Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-06 / 81. szám
n ['fibril'. helyőrség 3 ciianlo lízeííto VERSENYFUTÁS A FAINTOS SZÉKELY NYELVVEL Sántha Attila Juhász Kristóf 1945 tavaszán Mire gondol a teljesen avatatlan, szűzszemű olvasó, aki általában francia társalgási drámákat, romantikus bestsellereket, izgaloműzőnek meg néha Stephen Kinget forgat puha kis kezében, és egyszer csak megpillant a könyvespolcon egy gyermekeknek való képeskönyv méretű és alakú, szép, színes, keményfedeles kötetecskét, amely ezt a címet viseli: Hogyan menjünk radinába a lérhéz? A borítón pedig két tarka-pörge szoknya alól kikandikáló kecses lábikó, magas sarkú, fűzős cipőbe bújtatva, ami fondorlatos zöld szemekkel vizslatja szegény olvasót. És még egy nagy, vörös-lompos rókafarok is előtekereg a szoknya alól. A könyvet felütve pedig a firkaszerű, energikus, zaklatottan tobzódó (annyira tobzódó, hogy sokszor el is csalja szemünk a sorokról), kamaszosan pajzán, karikaturisztikus rajzok között ilyen strófákat találunk: „Az uszturungahajtó elunta ezt, s mivel hiába ungatott a cinkának, a szürkületben megagyabugyálta s az orotásra kikényszergette.” Sántha Attila a székely tájnyelv föltárásának és a vele való irodalmi kísérletezésnek keresztapja, költő, író, nyelvész. Világéletemben úgy éreztem, hogy a nyelvészek csak futnak a nyelv után, lasszóként hajigálva a szabályokat, hogy befogják valahogy, de a nyelv sokkal gyorsabb náluk (horribile dictu: ügyesebb, okosabb és szebb is). Sántha Attila versenyt fut a nyelvvel, meglovagolja, dédelgeti - nem is lehet eldönteni, hogy ki játszik itt kivel. Székely beszédet először hallani egy kicsavart kulturális sokk: magyarul beszélnek, és nem értem. Vagy mégis? (Különös dolgok történnek ilyenkor az emberrel a sokkon túl is, ha hagyja.) A hatás olvasáskor is elemi, ha az avatatlan olvasó nem pillant rögtön a lábjegyzetek seregeire, olykor azt hiheti, hogy Lewis Carroll Gruffacsórjához hasonló, abszurd gyerekverseket olvas, de az ilyen hiszékeny hamar kijózanodik, ha a hajmeresztő, abszurd, groteszk, véres, hol infantilis, hol támadó, hol megrendítő verseket, fiktív leveleket és történeteket fölfogja teljes valójukban. Karinthyt, Rejtőt vagy Weöres Psychéjét idézik a sorok: „Mikor kezed a levelemre teszed, álgya meg Jóisten a szemed. Én szeretem a szemedet, de ha félrekoslatsz, kiszedem abból a tehenyfejedből, te a zenyéimet szereted-e, mond Pisti hej, szeretsz-e! Jól gondold meg, mi forog itt kockán, s osztán neüzsd a lapockám. Mert haigen, én oant vágok vissza, hogy én es megbánom, a sírodnál szomorúan megálokk, s belédobok egy? két hervadt virágott!” Ha a Hogyan menjünk radinába a lérhéz?-t és a szerző tekintélyes súlyú és terjedelmű nyelvészeti munkáját, a Bühnagy székely szótárt egymás mellé tesszük, szembesülünk vele, hogy a tragikomikus játék mögött múltunk mélyrétegeibe nyílhat belátás. A székely nyelviségből kicsit bekukkanthatunk a magyar nyelv kialakulásának idejébe (talán egy Árpád-kori időutazót lo<JtjQA mCAjÜfU radinába q lérhéz? csillag IMíún il|u5z.Vcici(Si<al is hamarabb értene meg a székely, mint a pesti), de ez a kis bekukkantás is szédítő. Posztmodern irodalmi játék és hagyománytisztelet, nyelvi fikció és nyelvőrzés: a talán sok olvasó szemében ellentmondó fogalmák önfeledt, békés egyetértésben találkoznak ebben a kötetben, akárcsak a jólesően tiszteletlen strófákban: „Darumadár fenn az égen azt se tudja, mit csinál, nagyot pottyant a fejemre, összevissza szálldogál. Ma éjszaka meghálálok, beszedem a nyugtatót, ma éjszaka sokig nézek pirulát és spirituszt. Darumadár ne sirass, elloptad a páromat, ha oly magas lehetnék, a fejedet betörném.” (Sántha Attila: Hogyan menjünk radinába a lérhéz?, Előretolt Helyőrség íróakadémia, 2019) Nagyapám, Rákosijános elmaradt a fronton, így csak magára s egy tehénkére támaszkodhatott nagyanyám. Enni nem volt mit, és nem csak az embereknek: Anna, Éti, Sarolta, Lujzi s a legkisebb Árpi véresre sebzett kézzel 9 szedték a szulákot, hogy Virág tehén valahogy megmaradjon. A Jóisten megsegítette őket, Virág átvészelte az ehet, s ellett egy szép boíjúcskát is. De jaj, elment a teje, szegény borjú hiába döfködte, tejet nem adott. Mámám elment fel az erdőre Viktorihoz, egy román fejérnéphez, kit Oláh Feri hozott ide, s aztán otthagyott, ha valaki, akkor ő segíthet. Viktori adott is szereket, mit a pajta elé kellett tenni, s mondta, a tehent megigézték, és deszkentált. De a legfontosabb, hogy egy patkót addig üssetek a pajta előtt, míg veress lesz, s akárhogy ordibál, ne engedjetek oda emberfiát. munkái, mintha másfajta ritmust tükröznének. Aztán, ha elidőzünk a képek előtt, láthatjuk, hogy ez a ritmuskülönbség talán csak abból fakad, hogy a fotók a valóság furcsa játékait ragadják meg, míg a festmények egy belső világ kínálta számtalan lehetőséget. De ugyanaz a gesztus van mind mögött: Nézd, mit láttam - mutatja az alkotó, aki eközben nem átall olyan rezzenéstelen arcot vágni, hogy nem tudhatjuk, valami pimaszság vagy épp valami túlságosan személyes rejlik a képen. A nézőt is engedi kutakodni: a gyermekrajzok kedves abszurditásait idéző képein hadd fedezzük fel a rezignált önértelmezést, a szövevényes világmagyarázatokat, az asszociációk útvesztőit, a lélek mélységei és magasságai által kínált megannyi perspektívát. Szfinx-önarcképe sem direktebb identitás-meghatározás, mint a többi festménye, melyeken ugyanúgy szerepet kap a talány, az archaikus világból, mesékből, álmokból, félelmekből és vágyakozásokból kivetülő látomás - mindegyiknek szerves része a művész kézjegye, itt nincs rögzült gyakorlat, hogy a kép melyik sarkában találhatjuk a festő aláírását. A név és az idő ugyanúgy a kompozíció része, mint a színek és a formák tobzódása. Az én és az idő (ez esetben együtt értendő a személyes idő kultúránk távlataival) ugyanis elegendő alap ahhoz, hogy világok szülessenek: ez a két dimenzió kitágítható számtalan valósággá. Szfinx (akril, vászon, 50 « 70 cm, 2012) Lapszámunkat SZENTES ZÁGON festményeivel illusztráltuk. A grafikus, fotó- és festőművész 1976-ban született Szilágynagyfaluban. A Csíkszeredái Nagy István Művészeti Líceumban tanult, 1997- től a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem hallgatója volt, majd 2003 és 2005 között a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem diákja. A kortárs erdélyi irodalom iránt érdeklődők jól ismerik a nevét és számos alkotását, ugyanis 2000- től az Erdélyi Híradó Könyvkiadó köteteinek állandó grafikusa lett, és az Előretolt Helyőrség íróakadémia számos kötetének borítója is a nevéhez fűződik. Fotóit és festményeit nézegetve először talán nem gondolnánk, hogy ugyanannak az alkotónak a Fotó: Biró István Hazamenvén a pajta előtt a patkót verni kezdék, szikrázott és csillagzott ég és föld, s jött tajtékozva a második szomszéd, rokonunk, Holánda Pali bá. Mit csináltok, büh kölykek, s te es, te büh teheny Márti, haggyátok abba, met essze-vissza váglak!- agyargott, de a kerítést nem lépte át. Aztán kifáradt, vagy megunta, és eloldalgott. Másnap megjött a Virág teje, a boíjúcskának volt mit ennie, s a családnak is, küldtek nagy hálálkodással Viktorinak belőle. Aztán elővette Pali bát Márti: hát nem szégyelli magát, megguruzsmálta a tehenyt, métt irigyelte azt tőlünk? Pali bá csak ungott-mungott, hogy eiszen a teheny ehezett, azért nem adott tejet, s mindent ne fogjanak reá, de sunnyogva ment el, és a szeme mást mondott. pMJIKIíí ■■■■■■■■■■■■■■■ TiliS IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
