Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
2 szerkesztoseqi terepaszta KEGYELET EGYLET nelyorseg Most már azt is tudom, hogy alkotóként miért nem jó meghalni. Tegnap este, ama bizonyos közösségi háló hírfolyamát görgetve néhány elhunyt barátom nevét láttam felbukkanni a monitoron. Néhány derék, jó ember nevét és arcát, akik a közelmúltban hagytak itt bennünket, s akik ugyan életük során soha nem használták ezt az internet adta csodát, most mégis szinte aktívabban posztolgatnak, mint mi, élők. Magyarországi és erdélyi író- meg költőbarátok, ismertek és kevésbé ismertek, akiket valahol a lelkem mélyén szoktam összegyűjteni egy virtuális szobában, ahová magam is csak az irántuk való nagy tisztelettel lépek be olykor emlékezni rájuk. Mert barátként ennyi marad utánuk, s ennyit is érzek etikusnak. És mégis, posztóinak a srácok, szinte nap mint nap, időnként egészen hajmeresztő dolgokat, nekem meg valahogy nem jön sem az, hogy a „Tetszik” gombra lépjek, sem az, hogy megosszam ezeket a tartalmakat. Persze nem olyan oldalak és tartalmak ezek, ahol az adott elhunyt neve után odabiggyesztették volna, hogy az emlékoldala vagy a tiszteletére létrehozott kommunikációs felület, hanem nemes vagy inkább undorító egyszerűséggel az illető saját nevében irkafirkálnak. S hogy mit? Többnyire valamilyen üzleti célú információt, mintha a srácokból menedzser vált volna hirtelen a koporsóban. Persze egy emlékest vagy egy posztumusz kötet megjelenése nem ezt a kategóriát jelenti, ezek nyilvánvalóan közérdekű és fontos tudnivalók még számomra is, de a kérdésem: biztos, hogy így? Van-e bárkinek joga bárkit megfosztani önnön halála intimitásától, utódként vagy örökösként van-e joga a nevében olyan Farkas Wellmann Endre kommunikációt folytatni, amilyet maga az elhunyt életében sosem folytatott? Vagy bármilyet? És egyáltalán: milyen elvek szerint lehet kisajátítani valaki halálát? Nagy úr a pénz, pláne, ha nem kell dolgozni érte. Megéri, de kell a marketing is hozzá. A költő, az író szellemének látszat szintű életben tartása... Hadd pörögjenek azok a könyvek, szövegek, kéziratok! És míg szerzőnk elindul az örökkévalóság útján, itt maradt szerettei pénzért mérik ki hagyatékát, mindezt a kegyelet és tisztelet álcájába csomagolva. Habár ezek a „szerettek” se mindig azok, akik. Ilyenkor vagyok még dühösebb. A következő felvetés a szerzői jog kérdése. Jelen pillanatban a törvény a szerzőt és örököseit hetven évig védi. Vagyis minden örökös ennyi ideig kufárkodhat a hozzátartozója hagyatékával, ami bizonyos formában nem is lenne baj, egyébként pedig igen. Ugyanis e hetven év alatt a hozzátartozó engedélye nélkül nem közölhető és nem használható fel senki szellemi terméke, még idézett formában is csak nagyon szűk keretek között. Amit egykor naivan gondoltunk arról, hogy a logosz mennyire közös és általános, most kiderül, hogy egyáltalán nem az. Ez a törvény teljesen az örökös önkényéhez köti, hogy ki mit és hol használhat fel az egyes hagyatékokból, és persze azt is, hogy mennyiért. Magyarán, ha van egy elhalt művész a családban, akinek én vagyok az örököse, akkor bármilyen műve felhasználásáról és e felhasználás ellenértékéről szabadon dönthetek. Akár arról is, hogy egy képzőművészeti munka reprója hol és mennyiért jelenhet meg. Vagy egy vers közlési jogáért elviekben pár millió forintot is siSzabófalva, 1997 mán elkérhetek, ha ez valakinek megér ennyit. Ellenkező esetben, ha örökösi jóváhagyás nélkül szerkesztőként újraközlök bármilyen szöveget, a jogtulajdonos bármenynyi pénzt elperelhet tőlem. Azzal nyilván semmi bajom, hogy mindenki munkája legyen megfizetve, a művészé különösen, és legyen megfizetve az örököse is, de azt a szabályozást sehogyan sem tudom elfogadni, hogy egy-egy művészi hagyaték ne tudjon közkincscsé válni hetven éven keresztül, ha akad egy kedves rokon vagy családtag, aki ezt másként gondolja. A művészi hagyatékok szabad felhasználására ugyanúgy törvényt kellene hozni, mint ahogy a hetvenéves jogvédelmet valakik kitalálták. Azt tartanám becsületesnek, hogy minden mű közkinccsé váljon, miután azt a megalkotója egyszer már közreadta, és a szerzői jogvédelem értelmében bárki felhasználhassa, és az adott szerkesztőség vagy intézmény pénzügyi gyakorlata szerint honorálja. Ezt tartanám normálisnak. Ezzel szemben ott van ez a jogi értelemben nagyon is zavaros és felemás fórum, ama közösségi oldal, ahol büntetlenül bárki bárkinek a nevében bármit megengedhet magának, gátlástalanul és ízléstelenül kihasználva valaki halálát és szellemi termékeit. Többször tanúja voltam az ilyesfajta kultuszépítésnek, például egyik régebben meghalt barátom esetében is, akinek a halála előtti hetekben épp az új kötetét szerkesztettük, emiatt egy jó adag közületien verse került hozzám, aztán hirtelen bekövetkezett halála után egy hónappal elkezdtek körözni a hagyaték fölött a szolgálatos dögkeselyűk, gyorsan összedobtak egy „új” könyvet a költő hagyatékából. Gondolom, meg is dicsőültek ama szent közösségi oldalon, ahol azóta is nagy hévvel lobogtatják a hagyatékot. Nekem meg van jó pár közöletlen versem ettől a költőtől, amelyeket a következő hetven évben nem fogok sem közreadni, de megmutatni sem senkinek. Csak azért sem. Az megint más kérdés, hogy ezek a felkent hagyatékgondozók - itt nem az elhunytak özvegyeire vagy gyerekeire gondolok -, a nagy kék oldal gyászhuszárai többnyire dilettáns önimádók, akik a saját fontosságukat hangsúlyozzák más tollával ékeskedve. Hát mi szebb, mint egy elhunyt barát hagyatékát, emlékét ápolgatni? Ennyit tehát A dzsungel könyvének legendás csapatáról, a Kegyelet egyletről, meg erről a gyomorforgató jelenségről, mert ugye holló hollónak soha... A művészet pedig mindenek felett... Ezért nem érdemes meghalni sem. tarca KATI NÉNI, A VÉKONY FÉNY- Na, lányok, fognak még hányni? - kérdezte hat körül frissen a nappalis ápolónő, aki a rendteremtés szándékával perdült be a kórterembe, hogy mire a vizit odaér, a betegek és környezetük eléggé takarosak legyenek.- Nem, köszönjük - válaszolta É. Az ápolónő erre felkapta az ablakpárkányról a vesetálat, és kiviharzott, az ajtót szokás szerint nyitva hagyva maga után.- Itt mindenkinek a hátsójába van ragadva a keze?! - zsörtölődött a szobatárs, majd az ajtóhoz botorkált, hogy becsukja. É. kórházzal kapcsolatos szorongásai közé tartoztak a szobatársak. A legnagyobb szorongásai közé. Már gyakorlottan terelte el a gondolatait a műtéti komplikációkról és a rezisztens kórokozók által okozott fertőzésekről, rutinosan tisztította a vécét a betegtársai után - annyira még nem volt rosszul, hogy a véres-ürülékes vécére üljön, de arra már képtelen volt, hogy fölé guggolva használja -, és sikeresen pótolta a kórházi koszt fogyatékait a hazaiból, de mindezekkel sem tudta magát annyira lefoglalni, hogy a szobatársak ne kimerítően hassanak rá. Továbbra sem értette, hogy miért hívják be a kórterembe egész népes családjukat a műtétjük előtt, hogy olyanokkal beszélgessenek, akikkel egészségesen évek óta nem találkoztak. Közben a nővérek ötpercenként: „Nincs látogatás a kórteremben!” Miért nyitogatnak be a rokonaik a műtét után, amikor óriási betűkkel van kiírva, hogy „Műtét után 2 óráig a beteget zavarni tilos!”? Miért dugdosnak rántott húsokat a hányni készülő szerettük szája elé, amikor a nővér épp az előbb mondta el, hogy „Nem etetjük, nem itatjuk, mert félrenyelhet, és megfullad!”? É. most már az olvasásban sem tudott megfelelően elmélyedni, mert a vágások miatt nem találta hozzá a megfelelő testhelyzetet. Sivananda Radha egyik könyvét hozta magával, ő volt az első nyugati nő, akit szvámivá avattak. Addig a mondatig még eljutott, hogy a szerző azt tanácsolja: „Lásd az embereket fényként!” Saját érdekében kipróbálta a tanácsot, hátha csökkenti ezzel a saját szenvedéseit. Az első szobatársnál máris egészen jól ment, rádiózott ugyan a hölgy éjszaka, de É. méltányolta az igyekezetét, hogy a rádió halkan szólt, és a nő a készüléket a füléhez szorítva hallgatta a híreket. Ez az asszony széles, húsos fényspirálnak látszott. A második szobatárs halvány fényességet mutatott, és a kórteremben tartózkodása alatt a fénye egyre halványult. Folyamatosan beszélt, és tudósított arról, hogy éppen mit csinál - felveszi a pizsamát, lezuhanyozik, beveszi az altatót, mégsem veszi be, izgul, menstruál, éhes -, figyelmen kívül hagyva, hogy az ágyak csak egy méter távolságban vannak, így pontosan látni és hallani lehetett mindent, amit csinál: felveszi a pizsamát, lezuhanyozik és így tovább. É. gyakran becsukta a szemét, alvást színlelt, és nem hagyta magát eltéríteni attól, hogy fényként lássa az embert. Ez a betegtárs csak egy napig maradt, távoztával É. állapota javulásnak indult. A harmadik szobatárs hatalmas hasú idős nő volt, szintén Kati néninek hívták, mint az elsőt. Kiálló hasában gyűltek fel belső szervei, melyeket egy óriási daganat a petefészkében felfelé nyomott. Az aszszony úgy nézett ki, mint aki a saját szerveivel viselős. Nem szólt, csak néhány udvarias szót bemutatkozásképpen. É. újabb műtétre várt, de a feszültség közepette érdekelni kezdte Kati néni, mert hosszú, vékony spirálban örvénylő fényként látta őt. Évek óta húzódó kórházjárása alatt először történt meg, hogy ő kezdeményezett beszélgetést a szobatárssal. Kati néni mértéktartó társalgónak mutatkozott. Csak akkor beszélt, ha É. Szilágyi-Nagy Ildikó kérdezte, akkor viszont színesen, de öszszeszedetten adta elő történeteit a recski munkatábortól kezdve Honthy Hanna életéig. Férjét, akit megviselt az ötvenhatos forradalom - „Azért tört ki, mert nem volt mit enni”, bizonygatta többször Kati néni -, régen elvesztette, már gyerekeivel és unokáival élt. Hobbija volt az életrajzok olvasása, főleg a művészek életében szeretett elmerülni, és gyakran ismételgette: „Mindig mondom az unokámnak, nem szabad hinni a férfiaknak.” Már műtétje előtt egy nappal az őrzőbe vitték, mert a pajzsmirigye miatt határeset volt az altathatósága. De Kati néni rábeszélte az altatóorvost. É. látta, hogy hosszú, fényes spirál alakja egyre jobban fénylik, ahogy a fél válláról leeresztett kórházi hálóingben a betegszállító kocsiba ült. Később kereste a lánya, de É. nem tudta, mi lett vele. Talán a műtét után hosszabb intenzív ápolásra volt szüksége. Harmadnap sem jött vissza, és É. úgy hagyta ott hosszú tartózkodása után a kórházat, hogy Kati néni rejtvényújsága érintetlenül hevert a kibontott paplanon. Szívesen írt volna üzenetet az asszonynak: „Kedves Kati néni! Köszönöm a jó társaságot!” De érezte, hogy az asszony már nem olvasná el. !<► TG KMMT-HiOCNCtl TEHTTSfOOONDOZO NONPKOf IT KFT. ■■aamiBiiBn ■■■■aoniiaH ■aaaaBBnaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János {Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosega kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. szeptember
