Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
2019. SZEPTEMBER 28., SZOMBAT SPORT 15 Gerendás György remek úszóként vízilabdában lett olimpiai bajnok Maradonával egy utcában A világ vízilabdázásának karizmatikus alakja játékosként és edzőként egyaránt. Gerendás Györgyöt itthon és Olaszországban is megválasztották az év játékosának, sőt, Itáliában túlságosan is jó volt, ezért megváltoztatták miatta a szabályokat. Már 65 éves, azaz ingyen utazhat a villamoson, de az ifjonti tűz még ott csillog a szemében. Ch. Gáli András szerkesztoseg@mediaworks.hu- Mennyit tudott 100 gyorson?- Ötvenöt másodpercet. Magyar bajnok is voltam a Fradi 4x100-as váltójával, amikor már „főállásban” vízilabdáztam.- Akkor már eldőlt, hogy nem úszó lesz önből?- El. Az döntött, hogy az apám vízilabdaedző volt a Fradiban, lehettem 13-14 éves, és akkor jöttek föl a Széchy-tanítványok: Hargitay, Verrasztó, Sós. Addig én rengeteg versenyt nyertem, de apám szólt, hogy ezek a fiúk két-három évvel fiatalabbak nálam, és nagyon jók. Azt is mondta, lehet, hogy a háromból egyetkettőt megverek, de mindhármat soha nem fogom, és jobb lenne, ha inkább pólóznék. És csinált nekem úszókból egy vízilabdacsapatot, amely Fradi IV. néven el is indult az utánpótlás-bajnokságban. De nem kutyaütők játszottak ám benne, innen jött ki később Balia Balázs is, aki világbajnok lett. Summa summarum, akkor még ott dolgozott a Fradiban Kárpáti Tibi bácsi, Kárpáti Gyuri édesapja, és ő szólt az apámnak, hogy jó érzékem van a pólóhoz, ezzel el is dőlt a sorsom.- A montreali csapatba hogyan sikerült bekerülnie alig 22 évesen?- A történet még 1975-ben kezdődött, amikor Gyarmati Dezső kijelentette, hogy utazom Caliba, a világbajnokságra, de aztán az utolsó pillanatban visszatáncolt. A csapat csak második lett a Szovjetunió mögött, pedig az utolsó meccsen egy döntetlen is elég lett volna az oroszok ellen. De 5-4-re kikaptunk. Ezek után Dezső kivitt Montrealba, nem tudom, hogy kárpótlásul-e Caliért, de kivitt. Azt mondom, nehezebb volt bekerülnöm a montreali csapatba, mint megnyerni az olimpiát. Mert ahhoz akkor én még olyan nagyon sokat nem tettem hozzá. Molnár Bandi és Cservenyák volt a két kapus, kezdetben Csapó, Faragó, Sárosi, Horkai, Szívós és Konrád III. az alapcsapat, aztán Konrád Ferit kiszorította Sudár Attila. Én csak csere voltam, Kenéz Gyuri sokszor még az sem.- De aztán a ’78-as nyugat-berlini vb-n, a moszkvai olimpián, majd az 1982-es guayaquili világbajnokságon ön vitte a hátán a csapatot.- Lehet, de milyen az élet! Az 1976-os montreali olimpia számunkra utolsó mécsesén Faragó Tonó hármat lőtt, Én magyar vagyok, magyarul álmodom.” Eszébe sem jutott kint maradni Nápolyban Fotó: Bach Máté és aranyérmesek .lettünk, négy évvel később, Moszkvában, amikor 5-4-re kikaptunk a szovjetektől - ha fordított az eredmény, mi vagyunk az olimpiai bajnokok -, én dobtam hármat, de arra a kutya sem emlékszik, mert csak harmadikok lettünk.- Tényleg, Moszkvában nem nyerhettek volna?- Dehogynem! Tudást tekintve bennünk volt az ismétlés, de fejben szétestünk. Pedig alig változott a montreali csapat, Szívós, Faragó, Csapó, Molnár, Sudár, Horkai megmaradt. Minden hasonlat csalóka, de itt van Kemény Dénes háromszoros olimpiai bajnok aranycsapata, amely azonban az olimpiák között szinte semmit sem nyert. Mi meg csak egy olimpiát nyertünk, de évekjg veretlenek voltunk. A ’78-as berlini vb-n is úgy lettünk másodikok, hogy egyszer sem kaptunk ki, az olaszok gólaránnyal előztek meg bennünket. Moszkvába úgy utaztunk ki, hogy mi azt úgyis megnyerjük, mert mi vagyunk a legjobbak. Ég és föld volt a különbség a montreali és a moszkvai felkészülésünk között. 1976 előtt 12 éven át nem nyert Magyarország olimpiát, borzasztóan haraptunk, égtünk a vágytól, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Moszkvában meg... Azt hittük, nem lehet más a bajnok, csak mi. Előtte megnyertük a világligát, minden azt ígérte, hogy Moszkvában is nekünk játsszák a himnuszt. Aztán az oroszoknak játszották.- Ugye, ön jobbkezes?- Igen, és mégsem.- Hogyhogy?- Balkezesnek születtem, de a nagyanyám fél évre lekötötte a bal kezemet, hogy ne legyek suta. így aztán jobb kézzel tanultam meg írni, és a labdát is jobbal lőttem. Pedig eredetileg balos voltam. Mondtam is Horkai Gyurinak, szerencséje van, hogy a nagyanyám leszoktatott a balkezességről, mert különben sohasem lett volna olimpiai bajnok!- Guayaquil még mindig fáj?- Azt nem mondom, hogy mindig, de most, hogy említi, belém hasított. Kicsit olyan, mint Puskáséknak az ’54-es világbajnokság volt.- Mesélne róla?- Hogyne! A mi generációnknak az lett volna a hatytyúdala, és addig úgy voltunk vele, hogy mi majd mindent megnyerünk, Guayaquilban is világbajnokságot akartunk nyerni. Még egyszer utoljára. Az olyan érthetetlen döntés volt, amit manapság még kevésbé értenénk, hiszen a pályán elért eredményt csak megdönthetetlen bizonyíték birtokában lehet megváltoztatni.- Csak hogy az olvasó is értse: a vb utolsó meccsén le kellett győznünk a szovjeteket ahhoz, hogy az arany a miénk legyen. Az állás 7-7 volt - pedig már 7-5-re is vezettünk amikor három másodperccel a végső dudaszó előtt ön kiemelkedett gatyáig a vízből, és Saranov hálójába bombázott. A gólt megadták, majd az időmérő, az amerikai Felix jelezte, hogy időn túl esett...- ...álljunk meg egy percre! Belőttem a gólt, nagy ölelkezés, 8-7-re győztünk, világbajnokok vagyunk, másznánk kifele a vízből, még el akarják végeztetni a kezdődobást a gól után az oroszokkal, majd megnyomni a meccs végét jelző dudát, de a duda nem szólal meg. És ez az a pillanat, amikor kitalálják, hogy én már a meccs vége után dobtam a győztes gólt, csak éppen az elromlott duda nem jelezte, hogy letelt a játékidő! Bizonyíték persze nem volt, érzésre döntöttek így. Annak idején volt az a Swimming and Water Polo című újság. Abban volt egy fotósorozat. Az első fotón látszik az óra is, meg én is látszom, lóbálok, két másodperc van hátra. A következő kép: a labda a hálóban, egy másodperc az órán. A harmadik kép: nulla másodperc, engem ölelgetnek Csapó Dudiék. A negyedik kép: az összeomlásunk pillanata. Évtizedekig őriztem ezt az újságot, már nincs meg, mert egyszer nagyon ideges lettem, és kidobtam a p...ba. De most, hogy beszélek róla, megint fizikai fájdalmat érzek. Még valamire emlékszem: soha életemben nem rúgtam be annyira, mint ott Guayaquilban, az orosz meccs után.- A Los Angeles-i olimpián is esélyesek lettek volna.- De nem utazhattunk. Viszont fájdalomdíj gyanánt kiengedték az egész társaságot - Csapót, Faragót, Horkait, Sudárt, Budavárit, Kenézt, engem, mindenkit - Olaszországba, Németországba, szóval Nyugatra. Akkor még bőven a csúcson voltam, megjegyzem, életem legnagyobb eredményének talán nem is az olimpiai aranyat tartom, hanem azt, hogy 1981-ben, amikor még az összes legenda játszott, engem választottak meg idehaza az év játékosának. Tehát kiszerződtem Olaszországba, először a Vomeróhoz, majd a Posillipo Napodhoz, ahol 1988-ban bekerültem az év All Star-csapatába, ezen belül én lettem az MVP, plusz a legjobb légiós is, mindhárom díjat én nyertem. Na, erre még nagyon büszke vagyok! A bajnoki döntő három nyert meccsre ment, mi a Pescarával játszottunk. A Pescara volt az esélyes, de döntetlen lett a rendes játékidő, majd a hosszabbítás is, és jöttek a négyméteresek. Az első hat után is döntetlen volt, és az akkori szabályok értelmében két játékos odaállt, és addig lőttek, amíg az egyik nem hibázott. Én tizenegyet belőttem hiba nélkül, a Pescarából a katalán Manuel Estiarte - ugye, nem kell bemutatnom? - a tizenegyediket elrontotta. így győztünk. Ezek után megváltoztatták a szabályt, többé nem engedték, hogy ugyanaz a játékos dobja az összes négyméterest, ezt nevezték el Gerendásszabálynak.- Csúcsformában játszott, Kásás Zoltán szövetségi kapitány mégsem vitte ki a szöuli olimpiára, ahol csak ötödikek lettünk. Miért nem?- Úgy tudom, volt egy OTSH- utasítás, hogy légiósokat nem válogathat be. Ennek estünk áldozatul jó néhányan.- Azért Nápolyban nem volt rossz élni...- A Via Posillipón volt a lakásom, a tengerre nézett, a távolban ott volt Capri, ugyanabban az utcában laktam, mint Maradona, csak pár házzal arrébb. Mielőtt kimentem, a BVSC-ben pólóztam, engem fizettek a legjobban, húszezer forintot kerestem havonta, odakint, Nápolyban ennek a tízszeresét. Szóval, jól éltem.- Nem merült föl, hogy kint maradjon?- Nem. Én magyar vagyok, magyarul álmodom, Nápolyban is magyarul álmodtam. Eszembe sem jutott, hogy kint maradjak.- Manapság a Fradi szakmai igazgatója. Ez kielégíti?- Amíg fel kellett építem a csapatot, addig rengeteg munkám volt, most már, hogy mindent megnyertünk, a bajnokságtól a BL-ig, szinte egy vüágválogatott játszik nálunk, már nincs sok teendőm. Ezért inkább a női csapatunkkal törődöm.- Igen, mert ott játszik a lánya.- Csak játszott, mert most abbahagyta, az orvosi egyetem mellett már nem tudott edzeni, nem fért bele az életébe.- Még nem válaszolt a kérdésemre. Amit most csinál, az kielégíti?- Persze, kielégít... Illetve... Nem. De pontosan emlékszem, amikor én voltam negyvenéves fiatal edző, akkor én is ferde szemmel néztem a hatvanöt éves öreg szakemberekre. Úgyhogy nem ugrálok, már ingyen utazhatok a villamoson, belenyugszom, hogy ez az élet rendje. Végül is nem volt unalmas életem... JEGYZET Üzlet és alap Ch. Gáli András jegyzet@mediaworks.hu A kollégák figyelmét elkerülte Hosszú Katinkáék csütörtöki - formabontó környezetben, a Duna Aréna gépházában tartott - sajtótájékoztatóján, hogy a Nemzetközi Úszóliga (ISL) profi csapatverseny-sorozat első, október 5-6-i indianapolisi viadala hajszálra egybeesik a FINA égisze alá tartozó világkupával, amelynek ugyancsak a Duna Aréna a helyszíne. így már érthető, hogy a FINA-vk mezőnye miért foghíjas, hiszen ugyanabban az időpontban az úszóvilág krémjének legalább a fele az óceán túlsó oldalán versenyez. Ebből könnyedén kikövetkeztethető, hogy érdekellentét feszül a Konsztantyin Grigorisin orosz/ukrán iparmágnás gründolta ISL és a Nemzetközi Úszószövetség között, bármennyire is próbálnak jó képet vágni a FINA élemedett korú potentátjai a fiatal(os) vetélytárs felbukkanásához. Hogy mennyire nem nézik jó szemmel Hosszú Katinkáék szakadár törekvéseit, arra bizonyság, hogy tavaly decemberben, még letiltották a részvételt azon a torinói versenyen, amelynek időpontja ütközött volna a rövidpályás vb-ével. Csakhogy Hosszúék pert nyertek a szövetség ellen egy washingtoni bíróságon, azaz a jog honfitársnőnk oldalán áll. Ezek után a FINA már - álságos módon - úgy tesz, mintha örülne az ISL térnyerésének. Pedig csak a verseny kényszeríti rá a nemzetközi szövetség korifeusait, hogy horribilis bevételeik egyre növekvő hányadát ne önmagukra, hanem azokra fordítsák - ha sziszegve is -, akik a profitot megtermelik: az úszókra. Bár az ISL még csak keresi a helyét, már most látszik, hogy más alapokon áll, mint riválisa. Konkrétan: az üzlet, nem pedig tekintélyelvűség talaján. Elég volt csütörtökön megnézni a Team Iron ütős, mármár lehengerlő imázsfilmjét ahhoz, hogy rádöbbenjünk, itt komoly, saját tőkéjüket kockáztató üzletemberek jelentek meg a piacon. Csak a miheztartás végett: az ISL október 26-27-én a Duna Arénában esedékes versenye egyetlen fillérnyi állami támogatást sem vesz igénybe, míg ugyanez a jövő heti FINA-rendezvényről már nem mondható el. A végére hagytam, pedig morális szempontból ez a legfontosabb különbség: míg a FINA-eseményeken - így a júliusi kvangdzsui vb-n is - minden további nélkül medencébe ugorhattak az akár többször is lebukott, a tiszta sportolók által megvetett doppingkirályok és -királynők, addig az ISL- versenyeken alap, hogy csak makulátlan előéletű úszókat szerződtethetnek a klubok. Milyen egyszerű ez a doppingellenes harc. Csak komolyan kell venni, és megy, mint a karikacsapás.
