Tolnai Népújság, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)
2019-12-21 / 296. szám
’TffTíTTiyr___ helyőrség mm magát, hogy megrepedjen, figyelmeztetőül nagyot billen.- Kemény - nyögi ki Mihalkáné sárga és kétségbeesett mosollyal.- Rosszak ezek a befőttkések - szólok udvarias rosszallással. - Úgy vágnak, mirft a bot. Mihalkánénak megenyhül az arca, és verejtékcseppjei mögül hálásan mosolyog rám. És görcsösen, sietve belekapaszkodik a feléje dobott mentőövbe. Hogy tudniillik neki is vannak ilyen kései, de nem használja őket. Őszintén szólva, az ilyen csak cifraság. A menyasszonyom pedig, aki közben kisiet, egy masszív késsel tér vissza, és nyújtja neki. Az egyensúlya némileg helyreáll, érdeklődéssel szemlélgeti a kést, és a dinnye iránt bizonyos taktikai okokból feltűnő közömbösséggel viseltetik.- Tizenkét személyes a készlet? - kérdi szeretetreméltóan. E pillanatban újabb látogatók érkeznek. Kölcsönös üdvözlések, széktologatás. Mihalkáné a zavart felhasználva a kést hirtelen marokra fogja, előredűl, hogy a testsúlyából is kölcsönvegyen néhány kilogrammot az elszánt lökéshez, és szikrázó dühvei, fanatikus győzni akarással ráveti magát a dinnyére. A ravasz kés hirtelen oldalt fordul, és lapjával ráfekszik a dinnye hátára. A dinnye a túlerő hatása alatt a centrifugális mozgás alapszabályainak engedve a dinnyebefőttek szokásos kezdő sebességével kilövell a tányérból, és gyönyörű ívben az abroszra zuhan. Mihalkáné dermedten követi a szemével. A könnyű selyem mohón issza a dinnye barnás levét. Látom a szemén, az arca sárgára sápadó szeplőin, hogyha a dinnye történetesen a székre pottyant volna, ő egy pillanatig sem habozott volna, hogy ráüljön és eltakarja a világ kár örvendő pillantása elől. Az asztalra, fájdalom, nem ülhet, pedig egy röpke pillanatra, ahogy kereste gondolatban a vészkijáratot a végzetes helyzetből, ez is megfordult a fejében. Hát csak ül gyászos vigyorral, görcsösre szorított markában a kés, és nézi feneketlen gyűlölettel gálád ellenfelét, a dinnyét, amely lőtávolon kívül most lovagiatlan kajánsággal röhög feléje az abrosz közepéről. Az újonnan érkezettek pedig az asztalhoz közelednek. Bemutatom őket, Mihalkáné, kezében az égnek meredő késsel, tehetetlenül vigyorog, nem tud szólni, a torkán a rémület könyörtelen hangfogója, biccenteni is elfelejt, csak ül sárgán és elmeredve. A vendégek helyet foglalnak, a tekintetük az abrosz közepén sötétlő foltra esik, előrehajolnak, szemügyre veszik az érthetetlen, nedves tárgyat, aztán meghökkenve pislognak Mihalkánéra... Csend.- Kimászott? - kérdezi valaki részvéttel. A csendből halk vihogás feslik ki. Mihalkáné elkékül, érzi, hogy ez sorsdöntő pillanat számára. A szemében könnyek csillognak.- Nem baj - mosolyog az anyósom fanyarul a vadonatúj és vadonatpecsétes abroszt nézegetve.- Tessék talán a kezével, nagyságos asszony - javasolom én angyali szelídséggel -, hiszen úgy egészen modern. Hirtelen rám pillant. A szemében a reménység csipkebokra ég, szeretné komolyan venni az indítványt, valami újabb szóra vagy biztatásra vár. És hogy a biztatás nem ismétlődik meg, sötét kétségbeesés vesz rajta erőt.- Kemény volt - nyögi ki védekezve és kérlelően, emeli rám a tekintetét.- Pudvás volt - jelentem ki meggyőzően. - Nagyságos asszonyom éppen a fás részét kapta. - És teszek Jonas III (60 * 70 cin) egy másik szeletet a tányérjára, egyet pedig a kezembe veszek, és úgy csupaszon, a segédeszközök mellőzésével rágni kezdem. Mihalkánénak felragyognak a szeplői, megragadja a sikamlós szeletet és a végét a szájába cuppantja. Szopja, rágja, eszi. Bólint a fejével, élvezi a dinnyét, és azt a megkülönböztetett pozíciót, amely a dinnyebefőtt modem elfogyasztása révén megilleti. Egy pillanatnyi habozás után már látott is hasonló helyzetet, valami grófok voltak, hol is voltak csak, már nem is emlékszik rá, elég az hozzá, hogy a kezükkel ették a dinnyebefőttet.