmincz forintot ígért — bares geld —egy versekben megírandó „Rémséges istória“ ivéért. (Notandum bene: nem nyomatott, hanem írott ívért.) És...............ugyanezekben a napokban történt, hogy egy jelesünk,_ ki nek ma már csak egyszerű sírkeresztje áll élő szemrehányáskép ott a kerepesi temetőben — fűtet- len szobában, éhes gyomorral, láztól reszkető kezekkel — csak öntudatából s könnyező nejének an- gyalszelid arczából merítve erőt — dolgozott egy hires „czég“ számára néhány silány forintért!!! .......... De nem bocsátkozom a további részletezésbe. Pedig volna még sok' elmondani való. Szeretném egyre-másra figyelmeztetni a „ S z e n t-I s tv á n t á r - sulatot,“ a„Hunyady Mátyás-féle intézet ve- zérférfiait,“ a „Protestáns árvaházi képes naptár szerkesztőségét,“ „Az angol biblia terjesztő társulat magy aror s z ági iig yn ö k- ségét,“ az Aradon nyomatott „Népirodalom“ íróit és kiadóit stb. stb. — Azonban ez alkalommal leteszem a tollat; várván, hogy e czikksorozat, — melyet szivemnek őszinte sugallatát követve bocsájtottam Közre — a „Bezerédyk,“ „Csapók“ szülőföldjén: vajh! kelt-e egy árva visz- hángot, mely bővebb eszmecserére alkalmat adjon! Oh nép, óh nép! — mondják sokan midőn látják, hogy a nagy tömeg teljesen érzéketlen sok magas eszme iránt! „Elvész az én népem, minthogy tudomány nélkül való!“ igy kiált fel a hajdankor lánglelkü prófétája. Szóljatok ahhoz a néphez saját nyelvén; nyissátok meg előtte az ismeretek forrását ingyen, vagy olcsó pénzért; emeljétek fel magatokhoz avval a szeretettel, mely hegyeket képes kimozdítani helyükből; adjatok neki alkalmat, hogy népies ujságlapokból, szív- és erkölcsnemesitő falusi könyvtárakból, szivét lelkét művelve felemelkedjék hivatásának magaslatára: akkor majd: . . . „Más hon áll a négy folyam partjára Más szózat és más keblű nép; S szebb arczot ölt e föld kies határa Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.“ Különfélék. — Az Eötvös emlék ügyében megkerestettünk a következők közlésére. Ercsi, 1877. October 10-én, Köztudomású imént a kétségbeesés és szívmardosó önvád kifakadásait hallottuk. Bús tekintetét némi érdekkel legelteti a vidék szépségein, melyek a természet nagyszerűségét egész fenségében tárják eléje. A tenger nyugodt és zajtalan, de a komor, dúlt arczu szerzetes ellentétes érzeményei erősen hul- lámzanak. Meg-meg áll, merengve széttenkint, majd ismét a part mentében mellrehajtott fővel tovább ballag. De egyszerre mintegy visszahökkenve megáll. Szemébe ötlöttek a fák sötét árnyába rejtőzött sírkövek. Kíváncsian, gyorsított léptekkel siet feléjök, meg akarja tudni azon boldogok neveit, kik ott a tengerparton, a fák hüs árnyában alusszák örök álmukat. Néma lebangoltsággal olvasgatja az egyszerű emlékek rövid feliratait, melyek csak néhány szóval ismertetik a kemény hantok alatt nyugvó boldogultak Nehéz sóhajok törnek elő ajkain s halkan ezt mondogatja magában minduntalan: ők boldogok. — A síremlékek közt a tengerbe rohauó patakocska partjához ér, hol egy egészen elhagyott sírdomb vonja magára figyelmét. A sír nagyon elhanyagolt; s úgy látszik, hogy kevesen ismerték, vagy hamar elfelejtették azt, a Ilinek csontjai ezen hantok alatt porladoznak; mert e sírdombon nem diszlenek a kegyelet virágai, hanem buja gaz nőtte be mindenütt. Bánatos tekintetet vet az igénytelen sírkőre, bágyadt fényű szemei feliratára merednek. Egyszerre ijesztő rémület és iszonyú fíjdalom torzítják el halvány arczának vonásait. Szivszaggató zokogás közt majd az égre, majd a sírkőre tekint, lázas ingerültséggel szivéhez kap s a kétségbeesés hangján rebegi e szavakat: Szalome! Szalome! — Bocsáss meg mindenható Istenem! s élettelenül a sirdombra hull. 1 most már ő is boldog, mert kiszenvedett.----------------Í*i Két nap múlva a patak partján friss földhányás vala látható, melyen egyszerű sírkő emelkedők. Ezen egyszerű szók voltak belevésve: „Itt , nyugszik Salamon, egy fiatal nemzet királya.“ A napsugarak számtalan színjátékot űznek a kis patak susogó habjaiban, a gyengéd déliszél enyelegve ringatja a fák dús lombjait, melyeknek árnyában két ismeretes alakot pillanthatunk meg: Vilmos apátot és Caritas apáczát. A derék ősz apátot időközben ezen enyhe éghajlat alatt fekvő zárda fejévé tették s nemsokára Caritasnak is e helyen kellett folytatni egyhangú életét. Az uj sír közelében állanak s Caritas nagy fekete szemeit figyelmesen szegzi agalambösz apát redős arczára, ki ép e szavakat mondá: — Oh Caritas, az Isten büntető keze mindenhova elér. Bármit téssz, bármerre menekülsz, az Ur szemét ki nem kerülheted. Caritas áhítattal s kegyelettel hallgatott az apát szavaira, ki tovább igy folytató: — Gondolhatta-e e szerencsétlen Salamon, hogy egykor távol hazájától, messze, idegen földön kell megnyugodnia, hol csak mint igénytelen szerzetest ismerték. Hosszú, néma csend után fölemelte Vilmos agg fejét s töredezett, akadozó hangon igy szóllott: — Csak néhány napja mullott, hogy zárdánk falai közé egy testileg, lelkileg megtört idegen érkezett. Kétségbeesett arczán a hosszú fájdalom és szenvedés visszataszító vonásai ültek. Nyugodni jöttem, igy szóllott hozzám, midőn elém vezették. Itt szeretném betéjezni még hátralevő rövid napjaim. Könybe lábadt szemekkel még e szókat intézé hozzám: Ne kérdezd, ki vagyok, bűneimnek nincs bocsánatja a földön I talán aztán sem lesz. Rögtön ráismertem, hogy ő Salamon, ki egykor hatalmas király vala s kinek egy iszonyú tervét mi is hallók a szegzárdi templom sírkápolnájában. Vigasztalni iparkodtam, hogy az Isten véghetetlen kegyelme előtt nincs bűn bocsánat nélkül; a hit, remény s szeretet bennünket üdvözit. Némi szégyenpir lepte el arczát, lehaj- | tóttá öszes hajú fejét s úgy látszott, hogy keserű emlékek támadtak lelkében. Azt hiszem, hogy ö is rám ismert. Szomorúan távozott szobámból s zárdánk tagja lön. S azóta már e sír keblében pihen. Minden elmúlt: vágy, dicsőség és szenvedély, csak e rideg kő jelzi, hogy e kemény rögök királyt takarnak, kinek fején valaha korona tündökölt s kit később a legnagyobb nyomor s emésztő léleknyugtalanság üldözött. — Halála mindnyájunkat meglepett, — folytatá tovább az ősz apát — mi alatt egy régi sirhoz érkeztek, mert oly hirtelen és váratlanul történt, hogy elhinni is alig lehetett. Nézd, Caritas, e sír mellett adta ki végső lehelletét. S halálának valódi okát és titkát csak mi ketten tudhatjuk. Tekints e sírkőre, itt nyugszik Szalome, a hontalan pomerán herczegleány, kit az Isten ép úgy meglátogatott, mint Salamont. Végzetük találkozott. Tán még emlékezel rá, hogy midőn boldogult Géjza király élete ellen vetette ki hálóját, rablók kezébe került. Midőn a kifacsart czitromnak többé már hasznát nem vehették, elűzték maguktól. A nyomor mindinkább bűnbe sodorá s czéltalanul bolyongott szerteszét, még végre ő is e zárda falai közt talált nyugvó helyet, de jóval előbb szabadult meg kínos életétől, mint Salamon közénk érkezett. Az önvád és vétkes öntudat által gyötrött Salamon lelkét .folyton nyugtalanította egy időnként fel-fellobbanó titkos érzemény. Nem tudta feledni Szalomét, kiről elrablása óta legkevesebb hirt sem hallhatott. S végre itt, ez árnyas fák alatt, megtalálta a boldogtalan nő porait! Borzasztó meglepetés , mely a megtört lelkű Salamon kimúlását oly hirtelen előidézte!---------------— Jöjj Caritas, imádkozzunk értök és bűneikért 1 Lassan s mélyen megindulva mentek a kápolna felé s az ősz apát könybe borult szemekkel rebegé: — Irgalmazz meg nekik, igazságos Istenünk!
