Tolnai Népújság, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-13 / 161. szám
4 Egy flaska tejet hoztam, meg egy darabka friss sajtot, láttam, hogy kojtol a ler, mondok, csak eljövök, mer a délután mán esni fog, oszt ha felázik, a pötyőtől nem lehet mozdulni. Ezeket, emelte meg a nejlonszatyrot, mink csináljuk itt a szomszéd tanyán, főleg az asszony, magyarázkodott az idős, vasutas ruhába öltözött férfi. Gyulai szigorúan nézett rá, azon tanakodott, mikor ért már meg végre egy teljes mondatot a helyiek beszédéből, majd amikor Ilcsik tizedes a másik szobából a nevét kiáltotta, hátrafordult. A lány nem mondott semmit, csak intett, készen vannak. Gyulai bólintott, visszafordult a vasutashoz, aki tovább fecsegett: ismerem ám magát, maga az új nyomozó Pestről... Gyulai sóhajtott, már öt éve itt él a kisvárosban, de még mindig ő az új ember, akire úgy néznek, mint valami földönkívülire. Honnan ismerte a lányt, kérdezte. Hosszú történet az, kezdte az öreg, elmesélhetem... No, ha hosszú, vágott közbe Gyulai, csak jöjjön be az őrsre délután, most menjen, nekünk dolgunk van. A hullaszállítók kivitték a halottat, és porfelhőt verve elzötyögtek. Gyulai körülnézett a kiüresedett házon, amit vastagon megült a szegénység. A kredencen néhány füleden csésze, a polcon felhalmozott tányéroknak döntve két vonatjegy egy két évvel azelőtti esti intercityre Rómába. Sehol egy fénykép, csak a magány. Itt se lakik többé senki, gondolta, és a tizedeshez fordult: tudja, Mária, ha most bezárjuk magunk mögött az ajtót, azt tán senki nem nyitja ki újra. A visszaúton Ilcsik tizedes azt kérdezte a zötyögős földúton, hogy a fiatal nő vajon miért gyújtott be a sütőbe reggel, ha azt tervezte, hogy felakasztja magát a spájzban. Na látja, Mária, ez jó kérdés, zárta le a beszélgetést Gyulai. Azután hallgattak, azzal a sűrű alföldi hallgatással, amit a nyomozó képtelen volt megérteni, és főleg megszokni, néha azonban, mint most is, jól jött a fiatal nő ellen, aki minden alkalmat kihasznált, hogy flörtöljön vele. Neki esze ágában sem volt kikezdeni a nála húsz évvel fiatalabb lánnyal. Nem értette a nőket, amióta a felesége szó nélkül elhagyta a gyerekkel, és meg sem álltak Kanadáig. Azután jött ide a kisvárosba, hogy nyugta legyen, és ne kelljen emlékeznie. Az idős vasutas négy óra körül érkezett, és fontoskodva rögtön belekezdett a mondókájába, azt is alig tudta kivárni, hogy Gyulai hozzon egy kávét az automatából. Tudja, úgy kezdődött a mi ismeretségünk, vágott bele, hogy találtam egy táskát az esti járaton. Én voltam a kalauz. A fiam esküvője miatt cseréltem műszakot, amúgy én mindig a hajnalival kezdek, és délután végzek, de... Lehetne röviden, kérdezte Gyulai, koncentráljon, tette hozzá. Szóval nem tudtam, mihez kezdjek vele, kié lehet, belenéztem hát, voltak ott iratok, felismertem a lyányt. Minden munkanap reggel ugyanott ült, ment a városba, azér is tűnt fel, mert sosem olvasott, sosem nyomkodta a telefonját, nem vót bedugva a fülébe a zene, valami fura mosollyal nézett ki az ablakon egész úton. Úgy hiszem, valami gyárban dolgozott. A lényegre, ha kérhetem, mordult fel Gyulai türelmetlenül, koncentráljon. Szóval a táskában nem volt más, mint az iratai, kevés pénz és két esti vonatjegy aznapra Rómába, Olaszba. Mire megtaláltam őket, már le is jártak, a vonat addigra elment. A táskát leadtam a forgalmi irodán. A kollégák mondták, hogy szegény lyány egy tanyán lakik az anyjával, annak ő viseli gondját, magatehetetlen már, nem tudna ellenni egyedül. Azt is mondták, a lyány szépen táncolt, aszitte mindenki, táncosnő leszen majd. Egész álló idő alatt arról beszélgettünk, hogy került a táska az esti vonatra, nem valószínű, hogy reggel felejtette ott, meg hogy mi lett az utazással, ha itt maradtak a jegyek. Jó kérdések, bökte oda Gyulai. Lett ám válasz, de csak úgy két év múlva, mondta a kalauz. Másnap reggel nem volt a vonaton, és azután sem soha, egészen addig, míg egyszer csak ott nem ült megint. Már nem volt mosolygós, alig emlékeztetett saját magára, meghajlott, megöregedett, mint akiből kiszaladt az élet, gondoltam is, jól megrágta a sors, mielőtt így kiköpte, ez jutott eszembe, mikor reszkető kézzel nyújtotta a bérletét. Mondtam neki, felismerem, és hogy megtaláltam a táskáját, talán még megvan a forgalmi irodán, nézze meg hazafelé. Megkérdeztem, mi lett az utazással, az esti vonatjegyekkel. Kisbusszal vittek sokunkat, felelte, a táskát elvették és otthagyták. Alig lehetett érteni, olyan halk volt, tán a hangja is elment az erejével. Koncentráljon a tényekre, ha kérhetem, szólt Gyulai erélyesen. Aztán nem jött többször, később én is nyugdíjba mentem. A feleségem örökölt egy szép kis tanyát, kecskét nevel, tejet, sajtot termel, én meg segítek és pecázni járok a csatornához, amikor csak lehet, ez volt az álmom az állandó ingázásban... A lényeget, kérem, dörmögte Gyulai, koncentráljon. Ott jártunk el a romos tanya előtt, aszittük, üres, míg egyszer megláttam a kojtot, átballagtam, és ott volt a lyány. Mikor észrevett, elbújt. Soha nem jött elő, ha odamentem. Vittem tejet és sajtot, ma is azért voltam. De nem rebbent a függöny, mint máskor, jelezve, hogy lát, és talán, hogy köszöni, amit vittem, ezért bementem és megtaláltam őt a spájzban lógva. Nem volt már benne élet. Utána még félórát kellett gyalogolnom, hogy olyan helyre éljek, ahol van térerő, hogy hívhassam magukat. Miután az öreg kalauz elment, Gyulai Ilcsik tizedeshez fordult: tudunk valamit erről a lányról, Mária, van valami róla az irattárban, kérdezte. Az anyja bejelentést tett az eltűnéséről, és mutatott egy levelet, amit a lány hagyott, felelte a tizedes, azt írta, szerelmes, és hogy elutaznak Olaszországba, összeházasodnak, és ő táncosnő lesz, mert a vőlegénye szerzett neki munkát. Az ügyet akkor lezártuk, mondtuk az anyának, hogy ez nem eltűnés, a lánya felnőtt nő, önszántából elutazott, nem kell nyomoznunk utána. Vajon mi történt vele odakint, mélázott hangosan Gyulai. Nem tudjuk, csak hogy már terhesen jött haza, felelt a tizedes. Most mit szól, ez a szegény lány a tanyán, kezdte rá a boltosnő, mikor Gyulai bement kifliért és sajtért vacsorára, nekem az osztálytársam volt, aszonta, hogy ígéretekkel elcsábította egy kalandor Olaszba, és ott táncolás helyett kurválkodásra kényszerítette sok más lánnyal együtt, most mondja meg, az a lány itt hagyott csapot-papot, az anyja meg is halt, amíg ő ott raboskodott, mert úgy kellett neki megszökni ám, a követség révén jutott haza, egy fillér nélkül... szegénykém. Mária, magának él az édesanyja, kérdezte Gyulai később a kocsmában egy tea mellett. Nagyon is él, felelte a lány mosolyogva, be is mutatom magának szívesen, ha hajlandó eljönni háztűznézőbe. Maga örök optimista, Mária, mondta Gyulai, vigyázzon az anyukájára, és magára is, ne szerelmesedjen bele akárkibe, könnyen baj érheti. Maga az én bajom, Gyulai, sóhajtotta a lány, de a férfi addigra a főtér mellett sétált hazafelé. Szénaillat AZ ELŐRETOLT HELYŐRSÉG BABITS-VERSPÁLYÁZATA alvazat Ki ne ismerné Babitsnak azt a verssorát, amely Karinthy Frigyesnek köszönhetően, az így írtok ti egyik remek darabjaként maradt az utókorra: „Szegszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem.” A vers sajnos elveszett. Most az Előretolt Helyőrség szerkesztősége, a Magyar PEN Club elnöksége és a Petőfi Irodalmi Múzeum pályázatot hirdet a vers visszaszerzésére. Arra kérünk mindenkit - agg klaszszikusokat és ifjatag titánokat egyaránt, költőket, filológusokat, egyszerű professzo-IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET rókát, zsenge poétákat és hétpróbás kritikusokat -, hogy ha náluk lappangana a kézirat, másolják le és küldjék el nekünk az eredeti szöveget. Vagy ha megvolt nekik ugyan, de elveszítették, esetleg ha valahol máshol olvasták, rekonstruálják a verset. Nem paródiát kérünk - szép, meggyőző, igazi lírai remekműre számítunk, abban a reményben, hogy elfoglalja méltó helyét Babits életművében. (Ki volt a színésznő? Lehet, hogy több költemény is született a Szekszárdi Titokzatoshoz? Miért kellett ezeknek megsemmisülniük vagy zárt dobozba kerülniük? Milyen versformában születhettek ezek? Klasszikusban? Szabadversben? Slamköltészetet megelőlegező laza strófákban? Megannyi kérdés, amelyekre - reméljük - a pályázatunkra beérkező szövegek meggyőző választ fognak adni.) Első díj: 150 000 forint Második díj: 100 000 forint Harmadik díj: 50 000 forint Elismerő oklevéllel járó jutalom: 25 000 forint Beküldési határidő: 2019. július 15. Címünk: babitspalyazat@gmail.com vagy Előretolt Helyőrség, 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. A pályázat eredményét augusztus 31-i lapszámunkban közöljük. Babits Mihály születésnapján, november 26-án a legjobb versek a Petőfi Irodalmi Múzeum pódiumműsorában is elhangzanak. 2019. július á l
