Tolnai Népújság, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-16 / 112. szám

SPORT 15 Nemcsak az emberi izomerő, hanem villanymotor is hajtja a kerékpárokat - a csalás, az e-dopping leleplezéséhez nem feltétlenül fűződik érdek Fotó: AFP A villanymotoros kerékpárok veszélyt és lehetőséget is rejtenek Ember feletti teljesitmeny Az országúti kerékpározás, amellett, hogy százmilliók érdeklődését lekötő verseny­­forma, egyben természete­sen hatalmas üzlet. A siker hajhászása egyrészt a tech­nológiai fejlődés szó szerint is értendő motorja, másrészt a csalás melegágya. Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu KERÉKPÁR Felettünk helikop­ter keveri éktelen zajjal a le­vegőt, a műsorközlő szédítő tempóban pörgetve a szava­kat próbálja túlharsogni, a tö­meg visong, 1-es rajtszámmal a két évvel ezelőtti összetett győztes, Tom Dumoulin nye­regbe pattan, beáll a rajthely­re, az óra másodpercenként hangosat pittyegve vissza­számlál, majd a nullához ér­kezve elnyújtva, fülsiketítőén szirénázik, a világbajnok hol­land bringás a nyeregből kiáll­va beletapos a pedálba. Ez a „nagy rajt” Bologná­ban, a Piazza Maggiorén: meg­kezdődik a 2019. évi, a sorban 102. Giro d’Italia. A kerékpá­rosok a körverseny háromhe­tes útja során bejárják Olasz­ország nagy részét, egész pon­tosan 3587,8 kilométert teker­nek; talán egyetlen kilomé­tert sem tesznek meg anélkül, hogy valaki ne buzdítaná őket az út mentén, összesen több mint egymillió szurkoló vérő­­dik össze, hogy láthassa őket, a tévéképernyők előtt pedig vi­lágszerte nyolcszázmillió né­zőt prognosztizálnak. A Giro és a Tour de France - valamint immár a harma­dik háromhetes, a Vuelta a Espana - a földkerekség legna­gyobb sportrendezvényei közé tartozik, s ha beleszámítjuk az egyhetes, valamint a klasszi­kus egynapos viadalokat, ak­kor a kerékpársport nézettsé­ge vetekszik a Formula- 1-ével. A versenyzők emberfeletti tel­jesítményt nyújtanak. Egy-egy öt-hat órás futam alatt hatezer kalóriát égetnek el - a nehéz fi­zikai munkát végző emberek négyezret! -, arról nem is be­szélve, hogy a második napnak zuhogó esőben vágtak neki, de tűző napon és viharos szélben sincs lazítás, s olykor az életü­ket kockáztatják: rögtön az első országúti napon, vasárnap két bukás fokozta az izgalmakat. Döbbenetes teljesítmény, lát­ványos verseny, hatalmas show, amely - mindebbe a helyszínen belekóstolva - még jobban ma­gával ragadja az embert. Még­is, nem tehetek róla, a fülem­ben csengenek a Giro rajtjának napján, szombat délelőtt hallot­tak: színház, illúzió az egész. Hogy miért? Jól sejti a tisz­telt olvasó: a dopping miatt. S még csak nem is a pirula­ként beszedhető, inhalálva be­lélegezhető, injekciós tűvel be­fecskendezhető tiltott szerek miatt. Hanem az úgynevezett e-dopping miatt. Ami új fogalom a couberti­­ni eszméktől fényévnyire eltá­volodott modern sportban. Le­egyszerűsítve azt jelenti, hogy nemcsak emberi izomerő, ha­nem villanymotor is hajtja a kerékpárokat. Nevezzük nevén: a csalásnak ez a formája a sportág berkein belül már tíz, sőt talán húsz éve ismert, s a gyanú öt éve a laikusok tudatába is befészkel­te magát. A Giro 2012-es győz­tese, Ryder Hesjedal a 2014-es Vueltán az egyik hegyi szaka-A felelősöket ne a versenyzők között keressük szón a kanyarban kicsúszva bukott, ami után a bringája ab­normálisán viselkedett: körbe­­körbe forgott az aszfalton, mint egy felhúzott búgócsiga vagy mint egy megbokrosodott mo­torbicikli. Legalább ennyire árulkodó volt, hogy a kana­dai bringás nem a sebeit nya­logatta, hanem igyekezett mi­nél gyorsabban ismét nyereg­be pattanni, valószínűleg nem is elsősorban azért, hogy utol­érje a társait, hanem hogy pa­lástolja a bizonyítékot. - A kínos esetet elemezték, bi­zonygatták pró és kontra, de a szellem kiszabadult a palack­ból. A hajdanán, 1986-ban, 1989-ben és 1990-ben, tehát még mindenképpen a „moto­ros” korszak