Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-23 / 272. szám

2 helyőrség szerkesztoseqi terepaszta MÉGIS MIÉRT OLVASSUNK KORTÁRS MAGYAR IRODALMAT? A ruszin (lemkó] származású, világhírű képzőművész és filmrendező, Andy Warhol miniszobra Kárpátalján Fotó: Kolodko Mihály Pár évvel ezelőtt még nem olvastam külföldi, de kortárs magyar irodal­mat sem. Egyszerűen ódzkodtam tőle. Hogy miért, rejtély, a válasz ta­lán az lehet, hogy a kánon selejtez, és általában a jobbakat hagyja bent, míg a gyengébbet kiköpi. Azonban tud­juk, hogy gyakran a jobbak is part­szélre kerülnek (lásd Karinthy káno­non kívül maradását), és sokszor a gyengébb is bent marad. Ódzkodtam tőle, sokkal kényelmesebb volt siker­könyveket, bestsellereket olvasni. Korábban rengeteg Vemét, Agatha Christie-t faltam, hiszen náluk adott a megszokott minőség kényelme. Az­tán az ember lassan felnő, és kezdtek érdekelni a nagyobb nevű szerzők, azonban egyikük sem volt magyar. Egy film, a Werckmeister harmó­niák hatására kezdtem el magyar regényeket olvasni, majd több olyan emberrel is közeli ismeretségbe ke­rültem, akik nagy hatással voltak rám. És ekkor kitárult a világ, mert ha valaki nagy hatással van ránk, akkor meghallgatjuk a tanácsait. Rá kellett döbbennem, mennyire jó még élő szerzőket olvasni. Ha logikusan szeretném levezet­ni, akkor az első érv az lenne, hogy az élő magyar szerző örül annak a jogdíjnak, amit az eladott példá­nyok után kap. Nyilván nincsenek sokan, akik pusztán az írásból él­nek meg, azonban ez is afféle se­gítség. A másik érv az lenne, hogy találkozhatunk velük, beszélgethe­tünk velük, és dedikáltathatnánk a megvett példányokat. Ezzel sokkal kézzelfoghatóbb, viszont egyszerre transzcendensebb is lesz az író-ol­vasó viszony. Ez valahol az oktatás kezdeti sza­kaszában siklik félre. Egyrészt az irodalomszemlélet tehet róla, hogy mindenki tudja, ki volt Babits sze­relme, viszont kevesen olvastak tőle bármit is. Másrészt a kötelezők között nem szerepel - a számon­kérés fajtájából és formájából adó­dóan, gondolok itt az érettségire -, Leczo Bence vagy csak alig kortárs, még inkább kortárs magyar irodalom. Feltéte­lezzük, hogy az irodalom statikus, egy kőszikla, amely nem mozdul semerre, és majd egy évszázad múlva rárakódik a kor pora, ami­vel egy új réteget alkot a kánonon belül. Ez a gondolkodásmód pedig arra sarkall, hogy maradjunk a szilárd és bevált dolgoknál, persze Stephen King, Stephanie Meyer és George R. R. Martin belefér - hogy csak néhányukat említsem. Ami itt a képbe játszhat, az a kultusz, ami kicsit olyan, mintha már kanoni­zált lenne. Ezek miatt a tendenciák miatt figyelhető meg sok - gyakran még középiskolás - fiatalnál, hogy habár novelláikat magyarul írják, azonban a nevek gyakran ameri­kaiak és az Egyesült Államokban játszódik a történetük. Nem hibáz­tathatok, hiszen az írót általában az olvasásélményei határozzák meg. Újabban előretört az instakölté­­szet nevű műfaj, amely kiragadja a kor igényeit. A fiatalok közötti nép­szerűségét megmagyarázza, hogy rövidek a szövegek, könnyen be­­fogadhatóak, illetve - mivel rend­szerint közösségi oldalakon terjed­nek - megvan az érzés vagy annak illúziója, hogy párbeszédben va­gyunk a szerzővel, vagy legalábbis nagyon közel ahhoz. így lesznek az instaköltők influencerek. Közel áll a haikuköltészethez, azonban sok­kal földhözragadtabb, korunk égető problémáit veszi górcső alá - és ezt most nem a legpozitívabb értelem­ben gondolom. Rossz ómen az, mi­kor valaki az örökkévaló kérdések helyett az aktuálissal foglalkozik. Az instaköltészet pártolói szerint eb­ben a műfajban ötvözhetők a grafi­kai és vizuális megoldások a versek­kel, és jellegéből adódóan rengeteg fiatalt elér, akiket az irodalom felé vezethet el. Azonban nem gondol­nak bele, hogy mennyire könnyű és kényelmes beletespedni a könnyen befogadható platformba, az ember aztán nem feltétlenül vágyik „meg­­erőltetőbb” irodalomra. S mivel nemcsak az írót, hanem az embert is olvasmányélményei határozzák meg, aligha eshetünk abba a hibába, hogy más népek által leírt irodalmat olvassunk nap mint nap, ahogy oda sem juthatunk el, hogy mindennapi olvasmányunk két haiku legyen a Facebookról. tarca IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegWkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. november K ► T(m KAUPÁT-MIOtNCII TIHITltSSONOOZá NONHtO’IT KPT. ■anoaoiiiiiBiaa Főszerkesztő: Szentmórtoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyereklrodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma Karkó Ádám