- Igen - jegyzem meg -, ezt a walesi herceg hozta be divatba, amikor egyszer a római pápa uzsonnára hívta. Mihalkáné rám mosolyog, az ujjain csurog lefelé a vastag lé, kivesz a tálból még egy szeletet, fölényesen beleharap, konstatálja bennem az intelligenciát, tanácsokat ad az anyósomnak az abrosz kitakarítására vonatkozólag, dicséri a dinnyét, igen sikerültnek találja, az aromája kitűnő, és hogy sok jót hallott már rólam. De ezt már csak nekem mondja, csak velem társalog, mert mással már nem tart fenn ebben a társaságban bizalmas kontaktust. Még ül tíz percig, szeretné, ha még jelenlétében felejtődne el az egész zavaros dinnyeügy, nehogy a távozása után visszatérjenek rá, és a háta mögött megszapulják. A hírnevemre az eset igen jó hatással van, mikor távozik, kikísérem. Az előszobában nyújtja a kezét, egy kicsit ragadnak az ujjai, zavartan pislog rám, úgy rémlik, kezet akar nekem csókolni. Néhány nap múlva újságolják, hogy én a párizsi egyetemet kitüntetéssel végeztem, a köztársaság elnöke személyesen tűzte fel rám a lovagkeresztet, ezer hold első minőségű földem van a Bánátban, nyelveket is beszélek, az anyám született bárónő. És úriember vagyok. Igazi úriember. És milyen intelligens! Ojjé! in memóriám NÉHÁNY SZÓBAN KARÁCSONY BENŐRŐL Nagy Koppány Zsolt Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt. És ha azt szeretnénk, hogy maradjon belőle valami, sürgősen abba kell hagyni a tudományos beszédet róla: műveihez (Pjotruska, Napos oldal, A megnyugvás ösvényein, Utazás a szürke folyón, Új élet kapujában, Tavaszi ballada) nem illik az értekező próza nyelve, úgy rázzák le azt magukról, mint kutya a vizet. Mindannyian tudjuk, hogy a fehér lap meg az első mondat a legnagyobb kihívás és ellenség is egyben. Aki viszont a következő mondatokkal tud elkezdeni egy regényt (a Napos oldal címűt), annak, úgy érzem, semmi szüksége nincs arra, hogy létjogosultságát irodalomtudósok próbálják igazolni - csak lubickolni kell a mondataiban, és keresztülsodródni a regényeken, újra meg újra. Tehát az idézet: „Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor még kissé üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép és Alagcsőművek kapuján.” És így folytatódik ez a következő oldalakon, plasztikusan, szellemesen, soha alább nem hagyóan, jobban el nem mondhatóan, és nem csak a következő oldalakon, hanem az életmű összes darabján, a regényeken, a novellákon és még a színműveken keresztül is - egyetlen rossz mondat nélkül. Biztos vagyok benne, nem egyedül válaszolom azt, ha megkérdezik, ki volt rám a legnagyobb hatással, hogy: ha sokat gondolkodom, Karácsony Benő, ha pedig egyből rávágom a választ, akkor is ő. Karácsony Benőt nem lehet kényszerrel olvasni (mert úgyis gyönyörködés lesz belőle), nem kell (és mint mondtam: nem is lehet) írni róla - még jó tehát, hogy nem kötelező olvasmány (Erdélyben az, de mire a diákok a tankönyvben odáig érnek, a pad alatt úgyis mindenki felfalta már párszor). Azt azonban furcsának találom, hogy egy olyan országban, ahol némely körökben akkora a szellemi ínség, hogy közepesnél gyengébb filmek és rajzfilmek kínos fordulatai válnak kultikus szövegekké, valami Jónás okos ember megvilágosodása és rajongó útmutatása alapján még nem Karácsony Benőt olvas mindenki... Az irodalmi közvélemény (és a szélesebb olvasóközönség) ugyanis még mindig nem ismeri eléggé szerzőnket, noha Tót H. Zsolt kitűnő monográfiát írt róla Széttaposott ösvény címmel (és - az első két bekezdésem ellenére - neki igenis sikerült érvényes megállapításokat tenni az életéről, a könyveiről és azok - még mindig méltatlan és nem teljes - fogadtatásáról), sokan foglalkoztak vele, a Napos oldalból film készült a nyolcvanas években, műveit Magyarországon is többször kiadták. (Itt kell - hűséges és konok antikváriumjáróként - megjegyeznem azonban, hogy ritka és örömteli pillanat, ha Karácsony Benő-könyvet találok a polcokon - úgy tűnik, aki egyszer elolvasta néhány mondatát, többé nem adja ki a kezéből a könyveket.) Halálának hetvenötödik évfordulóján azonban (Klärmann Bernát néven született és Auschwitzban halt meg 1944 nyarán) sajnos nincs másik apropó beszélni róla, ajánlani őt, mert nincs friss kiadása a könyveinek (és nem is tudok arról, hogy készülnének erre valahol: úgy tűnik, egyetlen kiadó sem lát fantáziát benne, ami - Önök is így gondolják majd, ha beleolvasnak! - egyszerűen érthetetlen), és az érdeklődő olvasókat maximum arra biztathatom, hogy szerezzenek be minden Karácsony Benő-könyvet baráttól, szomszédtól, ismerőstől vagy akár a könyvtárból, olvassák el, majd olvassák el még egyszer, és akkor mindent tudni fognak ennek a tragikus sorsú írónak derűs, egyszerre megbocsátó és gyilkos humoráról, szabadságszeretetéről és érinthetetlen épségben megőrzött szabadságáról, valamint arról a hátborzongatóan tökéletes szépírói tudásáról, hogyan kell az olvasót rabul ejteni és boldog rabként megtartani egy életen át. 2019. december IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
