Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)

2019-04-27 / 97. szám

helyőrség folytatás az 1. oldalról B interiu Fotó: Stekovics Gáspár Védekezésből. Én meg későn kezd­tem írni, az első regényem har­minckilenc éves koromban jelent meg. Vagyis durván húsz éve va­gyok a pályán. A kortársaim több­sége húsz- és negyvenéves kora között megírta azt, amit fő műnek vagy -műveknek nevezünk. Az én fő műveim? Az ezüst macska? A Lovak a ködben? Az Apám dara­bokban? Nem tudom. Nem gon­dolkodom ezen. Azt sem tudom, kötelező-e, hogy mindenképpen eljöjjön az az életkor, amikor ez felmerül. Kazinczy biztos sírva fakadt volna, ha elárulják neki, hogy fő művének a Fogságom naplóját tartja majd az utókor, nem a költészetét. Lázár Ervin sokszor és régóta mondta, hogy neki elég volt, ő már megírta a magáét. Juhász Ferenc meg, bár tudta, hogy a grandiózus életmű kerek és egész, mégsem érezte azt soha lezártnak. Nekem egy csomó megíratlan könyv van a fejemben. Vékonyak, vastagok. Tibetben ját­szódnak vagy a gyerekkoromban. Igaz, egy könyv mindenképpen hiányzik még... úgymond a sorból. Az utóbbi hónapokban egyre nyil­vánvalóbbá vált, válik, hogy mit is kell írnom, merre kell tovább ha­ladnom. Közben vannak olyan el­képzeléseim is, amelyeket sok éve hordozok, most mégis azt érzem, elvesztettem. Már nem érdekel. Az erdélyi, háromszéki havasokban játszódó közép-európai vadnyu­gat. Ha megírom is, egészen más­ként. Szikárabban. Könnyedeb­ben. De most más fontosabb lett. Vagy inkább úgy mondom, hogy jelentkezett egy másik könyv, amit nem terveztem, amiről nem is tudtam.- Önmagáról is megállapít­hatja valaki, hogy megírta-e már a fő művét?- Persze. Van olyan alkatú író, aki megállapíthatja, és igaza lesz, a másik megállapítja, és téved, a harmadik azt sem tudja, miről van szó. Van olyan író, aki ha befe­jez valamit, úgy tesz, mint a tyúk, körberohangálja a baromfiudvart és kotkodácsol, hogy milyen szép tojást tojt. A másik író kételkedik. Bizonytalan. Kussol és figyel. Nem tudja, mit csinált. A harmadik író reggel nyolckor tudja, hogy jót írt, de tízkor már nem hiszi el, más­nap meg azon kesereg, hogy miért szülte őt az édesanyja, hiszen nem írónak való. Délben meg kap egy SMS-t, egy dicsérő szót, és megint kisütött a nap. Én egyetértek Ör­kénnyel, Kosztolányival és azokkal, akik bizonytalanok, kétségekkel viseltetnek a saját munkájukkal szemben. Egy barátom mondta ki­csit gőgösen, tíz vagy húsz évvel ezelőtt, különben igen jó prózaíró, hogy már nincs olyan, amit ne tud­na megírni. Azt feleltem, hogy mi van, ha nem tudja elképzelni azt, amit nem tudna megírni. Minden­ki más. Az egyik írót az hajtja, ha kétségek közt vergődik, a másikat a magabiztossága.- Létezik olyan, amit szeretne megírni, de úgy érzi, nem si­kerülne?- Van ilyen, de azt nem mondom el. Mondok viszont mást. Szívesen írnék egy olyan krimit vagy kaland­regényt, amit fél év alatt százezren vásárolnak meg. És ennek ellenére jó. De valahogy eddig évtizedeken át sosem jött el az a hajnal, amikor nekikezdtem volna. Ebből követke­zően kimondhatom, hogy ilyet sem tudok írni.- Budapesten él, karakterei és történetei mégis jól tükrö­zik a határon túli életérzést. Ez valószínűleg annak is kö­szönhető, hogy gyakran járja ezeket a vidékeket. Mi keltet­te fel az érdeklődését a téma iránt?- Háromévesen régész akartam lenni. Meg történész. Úgy szület­tem, hogy a múlt mindig érdekelt. Apai ágon felvidékiek vagyunk, anyai ágon erdélyi, szilágysági ro­konságom van. Ebbe tehát belenőt­tem. Tízéves korom körül kezdtek Erdélybe vinni a szüleim rokon­látogatásra, majd tovább, Kolozs­várra, Farkaslakára, a Sóvidékre. Tizennégy éves koromtól pedig már egyedül, vagyis egy akkori kölyök­­barátommal nyaranta autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva csava­rogtuk be Erdélyt. Tutajra úsztunk rá, barlangokban, kápolnák padlá­sán aludtunk. Az Aranyos partján a víz fölött cölöpökön álló aranymo­­só-kalyibában húztuk meg magun­kat éjszakára. Ezek a kamaszkori kalandok meghatározóak voltak. Tizenévesek voltunk. Sokszor ko­szosak, éhesek, ázottak, fáradtak, többnapos vagy -hetes stoppolás, csavargás után. Favágóbarakkok­ban aludtunk. Meg esztenán, havasi pásztoroknál. Vándorcigány-tábor­­ban. Ha visszatértünk a szász, szé­kely vagy román falvakba, nyomban befogadtak az öregek. Etettek, itat­tak, meséltek. Drámai helyzetekbe keveredtünk. Felvett minket egy székely férfi, s kérdezte, honnan jöt­tünk. Mondtuk, Budapestről, erre letért az útról, ráborult a kormány­ra és zokogott. Aztán azt mondta: ,A magyarok elhagytak minket, Kádárék elfelejtették az erdélyi ma­gyarságot.” Amikor tizenévesen síró felnőtt férfit látsz, az nagyon erős élmény, karmolás a leiken. A ha­sonló élmények annyira rányomják a bélyegüket az emberre, hogy máig nem szűnt meg a rossz érzés, ahogy a román határ felé közeledem, jön a szorítás a gyomromban.- Mennyire érzi magát buda­pestinek?- Én otthon csak itt lehetek. Szíve­sen mondanám, hogy Kolozsvárra és Székelyföldre is hazamegyek, de a valóság nem ez. Bármennyit is jártam Erdélyben meg a Felvi­déken, akárhogy igyekszem is át­érezni, milyen lehetett Romániá­ban mondjuk katonának lenni, ez képtelenség. Nevetséges is lenne ezt állítani.- Mi a célja az írással?- Maga az írás a cél... Vannak vá­gyaim, persze. Sok olvasó. Szóra­koztatni. Elgondolkodtatni. Ilyes­mi. Hogy jól írjak. Semmi nem olyan erős, mint a tapasztalat. Amit nem éltél át, arról bármennyit tudsz is, igazából nem ismered. A jó irodalom pedig képes tapasztalatot sűríteni és azt nagy erővel átadni. 2019. április IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents