Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-30 / 278. szám
tarca MESTEREMBEREK IDEJE elyőrség Lakatos Mihály Hogy miként jelentek meg életünkben a mesteremberek, és a cirkó elromlása után miért csak egy héttel szállnak ki, az emberiség kultúrtörténetének egy olyan dimenziója, mely sokak érdeklődésére számot tarthat. Ássuk hát elő az eredetmítoszt a balladai homályból. Kezdetben volt a barlang. Vagy az édenkert. Ki így hiszi, ki úgy. Ábel úgy, hogy kezdetben volt az édenkert, aztán az „Almafa-gate”, végül a jól megérdemelt barlang. A barlang, minden lakás őstípusa, a minimális komfortot biztosította: volt bejárata. (Egy jó ingatlanügynök extraként számítaná fel, hogy ugyanakkor kijáratként is használható.) Természet adta oldalfalai és mennyezete azt a célt szolgálták (sikerrel), hogy megvédjék ősszüléinket a szélsőséges hőingadozásoktól. Mivel leginkább hegyi környezetben fordult elő, egyben nyaralónak is minősült, de ezt a megnevezést csak később fedezték fel (bár a nyár már akkor is megvolt). Karbantartását a férfimunkák közé sorolták, s mivel ez kezdetben valóban nem jelentett különösebb kihívást, a hímek könnyed felelőtlenséggel vették tudomásul. Ekkor még nem sejthették, hogy mivé fajul mindez pár millió év elteltével. Mert hát a barlang, az ugye adott volt a maga méreteivel és infrastruktúrájával, nem méricskélte senki a négyzetmétereket, a felszereltséget, s az ősasszony hiába is nyafogott volna, hogy „Drágám, költözzünk egy nagyobbá és kényelmesebbe!”. Mindenki ugyanabban a légtérben élt, titkok nélkül, az ősembernek például eszébe sem jutott gipszkarton falakkal leválasztani a sziklaüreg egyik vagy másik részét azért, hogy a csemetéknek is legyen intim életterük. Afféle többgenerációs lak volt (tömegszállás), amelyben egész nemzetségek húzhatták meg magukat gondtalanul egészen addig, míg meg nem jelent a nyílásban a korábban kilakoltatott medve vagy egy-egy hajléktalan kardfogú tigris. És ez így idilli helyzet volt, generációs és egyéb válaszfalak nélkül, szünet nélkül folyt a közösségépítés, napjaink pszichológusa ilyenről álmodik éjjelente, mielőtt elindulnának a villamosok. Az idill akkor kezdett megáporodni, amikor egy olümposzi lótifuti, egy bizonyos Prométheusz (állítólag az ő nevéből származik a „promóció” kifejezés) átcsempészte nekünk a határon a tüzet, azzal a feltétellel, hogy megőrizzük és mindig önzetlenül megosztjuk egymás között. Hát perszehogy. (Kutatók szerint napjainkban jobbára a dohányos társaságok őrzik még e hagyományt, már csak ők értik az .Adsz egy tüzet?” kérdés mélyebb, ősi jelentésrétegét.) Minden pozitív hozadéka ellenére a tűz végzetes vágányra állította a férfinem addig igencsak leányálomszerű sorsát. A tűzzel együtt robbant be ugyanis ősemberünk életébe a kényelem fogalma. Kiderült például, hogy a meleg nem csupán a nyári idény fényűzése, hanem a decemberi hófúvásos napok velejárója is lehet, feltéve, hogy elegendő rozsét gyűjt össze az ember. Azaz a férfi. (Székelyföldön például az „ember” ma is kizárólag férfiút jelent. „Hazajött-e az embéred? - kérdi a székely menyecske a szomszédasszonytól. - Nem-e? Akkor fuss-sza át egy kávéra s egy kicsi pletyóra!”) A gondtalan élet ezzel elillant, de ne legyünk igazságtalanok, s említsük meg, hogy ekkor vette kezdetét ama másik folyamat is, amelynek a végén a karcagi birkapörkölt áll. Közismert, hogy a kényelemre olyan könnyű rászokni, mint a kávézásra vagy a dohányzásra, s olyan nehéz leszokni róla, mint a kettőről együttvéve. Csakhogy a kényelem van ám annyira igényes jószág, hogy elválja: valamit tegyenek is érte. És hát az otthon (vö. tűzhely) kényelméért való felelősség egyértelműen és guanószerűen a férfivállakra kezdett lerakódni. A történet a „Fázom, Ádám!”-mal indult több millió éve, s mára jutottunk el a „Mikor lesz már szúnyoghálónk, Ábel?!”, ill. „Hetek óta csepeg a csap, Ábel!” fázisig. Érdekes lenne végigjárni a barlangtól a tízemeletes panelig vezető kultúrtörténeti ívet, de egyrészt nem vagyunk ipari alpinisták, másrészt a fizika megakadályoz bennünket: nincs rá tér és idő. így mindössze jelezzük, hogy az emberiség történetén végigtekintve jobbára a házat, az istállót, a kerítést, aztán a tárolót, kerti lakot, nyaralót, garázst bütykölő, építő-javítgató szomorú férfiakat láthatunk, akik a szívük mélyén inkább csatákban véreznének el, mint cserepezés közben alábukva a tetőről. Nem kétséges, hogy ez konjunktúrát teremtett a háborúcsinálóknak, hiszen mindig akadt, aki hadba szálljon a végeérhetetlen tatarozások elől. (Vö. „Hej! ha én is, én is közietek mehetnék” — sóvárog Miklós is az „aranyos leventék” után, amikor besokall a ház körüli teendőktől.) Ezért találunk csak férfiakat (és lovakat) a régi seregekben. Hanem az már úgy van, mióta világ a világ, hogy szemesnek áll a világ. Mialatt a többség fejét lehajtva, megadóan baktatott a sors és az asszony által kijelölt ösvényen, férfiak egy élelmes csoportja felfedezte a történetben a nagy lehetőséget, hogy megcsinálja a maga szerencséjét. És ösztöneit legyűrve elkezdte kiképezni magát lakásszerviz-témakörben. így születtek meg a villany-, víz- és gázszerelők, a polcfelfúrók, redőnyösök, rovarirtók, hogy az olyan nagyobb kasztokat, mint az asztalosok, laka-Mezőgazdasógi gép (fa, fém, magassága 55 cm, 1977) Kocsmában (olaj, vászon, 110 * 150 cm, 2004) tosok vagy kőművesek, már ne is említsük. Valószínűleg ez utóbbiak „szabad” csoportja ármánykodta ki, hogy senki ne értsen mindenhez, csupán a nagy kirakós egyetlen kockájához, mert így többen és sokkal többet kereshetnek az ügyön. Meg rajtunk. Pedig ugye kézenfekvő lenne, hogy a kihívott vízszerelő a gázcsapot is megszerelje (nem mindegy, mi jön rajta?), de erről szó sem lehet, mert az úgymond „külön szakma”. A gázszerelő meg kikéri magának, hogy ő a gázkazánhoz is értene, mert az „külön szakma”. E sok külön szakmáért persze mindig ugyanúgy forinttal fizetünk. (Legutóbb sem fogadták el Ábeltől a német márkát.) A mesterembereknek kifizetett pénzeknek egy közös jellemzőjük van: a sok. De szóljunk hamut a fejünkre: mi is hibásak vagyunk azért, mert elkényelmesedtünk. „Drágám, folyik a vécé” - mondja az asszony. (Pedig nem a vécé folyik, hanem a víz.) „Majd a mester megcsinálja” - válaszoljuk a tévéből. Apropó, mester! Ezt a megnevezést régen csak olyan neves emberekre használták, mint Platón vagy Arisztotelész, akik a világegyetem dolgait fürkészték, az élet (és nem a dugulás) okát és célját keresték, ilyesmi. Nem is szólva Jézusról, aki az evangéliumot hirdette, s akit isteni bölcsességéért szólítottak Mesternek a tanítványai, nem azért, mert korábban ácsként dolgozott. Ám hogy, hogy nem, a „mester” megszólítás .mégis átszármazott e csoportra, s ma már különleges alázattal ejtjük ki, pláne, ha maga a szaki is jelen van. S a fűtés sem működik. A gázkazánok mogorva Arisztotelésze pedig nekilát, szétszed, hümmög, s felállítja a kórismét: hőcserélő. Aztán reszel, kopácsol, törölget, Ábel a keze alá adja a szikét, vattát, tamponokat. Végső diagnózis: negyvenezer forint. Ebben a kiszállási díj is benne van. (Nyilván azért, mert autóval jött. Ha biciklivel jönne, akkor leszállási díj lenne.) S este már megint nincs fűtés. Nem folytatom... Hogy a mesteremberek miként vették át észrevétlenül a hatalmat hétköznapjaink fölött, hosszú és bonyolult történet. Szétszálazásában ismét a fizika akadályoz meg bennünket. Csak annyit jegyeznénk meg, hogy a lakberendezés- és -felszerelés-gyártók szolid tercelésével történt, hiszen csupa olyasmivel vesznek körül bennünket, aminek a működését nem értjük. (Mint Ábel nagybácsijának anyósa, aki a hatvanas években sütés közben odaszólt a vejének, hogy kérdezze meg a rádiótól a pontos időt.) Legutóbb aztán - amikor a kölykök már az ötödik hősugárzót rontották el - Ábelben felhorgadt az önérzet. No, majd ő megjavítja. Már a szétszedés sem ment könnyen. Végül sikerült. Bízott benne, hogy azonnal meglátja a hibát. De nem. Pont úgy nézett ki, mintha működne. Csak hát nem. „Direkt úgy csinálják, hogy ne látszódjon!” - dühöngött Ábel. És ezt használják ki álnok módon a mesteremberek. De Isten őrizzen attól, hogy lincshangulatot akaijak kelteni ellenük! (Hiszen bármikor elromolhat a cirkó.) Fogadjuk el, mint az élet rendjét. Már a régi időkben is így ment ez, hiszen Ábel a Regélő című, kétszáz év előtti pesti folyóirat egyik 1838. évi számában az alábbi történetre bukkant: „Egy utazó hercegnek udvarmestere N. városon keresztül utaztában kovácsot s kerékgyártót hívatott, hogy az úti kocsikat vizsgálják meg. Minthogy ezek a legszorosabb fürkészés után sem találtak valami igazítandóra, s tőlük még is számadást kértek, a következő áljegyzéket nyújták be: Áljegyzék három kocsi megvizsgálásáért 1. Kocsi alá búvásért -12 krajcár 2. Ugyanazért hátulról előre - 24 krajcár 3. Eközben két fő koppintásért - 6 kr. 4. Egy szegre ütésért - 12 kr. 5. Emellett egyszeri ujj megütésért - 6 kr. 6. Pálinkáért -12 kr. 7. Borravaló egy személyre 24 kr. - 48 kr. Minthogy a hercegnek még ily áljegyzék sohasem nyújtatott be, kétszerezve parancsoló az összeget kifizetni.” Mi csupán annyit tennénk hozzá mindehhez, hogy a folyóiratnak a borítón feltüntetett ára amúgy 12 krajcár volt, tehát egy szegre ütés árának felelt meg. Nyilván, ha fején találta. Mert ha nem, az csak 6 krajcárt ért... S hogy napjainkban milyen a helyzet? Még rosszabb. A mesteremberek ma már úgy védekeznek az alacsony árak ellen, hogy kevesen vannak. Bár az is lehet, titkos konszenzus van közöttük, hogy minden hívásra azt válaszolják: „leghamarabb egy hét múlva”. De az egy hétre se vegyünk mérget. Ábel nagybácsija például megkereste egy kályhás ismerősét, hogy cserépkályhát rakasson.- Melyik nap tudnál eljönni, hogy felrakd? - kérdezte a mestert.- Hétfőn - válaszolta az gondolkodás nélkül. De a nagybácsi tapasztalt ember volt.- Né, Matyi, egy olyan napot mondj, amikor tudsz is jönni!- Szerdán. Látható tehát, hogy a mesterembereknek sok rossz tulajdonságuk van: drágásak, önteltek, megbízhatatlanok. De van egy ezeknél rosszabb is: nélkülözhetetlenek. ■> Li 1 BBaaanaaaüi I 1 L aaaaaaaaaH 1 BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmórtoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodolom), Bonczidoi Évo (felelős szerkesztő, 1 Oláh János-ösztöndíjas), Forkos Wellmonn Endre (vers), Nogy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában 1 A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegokmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. pnlp nnvpmhpr V
