Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-27 / 97. szám
helyőrség folytatás az 1. oldalról B interiu Fotó: Stekovics Gáspár Védekezésből. Én meg későn kezdtem írni, az első regényem harminckilenc éves koromban jelent meg. Vagyis durván húsz éve vagyok a pályán. A kortársaim többsége húsz- és negyvenéves kora között megírta azt, amit fő műnek vagy -műveknek nevezünk. Az én fő műveim? Az ezüst macska? A Lovak a ködben? Az Apám darabokban? Nem tudom. Nem gondolkodom ezen. Azt sem tudom, kötelező-e, hogy mindenképpen eljöjjön az az életkor, amikor ez felmerül. Kazinczy biztos sírva fakadt volna, ha elárulják neki, hogy fő művének a Fogságom naplóját tartja majd az utókor, nem a költészetét. Lázár Ervin sokszor és régóta mondta, hogy neki elég volt, ő már megírta a magáét. Juhász Ferenc meg, bár tudta, hogy a grandiózus életmű kerek és egész, mégsem érezte azt soha lezártnak. Nekem egy csomó megíratlan könyv van a fejemben. Vékonyak, vastagok. Tibetben játszódnak vagy a gyerekkoromban. Igaz, egy könyv mindenképpen hiányzik még... úgymond a sorból. Az utóbbi hónapokban egyre nyilvánvalóbbá vált, válik, hogy mit is kell írnom, merre kell tovább haladnom. Közben vannak olyan elképzeléseim is, amelyeket sok éve hordozok, most mégis azt érzem, elvesztettem. Már nem érdekel. Az erdélyi, háromszéki havasokban játszódó közép-európai vadnyugat. Ha megírom is, egészen másként. Szikárabban. Könnyedebben. De most más fontosabb lett. Vagy inkább úgy mondom, hogy jelentkezett egy másik könyv, amit nem terveztem, amiről nem is tudtam.- Önmagáról is megállapíthatja valaki, hogy megírta-e már a fő művét?- Persze. Van olyan alkatú író, aki megállapíthatja, és igaza lesz, a másik megállapítja, és téved, a harmadik azt sem tudja, miről van szó. Van olyan író, aki ha befejez valamit, úgy tesz, mint a tyúk, körberohangálja a baromfiudvart és kotkodácsol, hogy milyen szép tojást tojt. A másik író kételkedik. Bizonytalan. Kussol és figyel. Nem tudja, mit csinált. A harmadik író reggel nyolckor tudja, hogy jót írt, de tízkor már nem hiszi el, másnap meg azon kesereg, hogy miért szülte őt az édesanyja, hiszen nem írónak való. Délben meg kap egy SMS-t, egy dicsérő szót, és megint kisütött a nap. Én egyetértek Örkénnyel, Kosztolányival és azokkal, akik bizonytalanok, kétségekkel viseltetnek a saját munkájukkal szemben. Egy barátom mondta kicsit gőgösen, tíz vagy húsz évvel ezelőtt, különben igen jó prózaíró, hogy már nincs olyan, amit ne tudna megírni. Azt feleltem, hogy mi van, ha nem tudja elképzelni azt, amit nem tudna megírni. Mindenki más. Az egyik írót az hajtja, ha kétségek közt vergődik, a másikat a magabiztossága.- Létezik olyan, amit szeretne megírni, de úgy érzi, nem sikerülne?- Van ilyen, de azt nem mondom el. Mondok viszont mást. Szívesen írnék egy olyan krimit vagy kalandregényt, amit fél év alatt százezren vásárolnak meg. És ennek ellenére jó. De valahogy eddig évtizedeken át sosem jött el az a hajnal, amikor nekikezdtem volna. Ebből következően kimondhatom, hogy ilyet sem tudok írni.- Budapesten él, karakterei és történetei mégis jól tükrözik a határon túli életérzést. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy gyakran járja ezeket a vidékeket. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?- Háromévesen régész akartam lenni. Meg történész. Úgy születtem, hogy a múlt mindig érdekelt. Apai ágon felvidékiek vagyunk, anyai ágon erdélyi, szilágysági rokonságom van. Ebbe tehát belenőttem. Tízéves korom körül kezdtek Erdélybe vinni a szüleim rokonlátogatásra, majd tovább, Kolozsvárra, Farkaslakára, a Sóvidékre. Tizennégy éves koromtól pedig már egyedül, vagyis egy akkori kölyökbarátommal nyaranta autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva csavarogtuk be Erdélyt. Tutajra úsztunk rá, barlangokban, kápolnák padlásán aludtunk. Az Aranyos partján a víz fölött cölöpökön álló aranymosó-kalyibában húztuk meg magunkat éjszakára. Ezek a kamaszkori kalandok meghatározóak voltak. Tizenévesek voltunk. Sokszor koszosak, éhesek, ázottak, fáradtak, többnapos vagy -hetes stoppolás, csavargás után. Favágóbarakkokban aludtunk. Meg esztenán, havasi pásztoroknál. Vándorcigány-táborban. Ha visszatértünk a szász, székely vagy román falvakba, nyomban befogadtak az öregek. Etettek, itattak, meséltek. Drámai helyzetekbe keveredtünk. Felvett minket egy székely férfi, s kérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, Budapestről, erre letért az útról, ráborult a kormányra és zokogott. Aztán azt mondta: ,A magyarok elhagytak minket, Kádárék elfelejtették az erdélyi magyarságot.” Amikor tizenévesen síró felnőtt férfit látsz, az nagyon erős élmény, karmolás a leiken. A hasonló élmények annyira rányomják a bélyegüket az emberre, hogy máig nem szűnt meg a rossz érzés, ahogy a román határ felé közeledem, jön a szorítás a gyomromban.- Mennyire érzi magát budapestinek?- Én otthon csak itt lehetek. Szívesen mondanám, hogy Kolozsvárra és Székelyföldre is hazamegyek, de a valóság nem ez. Bármennyit is jártam Erdélyben meg a Felvidéken, akárhogy igyekszem is átérezni, milyen lehetett Romániában mondjuk katonának lenni, ez képtelenség. Nevetséges is lenne ezt állítani.- Mi a célja az írással?- Maga az írás a cél... Vannak vágyaim, persze. Sok olvasó. Szórakoztatni. Elgondolkodtatni. Ilyesmi. Hogy jól írjak. Semmi nem olyan erős, mint a tapasztalat. Amit nem éltél át, arról bármennyit tudsz is, igazából nem ismered. A jó irodalom pedig képes tapasztalatot sűríteni és azt nagy erővel átadni. 2019. április IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET
