Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
novellista HERMELIN ELNÖK Vöröskéry Dóra Mrozek bácsinak Zárt koporsós temetést kért, hát meg is kapta. Hermelin Elnöknek nevezték, mert a feleségétől elorzott hófehér hermelinbundát viselte állandóan. Történt egyszer, hogy keresztrejtvényt fejtett a nappaliban, bár akkor még elnök sem, de főleg nem Hermelin Elnök volt.- Egyenértékűség, tizenkét betű - olvasta hangosan a feladványt, amelyen már percek óta törte a fejét.- Ekvivalencia - cincogta erre a szoba csöndje. Felkapta a fejét az elnök, de hiába nézelődött, nem látott senkit. Gondolta, tesz még egy próbát, de ezúttal jobban figyelt:- „Az anyák megmentője”, tizenöt betű. - Csak várt.- Semmelweis Ignác - érkezett a halk felelet a heverő karfájára terített hermelinbunda alól. Az elnök egy „Áhá!” felkiáltással ott termett, és rázni kezdte a bundát. Egy német kémet várt, fel is készült, az öntöttvas gyertyatartót szorongatta, hogy ha előbújik a kabátból, lecsaphasson vele. De senki sem volt a bundában. Kifordította, megrázta ismét, de csak a kabát tüsszentett egyet. Eldobta erre az elnök, mire nagy méltatlankodva válaszolt a gallérra erősített, kitömött hermelin:- Már megbocsásson, én itt segítek magának, maga meg így bánik velem? Hol a szemét, hol a fülét dörzsölte az elnök, majd összeszedte minden bátorságát, és a bundához lépett. Felemelte, belebújt, az meg így mesélt:- Én professzor Arthur Emil Adrian Rosas harmadik feleségének legkedvesebb bundája voltam. Buta nő volt, de csendes és kikapós. így hát sokat hallgattam a professzor urat, mikor együtt voltak, vagy mikor álmatlanul, zseniális ötleteit dünnyögte az éjszakai plafonnak, míg én elfelejtve félig kilógtam a szekrényből. És sokat utaztam is! Az urak kedvelték a professzor úr feleségét, mert ilyen szép bundája és briliánsai voltak, sok világot láttam hát, sok történetet és tudós embert ismertem meg. És a kis hermelin csak beszélt, az elnök a felét sem értette. Azt azonban felérte ésszel, hogy páratlan lehetőség pottyant az ölébe. Másnap a felesége bundájában jelent meg a központban. A kabát feszült a karján és a vállánál, gatyagumival kellett összefognia a hasán, de olyan okosakat mondott, hogy nem telt bele sok idő, és a közgyűlés elnökké nevezte ki. A karrierje felfelé ívelt, a feleségével való kapcsolata is szárnyalt. Az asszony elnézte neki, hogy elhordja a bundáját, mert újabban olyan szellemes bókokkal illette és kiváló történetekkel szórakoztatta. Hermelin Elnök országos hírnévre tett szert, még a minisztériumból is ellátogattak a városba, díszvacsorát rendeztek hát a tiszteletükre. Az elnök ontotta magából a szóvirágokat, és annyi pálinka elfolyt, mint máskor egy év alatt. Mikor a hangulat a tetőfokára hágott, a megyei pártbizottság képviselője átnyújtotta az elnöknek ajándékát. Egy kitüntetés függött a vadonatúj nercbunda bal mellrészén. Hermelin Elnök szóhoz sem jutott.- Vegye le azt az elnyűtt kabátot, elvtárs! Megérdemli, hogy szép gúnyába bújjon! Az elnök kézzel-lábbal tiltakozott az új kabát ellen, melyet az elvtársak rossz néven vettek, és egyikük olyan pofont kent le Hermelin Elnöknek, hogy az asztal sarka adta a másikat. Szerencsétlenül esett, szörnyethalt a tiszteletére rendezett díszvacsorán. Zárt koporsóban temették, kérésének megfelelően, de ünnepi öltözék helyett azt az elnyűtt hermelinbundát adták rá, amelyet úgy szeretett. Ha a kis hermelin nem sugdosott volna olyan szellemes történeteket az elnök fülébe, talán nem zokogtak volna ilyen hangosan a gyászolók, és meghallják a hermelinbunda