Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-14 / 214. szám
TfiT^TFir________ folytatás az 1. oldalról 1 helyőrség <itekintö Két évtizeddel ezelőtt Szardínia szigetére is egy néptánccsoporttal érkeztek, majd miután a többiek hazautaztak, ők maradtak még. „Már az egyetem alatt a kutatás lett az életformánk, táncokat, meséket, pajzán történeteket gyűjtöttünk a Gyimesekben, formálisan is munkává akkor vált, amikor már fel is dolgoztuk a különböző szórványvidéki gyűjtéseket. Az első cikket a kétezres évek elején Máramarosszigetről írtuk a Magyar Nemzetbe” - idézi fel Margittai Gábor. Akkoriban kezdték el feltérképezni maguknak Dél-Erdélyt, a Hátszegi-medencét, azokat a részeket, amelyek a középkorban színmagyarok voltak, de utána a történelmi folyamatok kisöpörték onnan a magyarságot. Egy emberlakta táj szembeötlő eleme a templom vagy a kastélyok, várak - az is szembeötlő, ha ezek pusztulófélben vannak és épp széthordják őket. „Annyi riportot írtunk a Magyar Nemzetben Dél-Erdélyről, hogy a magyarországi érdeklődők számára is láthatóvá vált ez a régió, túraköröket is szerveztek a riportjaink nyomán” - jegyzi meg Margittai Gábor. Egy épp eltűnőben lévő közösség nyomait kutatni, építészeti emlékek romlását vagy épp megújulását dokumentálni talán klasszikus újságírói feladat is lehet, de elhajózni egy szigetre vagy megmászni egy hegyet azért, mert ott biztosan magyarok is haltak meg, és lássuk, mi maradt utánuk, már inkább konok elszántságra vall. Mint mondják, az első világháborúval is a szórványkutatás részeként kezdtek el foglalkozni, a „halottak szórványát” vizsgálták. A szlovén és észak-olaszországi részeken elkezdték járni azokat a területeket, ahol nagy számban harcoltak magyarok. „A hazai és az olasz történetírás is sokszor esetlegesen kezeli, hogy voltak olyan területek, ahol szárdok és magyarok csaptak össze: jóllehet mi általánosan olasznak tartjuk őket, ők osztrák-magyarnak bennünket” - mutat rá Margittai Gábor. Azt tapasztalták, az ottani katonai sírkertek nem mutatják, hogy ott magyarok is haltak meg, viszont olasz, szlovén és sok román katonáról voltak emlékjelek. Ennek kapcsán indított riportsorozatuk a döntéshozókat is ostromolta, és a magyar közeget, hogy a magyarok miért nem állnak ki magukért, és miért nem emlékeznek méltó módon a hőseikre. Az üzenetük célba ért, azóta sokat változott a helyzet. A Szamársziget történetére és a hadifoglyok útvonalára kezdetben jóformán csak elejtett megjegyzések hívták fel a figyelmüket. Például Szarajevóban az utcán egy cirkuszba illő figura, félig magyar, félig macedón fickó mesélte el nekik, hogy voltak magyar katonák, akik el-elmaradoztak az első világháborúban a Balkánon. Szardínián pedig az ott élő barátjukat kérdezték, hogy arrafelé milyen magyar vonatkozású helyszínek vannak (mint mondják, mindig ilyen kapcsolódási pontokat keresnek), és ő említette, hogy ott van a La Maddalena sziget, ahol a ’48-as emigráció is megfordult, és az Asinara, a Szamársziget, ahol első világháborús táborok voltak. Ennek nyomán kezdtek kutatni, és így tárult fel ez az elképesztő történet, amely azóta részévé vált a magyar történelemnek. „A harmincas évek elejéről még voltak kisebb összefoglaló művek és visszaemlékezések, de a magyar történelmi hagyomány ezt a szigetet nem tartotta számon. Holott közel 85 ezer osztrák-magyar hadifogoly katonát érintő tábor működött itt” - mutat rá Major Anita. Az első világháború egyik legsötétebb fejezete tárult fel előttük, olyan borzalmas történetekre derült fény, amelyben a bajtársak egymást verték agyon egyegy falatért, vagy akár emberhúst is ettek, illetve árultak, máskor meg járványok pusztítottak el pár hónap leforgása alatt ötvenezer, sorsára hagyott katonát. Amikor publikálni kezdtek erről, felhívást is közzétettek a cikkek mellett, keresték azokat, akiknek a családi archívumában van valamilyen információ a halálmars útvonaláról. Az így érkező információk nyomán indultak el ketten, hogy ők maguk is végigjárják ezt az utat. Arról is kérdezem őket, sosem volt-e teher, hogy munkatársak is. Nagy egyetértésben azonnal sorolni kezdik számtalan előnyét annak, hogy házastársakként végzik ezt a kutatómunkát - szó esik az azonos értékrendről, szilárd munkamorálról, egymás támogatásáról és olyan helyzetekről is, amikor egy-egy közösségben épp az legitimálta a kérdéseiket, hogy féijként vagy feleségként tették fel őket. Nemcsak a mohamedán világban, hanem a gyimesi közösségekben is volt olyan, hogy bizonyos dolgokról az asszonyok csak Anitával beszéltek, és olyan is, hogy a pásztor nők előtt nem mondta el a legpikánsabb pajzán meséket, és csak Gábor hallhatta őket. De nemcsak az számít, hogy együtt érkeznek egy közösségbe, mint hangsúlyozzák, sokkal meghatározóbb az, hogy ők nem száguldó riporterként dolgoznak, hanem évekig követik egy-egy ember vagy család sorsát. „Mi sosem adatközlőkkel beszélgetünk, hanem emberekkel, és mi sem csak gyűjtők vagyunk, hanem a teljes személyiségünkkel vagyunk jelen” - mondja Major Anita. Ez a kísérő figyelem igazán szembetűnő a Tiltott kastélyok néven indított sorozatukban, amelyben egyegy műemlék sorsa mellett mindig egy családtörténet is kibontakozik. „Már a kétezres évek elején belebotlottunk ezekbe az emberi sorsokba. A Felvidéken történt, a szepességi arisztokráciáról írtunk riportsorozatot a Magyar Nemzetbe. Akkor tapasztaltuk először azt, hogy a nemesek ma kis panellakásokban élnek, a falaikon pedig Barabás- és Munkácsy-portrékról néznek vissza az őseik, vagy hogy a szlovákok hogyan próbálják a magyar főnemesi kultúrát kisajátítani és elszlovákosítani. Mint kettős - etnikai és társadalmi - szórványt kezdtük az arisztokrácia mai helyzetét vizsgálni. Folyamatosan foglalkoztunk az erdélyi Bánffyakkal, Mikesekkel, Bethlenekkel, de 2012-től vált módszeressé ez a kutatás, amikor célirányosan az erdélyi történelmi családok leszármazottak kezdtük fel kutatni” - idézi fel Margittai Gábor. Az MMA művészeti ösztöndíjasaiként ebből a kutatásból újabb könyveket és dokumentumfilmeket szerkesztenek, valamint vándorkiállítást is, hiszen a Szamársziget iránti érdeklődés is igazolta, hogy hatékony ez a hárompilléres népszerűsítés. Aki örökölt már olyan házat, amely jelentős felújításra szorul, jól tudja, milyen sok szempontot fonA Hadifogoly magyarok a nagy háborúban című kiállítás jelképes központi alakja - a ma Tahitótfaluban nyugvó Surján Mihály népfelkelő, olaszországi hadifogoly több mint hat évig volt távol a családjától. Hozzátartozók levelei a szicíliai rabságba tol meg ilyenkor az ember, mennyit képes áldozni egy épület megmentésére - nemcsak anyagi tartalékaiból, hanem az életéből is. És ha az örökség műemlék, még összetettebb és még több áldozatot igénylő munka megőrizni azt. Az erdélyi arisztokrácia mai képviselői mögött sokszor évtizedes pereskedés áll a román állammal, mire eljutnak oda, hogy ismét magukénak tudhatják a családi birtokot, és csak ezutánjön az a gigászi munka, amellyel ismét lakhatóvá teszik a sokszor romossá pusztított kastélyokat. Egy-egy ilyen küzdelem bemutatásakor az is érzékelhető, hogy a két kutatót elmélyülten érdekli az adott család problémája, történelme, jelenlegi helyzete, az is, hogyan lehet ebből kikapaszkodni, és milyen jövőépítést képzelnek el. A kastélyok és örököseik történetéről szólva mintha egyetlen lényeges kérdésre keresnék a választ: az arisztokráciának milyen új szerepei és feladatai lesznek a jövőben? ,Ahány család és kastély, annyi stratégia. Ha egy kastélynak nem lehet funkciót adni, akkor akár egy totális felújítás után tíz évvel már ugyanúgy néz ki, ugyanúgy széthordják, mint korábban” - mutat rá Margittai Gábor. Mint összefoglalja, többen kastélyszállóval, konferenciaközponttal kísérleteznek, de van, aki egy mezőgazdasági központot akar létrehozni, vagy a Kemény család például szeretné ismét a helikoni találkozók szellemi központjának rangjára emelni a marosvécsi kastélyt, a keresdi Bethlenek kastélyába pedig Böjté Csabáék gyerekei, pedagógusai költöznek be. Zabolán lakják a kastélyt, de a régi gépházat remek szállodává alakították, Kálnoky Tibor pedig Miklósváron létrehozott egy múzeumot, amely az erdélyi főnemesi életet mutatja be, ugyanakkor az erdélyi brit turizmus központja is - részben Károly hercegnek köszönhetően, aki remek reklám. „De sok kockázatot is rejthet egy kastélymentő törekvés. Ahogy Bánffy Farkas fogalmazott, ez nemcsak aranybánya, hanem aranytemető is lehet, és az amúgy is elszegényített és kirabolt családot továbblöki a tönk széle felé” - mondja Margittai. Sokszor az látszik, hogy a legtöbb családban van valaki, aki konokul harcol, aki nem bírná elviselni, ha összeomlana a régi hajlék, és már-már rögeszmés felelősséget érez a múlt értékeinek megőrzéséért. És ez túlmutat azon, hogy egy kastélynak milyen hasznosulási lehetőségei vannak. Major Anita Haller Bélát említi, aki ugyan nem tudta megmenteni a családi kastélyt, belátta, hogy képtelenek fenntartani (a romániai restitúció egyik fonáksága, hogy az épületet visszaszolgáltatják, de az azt eltartani tudó birtokot nem), mégis óvja az örökséget, segíti az arisztokrácia szellemi továbbélését, és vezeti az arisztokráciát összefogó alapítványt: „ő egyfajta megszenvedett humanizmusról beszél az arisztokrácia szerepe kapcsán. Ő az arisztokraták új feladatát abban látja, hogy humanista szerepet kell betölteniük, egyfajta szellemi és erkölcsi vezetőként, példamutatóként, iránymutatóként kell jelen lenniük a világban.” Lapszámunkat MARGITTAI GÁBOR és MAJOR ANITA kutatásaihoz kötődő képekkel illusztráltuk. A kutatópár a Szahara mélyén, a Líbiai-sivatag egykor emberek lakta barlangjának előterében. 2010-es Almásy László-expedíciójuk történelem előtti korszakokba vezetett, és olyan ma már élhetetlen zugokba, amelyek egykor zöldellő vidékek lehettek 2019. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
