Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-16 / 266. szám
helyőrség novella KARMA Gáspár Ferenc Roppant fontos dolga volt aznap, már nem emlékezett pontosan, hogy mi lehetett, de be kellett mennie a hivatalba intézkedni. Már jó korán elindult, hogy ne kelljen anynyit várakoznia, mert ugyan előző nap megpróbált időpontot foglalni online, de mára minden időzóna elkelt. Időpont, időzóna, időkapszula, töprengett a villamoson odafelé menet. Vajon mi lesz itt sok millió év múlva, amikor a Hold annyira eltávolodik, hogy a napok, mondjuk, huszonnyolc-harminc órásak lesznek? A dolog nem izgatta különösebben, ám a médiában folyamatosan harsogott állítólagos klímaváltozás miatt ez egy újabb adaléknak tűnt, ami most beindította a fantáziáját. Hiszen, ha belegondolok, morfondírozott, akkor nyáron sokkal hosszabb és forróbb nappalok lesznek, télen pedig elképesztően hideg éjszakák... Valószínűleg egy végtelen jégkorszakba pusztulunk majd bele, ha lesz egyáltalán még akkor emberiség. Meglökték.- Leszáll vagy alszik? - dörgött rá egy sztentori hang.- Ja, igen, persze, bocs - morogta. Az utcán megcsapta a hőség, a villamos mégiscsak légkondis volt, elviselhető. Odakint viszont már kora reggel nyomott és párás levegő, akár az óceán partján. Honnan tudod, milyen az óceán partján, kérdezte magától, míg felsietett a hivatalba vezető lépcsőkön. Olvastam, felelte saját magának. Odafent kellemes meglepetés: rövid sor. Tulajdonképpen nem is sor, ketten várakoztak előtte. Egy kövér, bajszos, meg egy csontos, sovány nő, szemüvegben és kalapban. Vajon nem melegíti? De nem tudott elmerülni ebben a kérdésben, mert felpattant az ajtó és egy izzadt, kopasz emberke ugrott ki rajta, halálra vált arccal. A kövér megpróbálta megszólítani a kijövőt, megragadni a karját, hogy mi a baja, de az emberke kitépte magát, és „Hagyjon, maga barom!” felkiáltással leszaladt a lépcsőkön. A kövér megrendülve állt, az ajtó nyitva maradt, és bentről erőteljes hang szólongatta, hogy lépjen be.- A következőt! - harsogta a hang, és a kövér először egy fél fordulatot tett, mintha mégis be akarna menni, bepillantott a szobába, ám az újabb felszólításra, mintha csak táncparketten lenne, visszasasszézott, és ész nélkül az előbbi emberke után rohant. A nő megrántotta a vállát, megigazította a kalapját és a szemüvegét, retiküljét maga elé tartotta, és határozott léptekkel besietett. Akkor én vagyok a következő, állapította meg, csak ki kell várnom, míg ez a nő végez. Körülnézett, hogy mivel tölthetné el itt az időt, de csak a Magyar Horgász régebbi számait látta egy kisasztalra ledobálva. Keleti dolgokról, jógáról, karmáról szívesebben olvasott volna, mert az utóbbi időben jógatanfolyamra járt, a mester pedig nemrégiben valami olyasmiről mesélt, hogy a felgyorsult világban egy ember életén belül is karmikus változások lehetnek. Vagyis ha délelőtt teszek valamit, az délután... Életbe’ nem pecáztam. Azért csak belelapozott egyikbe-másikba, de a mázlista horgászok óriás pontyait ábrázoló képek meg a legújabb fajta csalikról szóló leírások nem tudták lázba hozni. Azért csak lapozgatott, mert a percek teltek-múltak, a nő meg még mindig bent volt. Azon nem tűnődött, hogy miért rohant el az előző két ügyfél, a bajszos kövér meg az apró emberke, igazából örült, hogy most ő következik. Ezalatt újabb ügyfelek érkeztek, egy rettenetesen kövér, középkorú nő konttyal a fején, mintegy ezzel is hangsúlyozva a kövérségét, aztán egy sovány, olyan kékharisnya külsejű, meg három férfi. A percek egyre lassabban teltek, mind gyakrabban pillantott rá a mobiltelefonja kijelzőjére, s már arra is gondolt, hogy ott fog olvasni valamit, mobilnetezik, kerül, amibe kerül, de ezt a pecás lapot nem állhatja. Ekkor felpattant az ajtó, s a kalapos nő fejfedője nélkül, zilált hajjal, fél lábon ugrált ki rajta. Az egyik lábán volt csak cipő, a másikat a kezében tartotta, szemüvege lecsúszott egészen az orra alá. Zaklatottnak tűnt, de ami a legfurcsább volt rajta, hogy csuromvizes lett a szoknyája.