segélykiáltásait. aiamo A NOVELLISTA ROPKEPE Ágoston Szász Katalin „Csík Károly meghalt. Nem szenvedett órákig, nem volt drámai haláltusája, egyszerűen csak összeesett az utcán. Már egy hete pihent a föld alatt, amikor eszébe jutott, hogy neki bizony dolga van! Hiszen ha itt fetreng naphosszat, elveszíti az állását, és ki megy a gyerekért az iskolába? A feleségének is megígérte, hogy elviszi vacsorázni. [...] Nem volt mit tenni, lerúgta magáról a földet, majd hazaindult”- írja Vöröskéry Dóra. Röpképtelen madarak című novelláskötete tökéletes első könyv: igazi irodalom, mellőzi a fölösleges kortárs trendeket, és nem akar különböző irodalomelméleti ideológiák hátán felkapaszkodni. A prózaíró szentháromságát vallja: tiszta irodalom- fikciós alkotás - sűrített prózanyelv. A kötetben található elbeszélések a novella per definitionem eszményi műfaját erősítik: rövid terjedelemben is kiteljesedett teremtett világ, az elbeszélt történet részletesen kidolgozott, és fordulata meglepő, groteszk, mégsem bombasztikus. De nemcsak strukturális szinten, a mondatok felépítésében is ugyanezt az arányérzéket tapasztalhatjuk: minden pontosan ott kezdődik, ahol kezdődnie kell, és ugyanott is ér véget. Vöröskéry Dóra ismeri a falusi/ kisvárosi életet, ismeri az egyént és a közösséget, de egészséges írói attitűdjének nem alkotóeleme a szociográfiai ambíció - történeteket, meséket beszél el egyszerű emberekről, különleges emberekről, bankrablónőkről, beszélő állatokról, kalózokról, gyerekekről, bosszúszomjas nővérekről, elkéső tinikről vagy épp Bánomzug hőseiről: „Csóka Miska csapatot verbuvált a megfigyeléshez: Molnár Pista ismerte az ellenséget, Patkány Bandi és pulijai a terepet, Lovas Karcsinak meg volt pálinkája. Még a Tóth fiút is magukhoz vették az apja kérésére, hátha férfi válik belőle, ha démonokat lát. így hasaltak a gyepen, az idő csak telt, az ital meg fogyott. Aztán végre történt valami. Kettéhasadt a mező, és kiemelkedett belőle egy vénségesen vén öszvér feje. Ahogy az öszvér látszólag utolsó erejével kapaszkodott fel a nyílásból, a megfigyelőcsapat észrevette a hátas nyergében ülőt is. Szemgödre csillagtalan éjszaka volt, csontjai vakítottak a holdfényben, derekán pedig félelmetes bőrostor lógott. De m?^a ~£L alak alig egy méter volt.” A kötet olva sásakor külön örömforrás a szövegeket megelőző idézetek felfedezési rituáléja, és már I maga a tény is, hogy önálló novellákról beszélünk, a szerkesztés nem ciklusos (amint ez manapság igen nagy divat) - dicséret illeti a szerkesztőt -, hisz a legkülönfélébb stílusok és elbeszélői hangok, ahogy egy rapszódia tételei, saját belső ritmusukban követik egymást és nem kategorizálhatók. A szerző mesterien bánik a prózanyelv különböző tónusaival, könnyedén szökell a gyilkos iróniától a könnyfakasztó humoron át a lírai leírásokig: „Varjakká vált az ördög leányának teste a nászágyon, s a madarak, akár az éhes dögkeselyűk, rontottak az Esőkirálynak. Húsát tépték, szemgolyóját kaparták, sikolyra nyíló torkában vájkáltak [...] Attól kezdve az ördög leánya uralkodott tündérszépségében, cobolyprém palástjában az örök szárazság birodalmában, míg az utolsó ember is ki nem pusztult.” A Röpképtelen madarak magasan szárnyal. Vöröskéry Dóra prózája sok ezer nevető varjúként lepi meg az olvasót, tornádót gerjeszt és felemeli, majd ahogy hirtelen szétrebben, keserű füstöt és önfeledt derűt hagy maga után. (És békákat.) Vöröskéry Dóra: Röpképtelen jiadarak. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2019 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2019. március
