Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

2019-03-23 / 69. szám

emuiban sült poqacsa 8 12 _______ TÜCSKÖT, BOGARAT Hol volt, hol nem volt, még az Ópe­renciás tengeren is túl, ott, ahol a malac már hajnalban túr, élt egy­szer egy özvegyasszony meg a lá­nya, Eszter. A faluban, ahol éltek, mindenki szerette az asszonyt, de a lányt el­kerülték az emberek, mert az már kicsi gyerekkorától olyanokat be­szélt el nekik, hogy az égnek állt a hajuk tőle. Az öregek csak jajgat­tak, hogy miféle fantáziával áldotta meg az Úr Isten azt a gyermeket, s ha az anyja hallaná, miket beszél, bizony, hogy a szájára csapna. Eljött az idő, hogy Eszter férjhez menjen. Hiába volt ő a legszebb a faluban - de még messze földön is ha a legények féltek a szájától, s attól, hogy még a végén hírbe teszi őket. Szomorkodott az özvegyasz­­szony, félt erősen, hogy lánya élete végéig a nyakán marad. Történt egyszer, hogy kiment Eszter a mezőre krumplit vájni. Kapálta a krumplit a tűző napon, szedte őket a nagy kosárba, hát a végén el is fáradt. Lepihent az egyik cseresznyefa alá. Elővette elemó­zsiáját a kis tarisznyával, kibontot­ta, s megkezdett ebédelni. Hanem akkor szólt valaki hozzá.- Mit eszel, te jányka? - kérdezte egy öregasszony hangja.- Tücsköt, bogarat - válaszolta meggondolatlanul.- Csúfot űzöl belőlem, te pimasz?- Nem én! Előugrott egy vén, görnyedt hátú anyóka az egyik bokor mögül, ráné­zett Eszterre és folytatta:- Ha te engem bolondnak nézel, mindezt főzd az uradnak ebédre! - azzal eltűnt. Hazamegy Eszter a mezőről, le­pakolja a krumplit a kamarában, leül az anyja mellé a küszöbre, és mesélni kezd.- Édesanyám, amikor ma kinn jártam a mezőn, találkoztam vala­kivel.- Kivel te, jányom? - nézett meg­­hökkenve az anyja.- Egy olyan ronda vénasszonnyal, amilyet még nem hordott a hátán a föld. Akkora orra volt, mint a legna­gyobb krumpli a kosárban, és olyan görbe háta, mint a kérdőjelnek a nyelvtankönyvben. Na, de a hangja! Az meg olyan érdes volt, mint a var­jaknak, mikor dögre lelnek.- Boszorkány volt az, gyerme­kem. Remélem, nem kezdtél ki vele és nem hordtál össze mindenfélét, amilyet másnak szoktál! Tüdőd, ezek olyan szerzetek, hogy ha nem jól válaszolsz nekik, akkor nyom­ban megátkoznak. Hallgatott Eszter mélyen, nem merte megmondani az anyjának, hogy mit felelt az öregasszonynak. Másnap aztán elküldte az özvegy­asszony a lányát a piacra, hogy hozzon már onnan néhány dolgot. Örült is a lány, gyorsan megfésülkö­­dött, felvette az ünneplős ruháját, felkapta a nagy kosarat a verandán, s nagy vidáman elindult. Ahogy megy, mendegél az úton, elhalad mellette négy ló meg egy nagy hintó, teli aranyos, gyémántos dísszel. Olyan csillogó volt, mintha csak a nap szakadt volna le az égről, és az sütött volna a szemébe. Ha­nem a lovak megtorpantak, és egy tapodtat sem mentek tovább, hiába csapdosta a kocsis az ostorral őket, azok csak nem akartak menni. Ek­kor kinyílt a hintó ajtaja, és egy olyan szép legény lépétt ki rajta, hogy Eszter menten beleszeretett. A fiú is észrevette a lányt, meg is tetszett neki, s hozzáfordult.- Mi lehet itt az árokban, amitől így megrémültek a lovak? - kérdez­te.- Jaj, drága uram - kezdte meg a lány -, itt olyan népségek járnak, hogy azt te el sem hiszed! A minap is, mikor kijöttem krumplit kapál­ni, nem itt feküdt a szélén egy vén boszorka? Úgy megijedtem tőle, hogy szóhoz sem jutottam, erre meg az csak úgy szórta rám az át­kot. Biztosan azt érzik még most is a lovak.- Hogy átkozhat meg egy ilyen szép és ártatlan teremtést egy bo­szorkány?- Jaj, én azt nem tudom, de meg­tette. A lovak megenyhültek és megnyu­godtak, a szép legény elbúcsúzott, és Eszter folytatta az útját a piacra. Úgy vigyorgott egész idő alatt, mint a tejbetök. Hanem aztán, amikor megérkezett, az egyik asszony nem bírta ki, és rákérdezett:- Mit vigyorogsz, te Eszti? Csak nem szerelmes vagy?- Mit, hogy szerelmes? De még a kezemet is megkérték! Shrek Tímea Összenéztek az árusok, értetlen­kedtek nagyon, hogy ki az a legény, akinek ily nagy balszerencse jutott, hogy ezt a tökkelütött jányt kell fe­leségül vennie. De Eszter folytatta:- És nem is akármilyen legény, aranyos, gyémántos hintóval jött értem, kinn találkoztunk most is a falu szélén.- És hol ismerted meg ezt a gaz­dag fiút, Eszter? - faggatták tovább a lányt.- A minap, mikor kinn vájtam a krumplit a mezőn, és lefeküdtem ki­csit a cseresznyefa alá megpihenni, egyszer csak jött egy asszony. Olyan szép volt, hogy párját ritkította. Azt mondja nekem az az asszony: szép leányka, mit eszel? Hát én meg mondtam, hogy azt, amit reggel ma­gamnak csomagoltam. Tetszett neki a válaszom, meg az is, hogy dolgos vagyok, hát mondta, hogy elküldi hozzám a fiát lánykérőbe. Nézték az asszonyok, hitték is a szavát, meg nem is, amikor megje­lent a hintó a piacon. Kiszállt belőle az ifjú legény, megismerte a lányt, s odament hozzá.- Gyere velem a hintóval, hazavisz­lek, közben hadd ismerjelek meg. - Eszter karon fogta a legényt és hát­ra sem nézett, úgy indult el a fiúval. Útközben mindenféléről beszél­gettek, a lánynak be nem állt a szája, hanem egyszer azt mondja a legény­nek, amikor hazaérnek:- Maradj itt vacsorára, főzök ne­ked valami finomságot. A legény bele is egyezett, s ott ma­radt a kocsisával együtt. Örült az özvegyasszony nagyon, hogy a lánya ilyen szép és gazdag legényt hozott a házhoz, elővette a kamarából a leg­húsosabb szalonnát, kiválogatta a zöldség legjavát, még egy tyúkot is levágott, hogy a lánya a legfinomabb étket főzze meg az udvarlójának. Eszter is sürgött-forgott a konyhá­ban, igyekezett nagyon, hogy ked­vére tegyen a legénynek, de mikor a lábasban elkezdett főni az étel, vala­mi furcsaságot vett észre. Szaladt az anyjához gyorsan, nézze csak meg az, hogy mi történik. Az özvegyasszony megemelte a fe­dőt, hát uram, teremtőm, mit látott! A fazék alja tele volt mindenféle me­zei bogárral. Kinyitotta az ablakot, fogta gyorsan a fazekat és kiöntött belőle mindent az udvarra. Eszter gyorsan pakolta bele megint a hoz­závalókat, de minduntalan, ahogy leemelték a fedőt, a fazék tücsökkel, bogárral volt megtelve. Nagy sírásba kezdett a lány.- Eszter lányom - kezdte mérge­sen az özvegyasszony -, tudod te nagyon jól, hogy miért van a fazék­ban a mező összes férge.- Jaj, drága édesanyám, tudom én, hogy miért! Bolondságot mond­tam annak a boszorkánynak, és ő átkozott meg.- És ezt elmondtad a legénynek?- Mondtam én sok mindent, édesanyám, mondtam azt is, hogy megátkozott a vénség, csak nem úgy mondtam el, ahogy történt - s azzal elmesélte, kinek, hogyan s mit mondott aznap. Gondolkodóba esett az özvegy­asszony. Mit csináljanak, hogy megtartsák a legényt, s a falu előtt szégyenben ne maradjanak? Fel­kapta a fazekat, s nekiállt főzni.- Hanem te jányom, eredj fel a padlásra, vedd le a füstről az egyik combot, és vidd ki a mezőre. Ülj le a cseresznyefa alá, és várd meg a boszorkányt, aztán add oda neki, és mesélj el mindent, ami veled tör­tént, hátha megesik rajtad a szíve. De könyörgöm, gyermekem, sem­mit se cifrázz ki, mert ha megérzi, hogy hazudsz neki, még jobban megátkoz! Addig én az asztalhoz ültetem a férfiakat, s nem engedem haza őket, ameddig te vissza nem térsz. Hanem úgy is lett. Mindenki megette a vacsoráját, jól be is ittak már a borból, mire Eszter vissza­tért a mezőről. Amikor belépett a házba, az anyja elé szaladt.