- Kéri a kö... következőt... - dadogta, és elugrált a lépcső irányába. Tócsák mutatták, merre jár. Na végre, gondolta, és határozott mozdulattal belépett az ajtón. Ám amit bent látott, attól szinte ledermedt. Az ablak alatt íróasztal állt, az asztal mögött egy ember ült, legalábbis emberkeze volt, a kezét ugyanis az asztalán nyugtatta. Ám törzse felfelé halfejben végződött, a fej felfelé nézett, a száj pont a csúcsán volt, ott, ahol az embereknek a koponyacsakrájuk szokott. Hirtelen ez jutott az eszébe, ez a koponyacsakra, járt valami ezoterikus izére korábban, ott tanulta, a jógán erről nem volt szó. A lény - mert magában nem tudta embernek nevezni - igen gyorsan forgatta a halfejet a nyakán, így hol az egyik, hol a másik szemével nézte. A száját viszont emberi beszéd hagyta el.- Mit akar? - kérdezte a száj. Gyorsan előhúzta az iratot, amit magával hozott.- Csupán egy aláírást szeretnék - mondta.- Nem kérdezi, miért rohant ki az a nő? - kérdezte a hal szája. Csak a fejével intett, hogy nem.- Pedig érdekelhetné - gurgulázott a hal feje.- Miért... érdekelne az engem? Nekem csupán az aláírása kell.- Ide nézzen! - szólt most a fej, és kissé félrelökte az asztalt. Egy jókora lavórt pillantott meg, a lény lábai abban áztak. Érdekes, hogy emberlábai vannak, gondolta, inkább halfarkat vártam.- Kis hableány, mi? - röhögött amaz, mintha kitalálta volna a gondolatát. - Szóval nem akart velem együtt lábat áztatni az a kurva.- És a másik? Az alacsony férfi? Neki is a lábát...?- Ez a beugró - kacsintott halszemével a lény, és mintha vigyorgott volna. - Ha együtt áztat velem, akkor aláírom a papírját... De magával más terveim vannak.- Micsoda? - nyelt ijedten. A lény nem felelt mindjárt. Hatásszünetet tart, vélte, s közben észrevett az íróasztalon egy kis fényképtartó állványt.- Családi? - kérdezte, hogy időt nyerjen. - Megnézhetem?- Kérni akartam rá. Lassan közelebb lépett. Emlékeiben ez a néhány másodperc úgy maradt meg, mint az örökkévalóság egy darabja. Éles volt az emlék, minden pillanatára jól emlékezett. A képen ugyanis saját magát pillantotta meg, annak a tónak a partján, ahová gyakran jártak úszni A szerelem es a meggyőzés meséje húsz évvel korábban. Még megvolt a hosszú haja, mely az évek során kihullott, szakálla feketén göndörödött az álla alatt. Mosolygott a képen, ám mellette, a felesége helyén egy jókora potyka állott hátsó farokúszóján. És mielőtt még bármit mondhatott volna, a lény átkarolta, és cuppanós csókot nyomott az ajkára.- Papa! - rikoltotta a bestia, és még egyszer megcsókolta. Nem tudta, hogyan jutott ki a hivatalból, de az megmaradt, hogy a lépcsőket hármasával-négyesével szedte, akárcsak fiatalkorában, az épület oszlopai meg odakint a bokrok zöldje csak úgy suhantak mellette, de a fülében még sokáig hallotta a lucskos pikkelyek csapkodását a folyosón meg a lépcsőházban, arcán érezte a tapadós, mocsárszagú csókokat. Megpróbált utánam szaladni... És akkor eszébe jutott minden. Húsz évvel ezelőtt történt. Úszott a tóban, a víz meleg volt, a nap sütött, lubickolás közben a feleségére gondolt, meg a sok félmeztelen lányra a parton. Körülnézett, senki sem volt a közelében. Ritmikusan kezdett mozogni a vízben, valahogy úgy, ahogy a halak ívás közben. Csak így lehetett. Karmikusan. Többször nem járt abban a hivatalban. Talán már el is felejtette volna az egészet, ha egy hideg téli napon, az autóbuszra szállva, meg nem lát egy halfejű embert. Kétségbeesetten furakodott az ajtó felé, hogy leszálljon, mikor maga előtt is meglátott egyet. Aztán meg jobbra és balra. És az összes fej őrá néz. És kórusban kiáltják neki, hogy „Papa!”. Kénytelen volt bezárkózni. Eleinte még gyalog járt dolgozni, de a villamosokról meg a buszokról vidám halacskák integettek felé, csakis őneki. Ekkor kilépett a munkahelyéről. Volt egy kis megtakarított pénze, szerény beosztással talán elég lesz egy darabig. Már csak a nyarat várta, hogy újból úszkálhasson a tóban. Ez volt az egyetlen reménye. A hideg levelek meséje LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező, kulturális újságíró Balázs Ferenc (1901-1937) író, költő, unitárius lelkész Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Drescher J. Attila (1950) pedagógus, költő, kritikus, műfordító, szerkesztő Gál Vilmos (1972) író, történész Gáspár Ferenc (1957) író, újságíró Jenei Gyula (1962) költő, szerkesztő, újságíró, tanár Kántor Mihály (1974) szakíró Leczo Bence (1996) író Nagy Betti (1963) költő IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. november
