Tolnai Népújság, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)

2019-06-15 / 137. szám

2019. JÚNIUS 15., SZOMBAT SPORT 15 Kosz Zoltán már gyerekként is olimpiai bajnok akart lenni Szerencsés együttállások Kosz Zoltán húsz évig vé­dett az élvonalban, négy olimpia férhetett volna ebbe a két évtizedbe, hiszen már 1988-ban, 20 évesen ott volt a szöuli játékokon ötö­dik helyezett válogatottban, és 12 évvel később arany­érmet akasztottak a nyaká­ba Sydney-ben. Minden idők egyik legnagyszerűbb ma­gyar vízilabdakapusának azonban kimaradt Barce­lona, cserébe 2005 óta azt csinálja, amihez kedve van: Leányfalun egy vízilabda­sportiskola vezetője. Ch. Gáli András szerkesztoseg@mediaworks.hu- Szinte példátlanul fiatalon, húszévesen bekerült a szöuli csapatba, úgy tűnt tizenöt évre megoldódtak a válogatott ka­pusgondjai, aztán négy évre rá mégis lemaradt a barcelonai gépről. Rosszul élte meg?- Rosszul, de nem volt tra­gédia. Akkoriban Nemes Gá­borral és Kuna Péterrel hár­man hasonló képességű ka­pusok voltunk, hosszú éve­ken keresztül közülünk került ki az olimpiára utazó két sze­rencsés, és akkor még nem be­széltem szegény Ambrus Ta­másról. Nem volt ebből sem­miféle probléma, főleg, hogy Longa (Nemes) három évvel járt előttem, Kuna pedig ket­tővel. Ők már akkor stabil ob I-es kapusok voltak, amikor én még csak szélhámos voltam.- Micsoda?!- Szélhámosnak hívták ré­gen azt a csikót, amelyiket csak úgy bekötöttek az anyja mellé a kocsi elé, de igazából nem hú­zott. Ez a szó eredeti jelentése.- És még mondja valaki, hogy a sportolók felszínes emberek, hogy semmit sem tanulhat tő­lük az ember! Szóval a korai kezdés, a szöuli szereplés után valahogy nem jöttek a sikerek, főleg nem a magyar vízilabda­­sportnak. Megfordult-e a fejé­ben, hogy egyszer még olimpiai bajnok lesz?- Gyerekként ezzel keltem, ezzel feküdtem. Aztán ahogy válogatott lettem, lassan tuda­tosult bennem, hogy ezt nem adják olyan könnyen. Rájöt­tem, annál jóval többet kell be­letennem, mint amennyit ad­dig beletettem. Hogy a vízilab­da áldozatokkal jár. így teltek­­múltak az évek, és amikor 1996 végén megérkezett Kemény Dénes, és elkezdtünk együtt dolgozni, szinte azonnal jöt­tek az eredmények. Athénban, a világkupán már harmadikok lettünk, aztán Sevillában meg­nyertük az Eb-t. Rögtön tud­tam, hogy itt valami más tör­ténik, mint az addigi évek­ben. Korábban az volt a mant­ra, hogy nem szabad felesleges terhet rakni a játékosok vállá­ra, nem szabad arról beszélni, hogy esélyesek vagyunk. így aztán nem is nyertünk, mint­ha csak be akartuk volna bizo­nyítani, hogy tényleg nem va­gyunk esélyesek. Sevillában viszont Dénes leült velünk a szállodánk zöld gyepén, és azt mondta: „Srácok, jók vagyunk, ezt az Eb-t akár meg is nyer­hetjük.” És megnyertük. Attól kezdve elhittük, hogy mindent meg tudunk nyerni, majdnem ismételtünk az 1998-as perthi vb-n, ahol másodikok lettünk. 1999-ben behúztuk a firenzei Eb-t, így futottunk neki a syd­­ney-i olimpiának.- Szécsi Zoli már sokszor el­mondta a jugoszlávok elle­ni 8-7-es elődöntő történetét. Most halljuk az ön előadásá­ban is!- Mennek a szerbek az elő­döntőben, mint az állat, mi sem játszottunk rosszul, de hátul valami hiányzott. Átlőt­tek bennünket. Én nem véd­tem rosszul, de igazán jól sem. És akkor Dénes a harmadik negyedben húzott egy meg­lepőt, becserélte a 23 éves Szecskát (Szécsit) helyettem, és ettől valahogy minden meg­fordult. Szecska „integetős”, beszólogatós védési stílusától megzavarodtak a szerbek, és attól kezdve nem tudtak gólt dobni, mi meg 8-7-re győz­tünk, és benn voltunk az olim­piai döntőben. Egy kapuscsere nagyon jól tud elsülni, és most Dénes nagyon ráérzett. Illetve nem csak most. Szinte mindig.- Ehhez azért szerencse is kell.- Persze, de Szecska fantasz­tikus kapus volt. Első kapusnak is, ahogy azt utána hosszú éve­ken keresztül bizonyította, cse­rekapusnak pedig egyenesen zseniális. Ahhoz nagyon kü­lönleges képességek kellenek, hogy valaki két-három negyed után beugorjon, a kispadról fel­állva, ráadásul a testhőmérsék­leténél tíz fokkal hidegebb kö­zegbe. Továbbá azt várják tőled, hogy sokkal jobban folytasd, mint az a kapus, aki előtted vé­dett. Ez volt az elődöntő sztori­ja, majd utána Dénes rám bízta a döntést, hogy akarok-e véde­ni a döntőben az oroszok ellen, vagy sem. Persze volt bennem annyi spiritusz, hogy azt mond­jam, védeni akarok. És védtem, méghozzá jól védtem, és 13-6- ra győztünk, olimpiai bajnokok voltunk.- Hogy érzi, mikor volt a csú­cson? Mármint kapusként.- Ezekben az években, 1997- től 2000-ig. Mármint a váloga­tottban. A klubban - húsz évig a Vasas, aztán Mladost, a Fra­di - hosszabb ideig, mond­juk, 1990-től 2002-ig, 2003- ig. 2003-ban még KEK-et nyer­tünk a Vasassal, és akkor még mindig nagyon jól védtem.- Melyik volt a „szíve csapata”?- Erre nincs jó válasz. 1989- ben a Vasassal lettem bajnok, 2000-ben pedig a Fradival. Egy­­egy. Ha viszont azt kérdezi, hol húztam le a legtöbb évet, a Va­sasban. Érdekes, inkább a Ma­gyar Kupákat és a KEK-trófeá­­kat gyűjtögettem, előbbiből ötöt, utóbbiból hármat. Baj­nokságot meg csak kettőt nyer­tem, viszont van tíz ezüstér­mem. Illetve tizenegy, mert a Mladosttal is második voltam Horvátországban. A szolnoki hat évet is meg kell említenem, igaz, immár edzőként, Cseh Sa­nyi segítőjeként Bajnokok Ligá­­ja-győzelemben és három baj­noki címben volt részem.- Nem volt nehéz átállni a ci­vil életre? Sok élsportoló alól ilyenkor kicsúszik a talaj.- Nem, mert én készül­tem, volt egy tervem. Petőváry Zsolttal 2005-ben megalapí­tottuk a Kópét Leányfalun, ezt a pólósulit, utánpótlás-nevelő műhelyt. Fél év alatt összeállt egy nagyon harmonikus egész­­szé. Annyira átütő volt, annyira a magunkénak éreztük, hogy keresztül tudtuk vinni az ön­­kormányzaton, és a mai napig működik. Olyan helyszínen - a leányfalui strandon -, ahol ed­dig nem is volt versenysport! Valahogyan ez is olyan szeren­csés együttállás volt, mint a mi sydney-i aranyérmünk. A Raptors az első kanadai győztese a legerősebb kosárlabdaligának Toronto KOSÁRLABDA Ilyen még nem volt! Ezt íjtuk az észak-ameri­kai profi kosárlabda bajnokság, az NBA döntő párharca előtt, ugyanis a liga 73 éves fennállá­sa óta még sohasem fordult elő, hogy nem Egyesült Államok­beli csapat bejutott volna a fi­náléba. Most a Toronto Rap­tors végrehajtotta ezt a bravúrt, de abban a legtöbb szakember megegyezett, hogy a kanadai klub szurkolói már ennek is nagyon örülhetnek, többre nem számíthatnak a kedvenceiktől, mert az utóbbi öt év folyamatos döntőse és háromszoros bajno­ka, a Golden State Warriors jó­val esélyesebb a végső sikerre. És most megint leírhatjuk: ilyen még nem volt! A párharc hatodik meccse 3-2-es toron­tói vezetéssel indult, tehát a GSW hazai pályán a mindent eldöntő hetedik mérkőzésért játszott, ami végül kevesen múlott: a Raptors 114-110-re megnyerte a végig szoros, ki­> ■ bajnokot ünnepelhet Kawhi Leonard, a Toronto sztárja lett a nagydöntő IVlVP-je Fotó: AFP élezett találkozót, és értelem­szerűen első kanadai csapat­ként az NBA bajnoka lett! A címvédő esélyeit taglaló vélemények nem vették figye­lembe a Warriors balszeren­cse-sorozatát. A kiemelkedően lepattanózó centert, DeMarcus Cousinst éppenhogy összedró­tozták a döntőre, amelynek az első négy meccsén a tava­lyi finálé legértékesebb játéko­sa (MVP), Kevin Durant pályá­ra sem léphetett, de sérülés­sel bajlódott Andre Iguodala is. Durant az ötödik összecsa­pásra visszatért, jól is játszott, ám a 12. percben elszakadt az Achillese, legkorábban jövő ta­vasszal léphet újra pályára. S ha mindez még nem lett vol­na elég, a tegnap hajnali mécs­esén parádézó, a harmadik ne­gyed végéig 12 kísérletből 30 pontig jutott Klay Thompson egy zsákolásnál rosszul esett, nem térhetett vissza, és a hí­rek szerint hosszú kihagyás vár rá. Azaz mindent egybe­vetve a GSW-től szinte csoda, hogy hat mérkőzésig el tudta húzni a döntőt. Természetesen mindez sem­mit sem von le a a legjobbjait végig bevető Toronto érdemei­ből. Kyle Lowry, Pascal Siakam, Fred VanVleet és Serge Ibaka végig kiegyensúlyozottan jól kosárlabdázott, a párharc M VP- jét, Kawhi Leonardot pedig kü­lön ki kell emelni. A hat mécs­esén 28,5 pontot, 9,8 lepatta­nót, 4,2 gólpasszt, 2 labdaszer­zést és 1,2 blokkot átlagolt, egy­értelműen ő volt csapata vezé­re. A tavaly nyáron San Anto­­nióból Torontóba költözött játé­kos a liga történetének harma­dik olyan kosarasa lett, aki két csapat színeiben is kiérdemel­te a legjobbnak járó elismerést a döntőben. Ezt megelőzően 2014-ben választották a leg­jobbnak, miután a San Antonio Spurs legyőzte a Miami Heat gárdáját. Pajor-Gyulai László JEGYZET Erőlködés Pajor-Gyulai László jegyzet@mediaworks.hu Nincs ebben semmi megle­pő: az MLSZ a héten újabb fiatalokat érintő szabállyal rukkolt elő. A pontos részle­tek még nem ismertek, de a szándék nagyon is ismerős: valahogyan el kellene érni, hogy a magyar fiatal labda­rúgók minél többet játssza­nak a profi klubokban, minél nagyobb szerepet kapjanak. Es ez bizony dicsére­tes szándék, kár is len­ne tagadni. Ugyanakkor a szövetség erőfeszítései, vagy inkább erőlködései ebben a témában egyre izzadságszagúbbak. Egy éve múlt ki az első úgyne­vezett „fiatalszabály” amely anyagilag ösztönözte a klu­bokat arra, hogy a lehető legtöbb magyar nevelésű pá­lyakezdőt vessék be a mér­kőzéseken, azaz pluszpénzt adott azoknak a kluboknak, amelyek betartották az aján­lásokat. Komoly összeg ak­kor járt, ha egy csapat sok magyart, azon belül is fiatalt szerepeltetett. Ez a kevésbé tehetős kluboknál megkö­tötte a vezetőedzők kezét a csapatuk összeállításakor, hiszen nagyon kellett ez a pénz, a gazdagabbak viszont figyelmen kívül hagyhatták az ajánlásokat, így sérült a versenysemlegesség, ráadá­sul fel nem készült fiatalok jutottak első osztályú csa­pattagsághoz, valamint ke­rültek kiváló tárgyalási po­zícióba, felverve ezzel az árakat és a fizetéseket. Jelenleg is érvényben van egy pontszámítási rendszer, amelyben most ne mélyed­­jünk el, a lényeg az, hogy a játékosok pályán töltött já­tékperceik alapján pontokat gyűjtenek, amelyeket életko­ruknak, illetve a mérkőzés súlyának megfelelően külön­böző szorzók módosíthatnak, és ez az alapja a pénzosztás­nak. A legújabb ötlet pedig az, hogy azok a fiatalok, akik az NB I-es csapatukban nem vagy csak keveset játszanak egy hétvégén, szerepelhesse­nek az NB Il-ben. Ez azt je­lenti, hogy az élvonalbeli klu­bok ezzel a céllal szerződést kötnek egy másodosztályú­val, utóbbi vezetőedzője pe­dig nyilván roppant boldog lesz az új rendszerben, hi­szen csak szombaton este tudja meg, kire számíthat az NB I-es partnertől olyan fut­ballisták közül, akiket hét­közi edzéseken legfeljebb el­vétve lát. Persze ettől még az eredményeket és a színvona­las szakmai munkát nyilván számon kérik rajta... Amúgy létezik más, rá­adásul nagyszerűen műkö­dő megoldás is. Külföldön a legtöbb helyen nem azért vetik be boldogan a fiatalo­kat, mert nekik ez a máni­ájuk, hanem azért, mert tö­kéletesen felkészült, megfe­lelően képzett labdarúgók, akik ezzel ki is érdemlik a bizalmat. Persze ehhez át­gondolt, korszerű és minő­ségi utánpótlás-nevelésre van szükség, ami kétség­kívül a nehezebb út. E nél­kül viszont nem marad más, mint az adminisztratív eről­ködés. Készült, volt terve a civil életre. Leányfalun pólósulit vezet, egy utánpótlás-nevelő műhelyt Fotó: MW

Next

/
Thumbnails
Contents