Tolnai Népújság, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-20 / 167. szám
helyőrség IS folytatás az 1. oldalról B ortre Az ember addig valós, amíg él, ha kimész a temetőbe, azt látod, hogy ott csak fikciók fekszenek. Halálunk után nincs beleszólásunk a történetekbe. Akik itt maradnak, azok alakítják a sztorikat” - mutat rá az író. A szereplők nézőpontja persze más, mint a valóság. Az emlékeink mindig megszépítik a múltat. Ha a sajátunkat nem is, másokét igen. A karakterek persze pozitívan beszélnek magukról. Halottról jót vagy semmit - még akkor is, ha éppen mi magunk halunk meg. A sorsukat is másképp látják, számukra egyértelmű, miért szúrnak, szívnak, játszanak, gyilkolnak, árulják magukat. Rajtuk keresztül az olvasó számára is egyértelművé válik -„Minden ember tükörképe a világ összes többi embere.” A tükör megfordítja, kifordítja a világunkat. Átkerülünk a másik oldalra. Ez a nézőpontváltás az, ami elviszi az olvasót a „sztondulók” világába. Látjuk, mi történik velük, egy pillanatra bekerülünk a spirálba. Elképzeljük, hogy benne is maradunk. Ami, valljuk be, nem is olyan nehéz. Tudjuk, érezzük, hogy mi is függünk valamitől. Mindenkinek megvan a maga drogja. Pia, játék, füst, talán szerencsésebb esetben egy-egy személy vagy a munka. Átéljük a flasheket, elhiszszük a hallucinációkat, és megértjük, hogy ebben mi is ugyanúgy benne vagyunk, még ha nem is olyan mélyen. A könyv hozzásegít minket ahhoz, hogy ne csak a drogost lássuk az utcán, hanem az utat vagy akár magunkat is. Mert drogozni jó - mondja el sokszor drogprevenciós előadásokon is -, ne nézzük hülyének az anyagost: ő sem kezdte volna el, ha nem élvezné, de ami velejár, az visszacsap és elemészt. Kubiszyn Viktor prevenciós módszere erre épül, nem elijeszt, nem kioktat, hanem bemutat és megért. „Akik függők vagy elindultak a függővé válás útján, maguk is jól látják ezt. Innen válik hitelessé számukra a dolog, elfogadják az üzenetet: hogy drogozni jó - az elején, de függőnek lenni pocsék. Viszont leszokni, még ha kegyetlen nehéz is, de még jobb.” Mint mindenben manapság, ebLapszámunkat Oláh Norbert festőművész munkáival illusztráltuk. Oláh Norbert 1990-ben született Miskolcon, egy Nógrád megyei kis faluból, Héhalomból származik. Munkáscsaládban nőtt fel. „Egészen kis gyerekként gondoltam el, hogy festő leszek, azóta kitartottam e mellett. Nem jelentett sosem fejtörést, hogy mivel foglalkozzak" - mondta a kezdetekről. 2016-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Radák Eszter osztályában. Diplomamunkájára megkapta a Gruber Béla-díjat. Azóta több csoportos és egyéni tárlaton szerepelt, rendszeresen kiállít. Korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját. Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem maga az épített környezet válik most krónikássá. Gondos tervek és izzadságos munka van egy-egy épület létezése mögött, leromlásukban és megújulásukban pedig az idő játékai, a történelem, a társadalom és az élet furcsa lüktetése. Erre figyelt fel a festő, ezt láthatjuk immár mi is. Mindez látványnak is szép, hitként pedig reménykeltő. A festő maga így foglalta öszsze ezt a törekvést: „Igyekszem olyan témával foglalkozni a festészetben, ami a maga nyilvánvalóságával és köznapiságával láthatatlan, ami egyébként a legtöbb ember számára gyakori és egyúttal közömbös élmény. De a vizuális leképezés segítségével - ráirányítva a figyelmet a szépséges részletekre és összefüggésekre - az érdektelenből érdekes válhat. Ez nagyon izgalmas kihívás számomra." Kubiszyn Viktor egy Ráday utcai kocsmában Fotó: Kertész Dávid ben a kérdésben is reklámverseny van. „Sok hang mondja azt, hogy jó és pont. Az influenszerek, akik hatást gyakorolnak a tömegekre, általában itt állnak meg. Azt mondják, én ezt csinálom, nézz rám, nekem jó, csináld te is. Én nem vagyok megmondóember, nem tartom magam annak. Nem feltétlenül szeretnék direkt módon hatni az emberekre, inkább kérdéseket vetek fel, hogy ismerjék meg magukat akár a szövegeimen, akár a felszólalásaimon keresztül. Nekem mindig gyanús volt, ha valaki rám akarta erőltetni a véleményét, ezért ezt szeretném én is elkerülni. Csak megmutatok dolgokat, és onnan az ő dolguk, hogy eldöntsék, mit akarnak” - hangsúlyozza. Mint mondja, senkit nem lehet megmenteni. Segíteni lehet, s persze kell is, de mindenki saját magáért felel. Ha valaki nem akar elszabadulni ebből a világból, azt nem lehet erővel kirángatni. „Ez olyan, mint a napi jó cselekedet, amikor átkísérted a nénit az utcán, de egy kicsit nehéz volt, mert nem akart átmenni.” Úgy fogalmaz: segíteni kell, de ha erőszakosan állsz hozzá, épp az ellenkezőjét éred el. Meg kell tanulni értelmezni a jeleket, mikor akar valaki ténylegesen megszabadulni, és mikor akar lehúzni egy pár ezresre azzal, hogy úgy tesz, mintha csak rád számíthatna. Ez tapasztalat kérdése, ő is téved, persze. Az Árnyékvilág utószavában egy régi barátról beszél, egy zenészről, akivel kölcsönösen hazudnak egymásnak, a zenész azt, hogy leszokott, ő azt, hogy elhiszi. Ez nem csak a függők és a leszokást segítőik sajátja. Az emberi kapcsolatok lényege: hazudunk, hogy fenn tudjuk tartani a békét. A drogosok hazudnak. Ha valaki segíteni akar, akkor ezt meg kell tanulnia. Tudja, mert tapasztalta. Megjárta a másik oldalt. Emlékszik arra, hogy ő is hazudott, ő is lopott, kihasznált embereket, tett roszszabbat is. Aztán leszokott. Először 2002-ben. Három évig volt tiszta. Aztán úgy gondolta, ha csak egy keveset vesz magához, az nem árt. Akkor esett vissza, ezúttal mélyebbre csúszott, majdnem meghalt, de túlélte és új ember lett. Az Árnyékvilág című könyvét nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum Csáth Géza-kiállításának egyik termében mutatták be. Csáth Géza orvos volt, aki úgy gondolta, szabályozni tudja a függőségét. Nem sikerült: belehalt. Kubiszyn Viktor első leszokása után szintén szabályozni akarta a saját drogfogyasztását, ez vezetett a visszaeséshez és a még mélyebbre csúszáshoz. Most már teljesen tiszta - mint mondja, leszokni csak így lehet: véglegesen. Egyszer újraolvastam Csáth Naplóját párhuzamosan a Drognaplóval. Két ellentétes út tárult elém. Apró eltérés választotta el a két történet végkifejletét: az alázat. Míg az egyik úgy érezte, felette áll a szereknek, bűnbakot keresett a saját hibáiért, addig a másik belátta, hogy nem hibáztathat mást. Az eredmény? Az egyikük meghalt, a másik túlélte, és most tiszta. Felkelt, nem maradt a padlón. Pedig a padló egy kényelmes hely, ott el lehet felejteni, hogy egyszer álltunk is, ott meg lehet pihenni. Ott meg lehet halni. Ha az ember talpon akar maradni, akkor muszáj tennie érte. A segítséget kérni kell, és lesz, aki segít, de ha csak várjuk, hogy eljöjjön az őrangyalunk és felemeljen minket, akkor lent maradunk. Függők vagyunk, és hogy mi a „drogunk”, csak részletkérdés, nem lényeges. Függünk és kész - ha ezzel tisztában vagyunk, innen el lehet indulni. El lehet gondolkodni, hogy nélküle - füst, por, nő, bor vagy bármi a szered - milyen. Tűzfal - a Keleti pályaudvarnál (vászon, filctoll, 100 * 150 cm, 2018) 2019. július IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