előtti időkben há­romszoros Tour-nyertes Greg LeMond, a Eurosport állandó szakértője nem véletlenül je­lentette ki, hogy az e-dopping nagyobb veszély a sportágra nézve, mint a klasszikus til­tott szerek használata. Cáfolhatatlan bizonyítékok persze nincsenek. Legalábbis a motor használatára, mert maga a technológia közismert. S ho­gyan is kell elképzelni a moto­ros kerékpárt? A motor a brin­ga vázába van beépítve, úgy, hogy rácsatlakozik a hajtásra. Egy országúti kerékpáros áüa­­gosan 250 wattos teljesítmény­re képes - az egyéni időfuta­mokon, illetve a hegyi szaka­szon elérheti akár a 400 wat­tot is -, tehát akár 10-20 wat­tos rásegítés is hatalmas előnyt jelent. Mivel elektromos alkat­részről van szó, ezért az eszköz könnyen kiszűrhető. Csakhogy a csúcskategóriás versenyke­rékpárok ma már elektromos váltóval vannak felszerelve, te­hát akkumulátor eleve van a csőben, ezek után már nem is annyira a fantázia birodalma, ha az aksira még egy motor is rá van kötve. Az akkumulá­tor persze lemerül, de ma már - állítólag - ez sem akadály: a kísérőkocsiból feltölthető veze­ték nélküli technikával... Ám. van néhány bökkenő. Először is, az akkumulátor és a motor megnöveli a kerékpár tö­megét. Méghozzá több kilóval, ami a 6,8 kg-os csúcsmodellek esetében könnyen kiszűrhető. „Még csak szétszerelni sem kell a bringákat, egy ezeröt­száz forintos konyhai mérleg­gel is leleplezhető a csalás. Ha ránézek egy kerékpárra, a fel­szerelés alapján megmondom, mennyit kell nyomnia. Ha ettől csupán húsz-harminc deká­val eltér, akkor tuti, hogy mo­tor van benne” - mondta az ér­deklődésemre az egyik benn­fentes. A másik: a motornak hangja van, amit a vájt fülűek könnyen kiszűrnek a megszo­kott surrogásból. Csak csúcs­­technológiával érdemes pró­bálkozniuk a csalóknak. De hogy próbálkoznak, ab­ban - sajnos - egészen bizto­sak lehetünk. A felelősöket - csakúgy, mint a doppingsze­rek esetében - elsősorban ne a versenyzők között keressük. Ők csupán azt teszik, amire szerződtek: tekernek, ahogy csak bírnak. Emberfeletti, s olykor valószínűleg ember fe­letti teljesítménnyel. S afelől se legyenek kétségeink, hogy a Girón, a Touron és a Vueltán a legjobbak állnak rajthoz, hosz­­szú éveken át kell szenvedni, az eütbe bekerülni, hogy egy­általán valakinek hírét vigyék. Ne felejtsük, a kerékpársport is elsősorban üzlet. A csalás le­leplezéséhez nem feltétlenül fű­ződik érdek. S hát a nézőnek is kell az illúzió, a még csak nem is mesterkélt Izgalom. Különö­sen találó a közmondás: a kutya ugat, a karaván halad. Avagy a show-nak folytatódnia kell. Magyar agy - Varjas István a kerékpárokba szerelhető motoros hajtás első számú szakértője A sok kétely közepette van egy jó hírünk: a kerékpárok­ba szerelhető motoros hajtásnak a magyar Varjas Ist­ván az első számú szakértője. Egykoron ő maga is ke­rékpározott, olaszországi szerződése volt, akár profinak állhatott volna, de amikor belátott a színfalak mögé, elment a kedve a versenyzéstől. Elektroműszerész­ként hasznosította a kerékpársportágban szerzett ta­pasztalatait. Mára híres, sőt talán hírhedt szaktekin­tély. Bajban van az ember, ha róla ír, nehéz eldönte­ni, mi az, ami közölhető, és mi az, ami bizalmas infor­máció. Varjas István ugyanis rendre rejtélyesen beszél - miként a múlt szombaton Bolognában, az EPowers- Bike Hungarynél tett látogatás alkalmával, amely cég­nek ő a fejlesztője, tanácsadója. (Az EPowers is indított csapatot az úgynevezett Giro E-n, amelyen motoros haj­tású kerékpárok mennek végig ugyanazon az útvona­lon, mint a „nagy" Giro résztvevői, azzal a megkötéssel, hogy a rásegítő hajtás 25 km/óra sebesség fölött le­kapcsol, tehát csak emelkedőn felfelé segít rá.) Varjast állítólag a francia rendőrség is zaklatta már: ugyan árul­ja el, kinek, melyik csapatnak adott el motorral szerelt kerékpárt, s az idei Giro előtt is kapott-e ajánlatot. Mint elmondta, ő maga húsz éve szerelt először motort ke­rékpárba. Nincsenek kétségei afelől, hogy a profik él­nek ezzel a technológiai vívmánnyal. Amikor a csalás és kiszűrésének problematikája kerül szóba, a sarok­ból elővesz egy olyan bringát, amelynek a tömege alig tér el a megszokottól, szinte hangja sincs: ötven wattal járul hozzá a versenyző teljesítményéhez, ami behozha­tatlan előny. A nehéz és költséges ellenőrzések helyett ő más irányt javasol a tisztulás irányába: a kerékpárok egyetlen műszaki paraméterét limitálná: a tömegüket. Mondjuk tíz kilóban vagy akár nyolcban, s ki-ki rakjon bele, ami tudása szerint ebbe belefér. Részben persze önös érdekből mondja ezt: e tekintetben jelenleg a ver­senytársak előtt jár. Egy-egy ilyen „megbütykölt” csúcstermék ára akár tíz­millió forintra is rúghat, ám az elektromos kerékpár, az e-bike már bekerült a hétköznapi forgalomba, s nálunk is kapható egy típus - elérhető áron - a sportfelszere­lést és ruházatot forgalmazó ismert áruházláncban: Né­metországban pedig ma már több e-bike-ot adnak el, mint hagyományost. S az igazán nagy robbanás még ezután várható. Jövőre az EPowers kijön a hibrid kerékpárral, amelyet már töl­teni sem kell, a lejtmenetben eltárolt energiát haszno­síthatjuk felfelé - kényelmesen... - tekerve. Ez kis túl­zással maga a perpetuum mobile. Az öröm vagy te! Bódi Csaba jegyzet@mediaworks.hu Egy újoncnak minden új. Elmondhatják neki tízszer, hússzor, ötvenszer, hogy mi vár rá, nem fogja fel a pici agyacskájával, mert csu­pán ötéves, ebből adódóan pedig nem készíthető fel úgy, mint idősebb társai. A formaruha és az egyen­­melegítő próbája persze azért sokat sejtet előre. Ké­szülőben valami, ami ed­dig nem volt. Mintha az edző bácsi - nevezzük Atti­lának - és az edző néni - le­gyen mondjuk Zsófi - is fe­szültebb lenne, mint úgy egyébként. Igen, tudják a csöppségek, hogy követke­zik egy versenynek hívott rendezvény, amelyen so­kan lesznek. Sokkal többen, mint amihez szoktak az el­múlt alig több mint nyolc hónap alatt, amióta ismer­kednek a tornasporttal. Ezen a vasárnapon mind azt akarja a többi lány, mint ők. Győzni. De mi is a győze­lem? Mi a siker az óvodásko­rú leánykáknak? Hiszen ők „csak” azt csinálják, amit a hétfői, szerdai és csütörtö­ki edzésen. Mitől lenne ez más? Meg különben is, mi­re ez a nagy felhajtás? Utazni messzire és ke­resni a társakat egy telje­sen idegen helyen nem túl bonyolult feladat. Ha leg­alább egyszer már próbált hasonlót a csöppség, ak­kor, mondhatni, gyerekjá­ték. Szerencsére a szülői gondoskodás ebben a kor­ban még kézenfekvő, így nagyon nem szükséges túlgondolni az eseménye­ket. A teljességgel ismeret­len csarnokban a fogadta­tás nem túl baráti, mint in­kább megszokott. Nyilván nem az újoncoknak. Gyakorlat egy, két, há’ és... Pörögnek a percek, összpon­tosul a figyelem, a bírák szi­gorú tekintete akár sokat­mondó is lehetne, de nem az. Egyikükről sem rí le a vég­eredmény. És ez így van jól. „Hiú ábrándokat fölösle­ges kergetni” - szajkózza az edző. Hasonlókat mormolhat nagypapaként a hajdani válo­gatott futballista Burcsa Győ­ző, és édesanyaként a koráb­bi olimpiai ezüstérmes kézi­labdázó, Pálinger Katalin is. „Hiába voltál nagyon jó, so­ha ne bízd el magad” - érke­zik a másik intelem, de már közvetlenül az eredményhir­detés előtt. A feszültség így is kézzel tapintható. Jár a vastaps az elsőnek és nagy az örömujjongás a második helyezett dobogó­ra szólításakor. „Jó nekik” - így a szülők. A meglepetés ezután következik. Micso­da? Harmadikok a mieink! A kislánykákat úgy kell fel­terelni az emelvényre, mert hasonlóban még nem volt részük, aligha tudják, mi történik velük. A boldogság földöntúli. Érem a nyakban, plüssfigura és oklevél a kéz­ben. Mosoly, taps, könnyek, no meg némi líra Pierre de Coubertintől: „Az öröm vagy te, Sport! Szavadra testünk örömtől remeg...”

Next

/
Thumbnails
Contents