lakott a szálláson, Juli pedig unta magát, hát kiruccant Deutschba. Ilyenkor együtt gondolkodtak azon, hogy itt még a fém is fényesebb, a nap is szebben süt, még a gaz is boldog, amikor kitépik, lehet gondolni, wunderbar életet éltek a kártevő rovarok is, azok a rohadt szúnyogok - akik semmi­féle más népet nem akarnak megtűrni itt e földön - itt még dölyfösebbek, véresebbek, gyanús, hogy pont itt, de ez nem rettentette el őket, mert jó ez, ahogy van. Kivéve Lacit. Ő rossz helyen van az anyuka mellett. Apukát három éve temették. Marika és Laci él a házban, Budától délre. Zsolti apó­sa és anyósa is itt él. Ők Juli szülei. Vannak véletlenek? Budán vannak. Laci nyugdíja hatvanezerre rúg, a kártérí­tés havi háromszázhúszra. Iszik és kártyázik. Tohonya, kövér ember, élni nem tud, a segge ki van nyalva. Rohad a teste, nem mosdik. Marika szereti a fiát, úgy gondolja, ha meg­hal, meghal a fia is. Zsolti megszedte magát Germániában, a legszebb javakat hordja haza az anyjának. Ezeket Laci ellopja és el­adja, hogy tudjon mit elkaparni a lottózó­ban, de sosem nyer. Marika nem haragszik. Azt beszélik a faluban, hogy Laci mostanság kéregét a Tesco parkolójában. „Had tojjam má’ vissza a kocsit, kérem!” Marika szégyel­­li ezt, de lenyeli a békát. Zsolti meg akaija verni a bátyját, ám ha bármi baja lenne, őt elviszik, a testvér pedig még hülyébb lesz. Benedeket nem merik elvinni a nagyi­hoz, féltik Lacitól. Laci egyre mérgesebb, gyakran megüti az anyját, aki öregkorára összement. A főhősünk negyvenhét éves. Zsolti idegei szétszakadnak, nem bírja tovább, hát megmondja a bátyjának, dö­göljön meg inkább. Marika pár hónappal később meghal. Zsolti néha ránéz Lacira, de nem szíve­sen. Egy nap levél várja az öcsöt. Laci kéz­írása. Ennyi van benne: „Dögöljetek meg ti is!” Zsolti az udvar végében találja meg a holttestet. A Simson alatt fekszik, a fejéből semmi sem látszik. Felhúzott egy nagyobb darab alkatrészt, majd a fejére ejtette. Tud­ta, hogy nem kell sok neki. Itt már nem segít a masszázs. SIMSON Laci mereven feküdt az ágyon. Marika és az anyósa masszírozták vissza az életbe. Az orvos azt mondta Marikának, hogy a fia, ha egy hét alatt nem akart felébredni, hát az már a jóistennek sem fog. Erre Marika fel­szívta pocokarcát, hívta az anyósát, s meg­kérdezte az orvost, hogy biztosan nem lehet tenni semmit. Az orvos vágta a pofákat, nem akaródzott válaszolnia, mire az anyós, egyébként Ilona, a markába tett egy boríté­kot. No, erre fogta magát a doki, s elmondta, hogy a masszírozás még életben tarthatja a kómában fekvő fiatalembert. Az erős kezű asszonyok hozzá is fogtak a testgyömöszö­­léshez, hittek az Úrban, imádkoztak rendre. És mi lett? Persze. Hát felébredt Laci. Egyórányi masszírozás után a gépek felbúgtak, újra életjeleket bocsátottak az univerzum irányába. A tizenhét éves Laci levegőhöz jutott, anyja körbecsókolta. Agya annyit roncsolódott, hogy nyugdíjba kellett vonulnia. Azóta nem mondta ki azt a szót az egész família, hogy Simson. Laci motorozott, amikor nem adták meg neki az elsőbbséget, és hagyták megdögleni az út közepén. A tettest persze elkapták, de baja nem esett. Három év a süllyesztőben vagy tizenhét évesen nyugdíjasnak kiáltani ma­gad. Szar ez így. Laci öccse, Zsolti normális életet élt. Ki­tanult egy szakmát, elhelyezkedett benne, űzte az ipart, gürizett, de se plusz jatt, se nő, mindenki morcos otthon, fater hal­doklik, bátyus havi 300 rugót bezsebel, de elkártyázza, mit akar egyáltalán? Kiment hát németbe, ahol sárgább a búza, illato­sabb az orgona, ízesebb a pörkölt, azaz a gulasch, pálinka nincs, de csak meg lehet lenni nélküle. Szebbek az utak, a tájak, a völgyek, a hegyek, a lovak, a kecskék, ó, a tehenek, istenem, azok a tehenek, de szé­pek, akadnak nők is, bár a nyelvet nem beszéli, a nyelve pörög ugyan, ez valame­lyest meghathatja a német menyecskéket. Nem is kell mondani, nem kapott munkát a szakmájában, ugye tudjuk, így megy ez. Pár évvel később Zsolti párra talált. A sze­relem. Annyira egymásba gabalyodtak, hogy azonnal összeházasodtak, a nő terhes lett, s most a másodfőhősünk boldog apa. Jó apa, aki nem hiszi, jáijon utána. Míg nem volt meg a baba, Benedek, az asszony, Juli, sű­rűn járt ki Nürnberg környékére az urához, afféle mulatozásból. Olykor Zsolti egyedül Ars longa, vita brevis - a Maurizio Cattelan 1996-os Bidibidobidiboo című installációját idéző halott mókus a budapesti Fáik Miksa utcában, a Coiumbo-szobor közelében látható Fotó: Éberling András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents