Tolnai Népújság, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-12 / 262. szám
2019. NOVEMBER 12., KEDD SPORT 15 Rossi is várja az avatómeccset, de aggasztja a védők hiánya Várakozás és vészhelyzet A stadion már kijutott az Európa-bajnokságra, most rajtunk a sor - jegyezte meg találóan Marco Rossi a tegnapi sajtótájékoztatón, amelyet hivatalosan annak apropóján tartottak, hogy bemutatták a magyar labdarúgó-válogatott új mezét. Ám kivételesen az esemény helyszíne mindennél pontosabban árulkodik a témáról: a szövetségi kapitány - Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik társaságában - a Puskás Ferenc Stadionban állt a sajtó elé. Ki ne tudná, pénteken, az Uruguay elleni mérkőzésen avatják az újjávarázsolt arénát, jövő kedden pedig Cardiffban sorsdöntő Eb-selejtezőt játszik a válogatott. Kiemelt fontosságú napok elébe nézünk. Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik a magyar válogatott új mezében az új Puskás Ferenc Stadion gyepén Fotó: Szabó Miklós LABDARÚGÁS - Magyar játékosnak rég nem adatott meg, hogy hatvannyolcezer magyar szurkoló előtt lépjen pályára. Felemelő érzés, hogy a nagy elődök után egy ilyen stadionban pályára léphetünk. Szerencsésnek érzem magam, és büszke vagyok arra, hogy ez megadatik a pályafutásomban - Dzsudzsák Balázs sokadszorra bizonyította, hogy nemcsak a labdával, hanem a szavakkal is képes jól bánni. - Stüusosan és extrán jól néz ki, még üresen is tele van energiával - tette hozzá szintén találóan a stadiont jellemezve. Az emlékeiben kutatva a magyar válogatott csapatkapitánya azt mondta, valószínűleg még sohasem játszott majd hetvenezer néző előtt. - Pályafutásom hollandiai időszakában többször futballoztam telt házas stadionban, de szerintem ott sem volt ennyi néző. A válogatottból a hazai bemutatkozásomat emelném ki, amikor 2007-ben csodálatos mérkőzésen 3-1-re legyőztük az olaszokat a régi stadionban- folytatta Dzsudzsák, aki a százhetedik fellépésére készülődik a válogatottban, ha tehát Uruguay és Wales ellen is pályára lép, akkor befogja a jelenlegi rekorder Király Gábort. Szoboszlai Dominik ilyen veretes múltra nem tekinthet vissza, sőt, ami a Puskás-, avagy Népstadiont illeti, semmilyenre sem, hiszen, miként elárulta, szurkolóként sem fordult meg a „szentélyben”.- Képeket, videókat viszont láttam a stadionról, remélem, az új stadionban pályára is léphetek, és nemcsak edzőmecscseken, hanem majd az Európa-bajnokságon is - mondta ki a 19 éves labdarúgó nemcsak a saját, hanem minden magyar futballrajongó vágyát. Marco Rossi többször elmondta már, hogy edzői pályafutása talán legfontosabb periódusa következik, és az sem altatja el, hogy Csányi Sándor, az MLSZ elnöke a múlt héten kijelentette: akkor is ő marad a szövetségi kapitány, ha a válogatott nem jutna ki az Eb-re.- Nem a szerződésem meghosszabbítása jár a fejemben. 2018 nyara, a kinevezésem óta azért dolgozom, hogy kivezessem a válogatottat az Európa-bajnokságra, helyesebben, hogy a csapat kivigyen engem az Eb-re - jegyezte meg tréfásan Rossi - Persze nagy megtiszteltetés az elnök úr bizalma - fűzte hozzá udvariasan, majd rátért az előtte és a csapat előtt álló feladatokra.- Nyilván jobb lett volna Wales ellen itthon játszani, de nem mi határozzuk meg a versenynaptárt. Az uruguayiak elleni pénteki meccs is nagy élmény lesz, minden poszton világklasszisok szerepelnek náluk, a kapitányuk, Óscar Tabárez igazi edzőlegenda, Dél-Amerikában azon kevesek közé tartozik, akit professzorként tisztelnek és emlegetnek. Az ünnepi találkozó után következik a sorsdöntő, a válogatott utolsó Eb-selejtezője. Nem éppen kedvező előjelekkel.- Vészhelyzet van a védelemben - mondta ki kertelés nélkül Rossi. - Korhűt Mihály az eltiltását tölti, Kádár Tamás sérült, és Willi Orbán szerepeltetésével kapcsolatban sem vagyok derűlátó, a térde fáj, a hét végén nem is játszott a klubjában. Bal oldali és középső védőknek is híján vagyok, kényszermegoldáshoz kell folyamodni, de sosem panaszkodom a hiányzók miatt. Azokban is bízom, akik esetleg debütálni fognak - fejtegette Rossi. Már hetek óta megkezdte a játékosok lélektani felkészítését, arra is kérve őket, a klubjukban is igyekezzenek kijavítani a feltárt hiányosságaikat. Még jobb lenne persze, ha mindenki az erényeit csillogtatná. Szívós István vasárnap este elnyerte a nem remélt örökkévalóságot Magasra nőtt, naggyá vált a bajnok •V——-—■— ti itt» n '4vp#fj*r Játékosként és edzőként is kiválót alkotott Fotó: Tumbász Hédi VÍZILABDA Szívós István vasárnap este átköltözött az örökkévalóságba. Elhunyt egy hetvenkét éves, hajlott hátú, joviális mosolyú, pólós csemetéket terelgető öregúr, ugyanekkor halhatatlanná vált Montreal olimpiai és Belgrád világbajnoka, a klasszikus és a modern center tökéletes elegye, a Ferencváros emblematikus sportolója, edzője, majd elnöke. Egy jelentőségében korszakos, sporttörténelmi, életvitelében, közvetlenségében, esendőségében hétköznapi alak, aki minden tekintetben „a mezőny fölé nőtt”. Születése évében, 1948-ban hozta haza a család első olimpiai érmét az édesapja, idősebb Szívós István Londonból, így a gyermek természetes közegévé vált az uszoda. Igaz, ő a büfé szalámis szendvicseit szerette ott a legjobban, mint utóbb bevallotta, „baromira” félt a víztől, egy ország tanította volna úszni, sokáig hiába. Egy szertorna közben elszenvedett kartörés miatt, terápiás célzattal parancsolták be végül a medencébe, ahol a kapuban kezdett, de mivel nagyon fázott, egyszer csak kitempózott a mezőnybe, kapott egy labdát, lőtt egy gólt, és ezzel minden elrendeltetett. 1968-ban, húszévesen már játszott a mexikói olimpián, sőt a Ferencvárossal második bajnoki címét nyerte, de mivel szezon közben átigazolt az OSC-be, hiszen fogorvos akart lenni, olyan felzúdulást keltett, mintha az ezredfordulón Kásás és Kiss Gergő egyszerre tűnt volna fel a jugoszláv válogatottban. Minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megnyert - olimpiát (1976), világ(1973) és Európa-bajnokságot (1974, 77), BEK-et (1973, 78) -, a számszerűsíthető eredmények mellett mai léptékkel felfoghatatlan népszerűséget, társai és szövetségi kapitánya, Gyarmati Dezső teljes bizalmát. Sőt, még a fradisták újbóli rokonszenvét is, amikor 1988-ban, fiatal edzőként húsz év után ismét bajnoki címre vezette a Ferencvárost. Egyszer a csapat elé tette a földgömböt, és azzal kecsegtette fiait, ha aranyat nyernek, a glóbusznak arra a pontjára utaznak, amelyre ráböknek, másszor kalapáccsal fenyegette a vaktában lövöldöző játékosát, mondván, még egy mellé vagy fölé, és szétveri az ujjait. Természetes és örökös várományosa volt a szövetségi kapitányi posztnak, de egyszer sem kapta meg, viszont kiharcolta, kilobbizta azt 1997 decemberében az Olaszországban élő, itthon szinte már elfeledett Kemény Dénesnek. így a montreali után áttételesen a sydney-i, az athéni és a pekingi diadalból is részt vállalt, bár e gondolatnak valószínűleg a foszlánya sem fordult meg a fejében. Saját szerepét, énjét inkább rendre igyekezett öniróniával szemlélni, kihagyhatatlan aforizmája úgy szólt, „Mindenkinek megvan a maga szakmája. Én például magas vagyok.” Az intrikát már kevésbé tűrte, ezért majdnem tízéves ferencvárosi elnökösködés után sértetten és sebzetten távozott. Pedig az 1990-es évtized sportszakmai csúcsai és „Fradi-családi” hangulata máig ható romantikát ébresztenek az akkori klubtagokban, de a modern, profi, gazdasági alapú menedzselés és számonkérés távol állt a pólóbálványtól és örök nagy gyerektől. Hisz még ünnepelt edzőként is képes volt arra, hogy az időkérését kihallgató „ellenséges kémet” a medence partján egy egész hosszon át üldözze, és amikor utolérte, több ezer drukker üdvrivalgásától kísérve hátsón bülentse. A sors igazságtalanságaként élte meg, hogy Marci fia 2008- ban nem fért be a Pekingben olimpiai bajnok keretbe, de a 2013-as vb-arany részben ezért is kárpótlást adott. Pista addigra Pista bácsiként amúgy is visszatért igazi közegébe, a „Csasziba” és a KSI-hez, ahol a kölyköknek mély meggyőződéssel magyarázta, hogy a büfé szalámis szendvicsénél sokkal több örömet tartogat a póló. Büszkén újságolta, hogy együtt úszkál az unokájával, aki az ő egykori énjével ellentétben egyáltalán nem fél a víztől. Megadatott neki, amiről túl a hetvenen bárki is álmodhat. Szeretet, tisztelet a külvilágból, harmónia, bölcs belátás belülről. Nem tudni, vágyott-e egyáltalán még valamire. A halhatatlanságra biztosan nem. Vasárnap este aztán azt is elnyerte. Ballai Attila JEGYZET A remény útján Ballai Attila jegyzet@mediaworks.hu A Liverpool otthona, az Anfield (sokan tévesen Anfield Roadként emlegetik) előtt Bill Shankly, a legendás menedzser életnagyságú szobra talapzatán felirat hirdeti: „Boldoggá tette az embereket.” Ennél egyszerűbben és magasztosabban képtelenség megfogalmazni á futball, a sport célját, értelmét. A Liverpool és német mestere, Jürgen Klopp napjainkban ismét beteljesíti e küldetést. A gárda 2019-ben hoszszú szünet után hatodszor hódította el a Bajnokok Ligája serlegét, jelenleg pedig - a Manchester City feletti, 3- 1-es vasárnapi diadallal - 12 mérkőzés után 11 győzelemmel és 1 döntetlennel, a második Leicester és a harmadik Chelsea előtt máris nyolc pont előnnyel vezeti a Premiership tabelláját. A város római katolikus és anglikán katedrálisát összekötő Avenue of Hope magyarul annyit tesz, a Remény útja, és a ’Pool ismét ezen halad. Nem lehetett egyszerű visszatérni rá. Az angol futball emblematikus klubja, 1977 és ’84 között négyszeres BEK-győztese 1990- ben még megszerezte tizennyolcadik bajnoki címét - ezzel simán vezette az örökranglistát -, de azt követően egyszer sem végzett az élen. A ma húsz trófeával első Manchester United 1990- ben csupán hétnél járt, majd 2009-ben „egyenlített”. A ’Pool a Premier League megalapítása óta egyszer sem nyert, ellenben többször is úgy tűnt, átok sújtja. Az 1980-as évtized második felének borzalmai miatt ez valós rémképnek látszott. Az 1985-ös BEK-fináléban, a brüsszeli Heyselben, a Juventus szurkolóinak megfutamítását követő pánikban, menekülésben harminckilenc ember - majdnem kivétel nélkül a Juve hívei - lelte halálát, az FA-kupa 1989-es elődöntőjében, Sheffieldben, a Hillsborough Stadionban, a Nottingham Forest elleni eszelős tülekedésben kilencvenhatan vesztek oda. Két ilyen iszonyatos tragédia pár esztendőn belül soha egyetlen futballklubot és -közösséget sem tett próbára. Érthető, hogy évtizedek mentek rá a felépülésre. A 2005-ös isztambuli, Milan elleni heroikus BL-döntő a talpra állással 0-3-ról még egyszeri csodának hatott, de a Liverpool 2018-19-ben (már tavaly majdnem megnyerte a BL-t és idén a hazai bajnokságot) a jelek szerint végérvényesen visszafoglalta a labdarúgás világában az őt megillető magaslatot. Az Anfielden újra boldoggá tették az embereket, és ebből akár mi, magyar futballhívek is bizakodást meríthetünk: mindenhonnan van visszaút. November 19-éig, a Wales elleni Eb-selejtezőig egyébként is a remény útján járunk.