- Na mi volt, jányom? Ott volt a boszorkány?-Ott.-És?- Elmondtam neki mindent.- Segített?- Még többet is. Leült Eszter az asztalhoz, megö­lelte a legényt, egy hét múlva meg is tartották a menyegzőt. Arról, hogy mi történt a mezőn, sohasem me­sélt senkinek, de való igaz, hogy az­után soha többé nem hordott össze sületlenségeket. Azóta is boldogan élnek együtt a legénnyel, ha meg nem haltak. un a lap alatt SARKI PARANOIA John W. Campbell az amerikai tu­dományos-fantasztikus irodalom úgynevezett aranykorának (1938- 1946) egyik fontos figurája volt. Campbell novellái az Astounding Stories of Super-Science című sci-fi magazin hasábjain láttak napvilá­got, melynek 1937-től a szerkesztő­je is lett. Az ő vezetése alatt később olyan írók művei jelentek meg az újságban, mint Robert Heinlein, A. E. van Vogt vagy Isaac Asimov. Campbell írásai közül a leghíresebb a Who Goes There? című novella, melyet az akkoriban bevett szokás szerint először írói álnéven publi­kált. Magyarul az Analógia - SF és fantasy antológia (Valhalla Páholy, 1992) kötetben jelent meg, Don A. Stuart: Az izé címmel. A néhány oldalas mű tavaly kelt új életre, midőn Alec Nevala-Lee életrajzíró felfedezett egy poroso­dó John W. Campbell-kéziratot a Harvard Egyetem irattárában. A kézirat egy Frozen Hell című kisre­gényt tartalmazott, melyről hamar kiderült, hogy a Who Goes There? novella teljes, regényformátumú változata. Az író vélhetően kiadási szempontok miatt kényszerült arra, hogy lerövidítse művét, melynek teljes változata így több mint fél évszázadra a feledés homályába ve­szett. A közösségi finanszírozásnak hála azonban idén januárban vég­re mindenki számára elérhető lett, igaz, egyelőre csak angol nyelven. Az elszigetelt antarktiszi közös­ségbe lassan beszivárgó földönkí­vüli paranoia története eddig három filmfeldolgozást, képregényeket, rádiójátékot, társasjátékot és termé­szetesen videojátékot is inspirált. Az orosz Cheerdealers fejlesztő­csapatjátéka, a Distrust nem az An­tarktiszra, hanem az Északi-sarkra kalauzol bennünket, ahová egy segélykérő hívásra válaszolva ér­kezünk. Helikopteres mentőcsapa­tunk azonban egy különös jelenség következtében balesetet szenved az elszigetelt bázis közelében. Miután életben maradt embereinkkel a leg­közelebbi épület fényei felé vesszük az irányt, hamar kiderül, hogy sok­kal nagyobb a baj, mint azt gondol­tuk. A legtöbb épület néptelen, sok­ban az áramszolgáltatás és a fűtés is felmondta a szolgálatot. A bázis személyzete által hátrahagyott za­varos jegyzetek alapján pedig vagy mindenkinek elment az esze, vagy valóban egy nem evilági fenyegetés van itt jelen. A fenti kis összefoglaló alapján joggal várhatnánk egy horror kalan­dot, a Distrust azonban csak pre­misszájában meríti ki a pszicholó­giai rettegést, játékmenetét tekintve ugyanis inkább egy menedzseijá­­tékra hasonlít. Szűkös erőforrá­sokból gazdálkodva kell hőseinket óvnunk a hidegtől, az éhezéstől, illetve a kimerültségtől, folyamato­san küzdve egyéb váratlan külső be­folyásokkal is. Ha megtöltjük olajjal a generátort, vagy találunk tüzelőt a kazánba, akkor ugyan lesz fény és meleg, de csak egy ideig, ugyanis a fogyasztás folyamatos, a nyersanya­gok viszont végesek. Az élelmezés megoldása sem könnyű, viszonylag ritka a friss étel, a fagyasztott vagy nyers élelmiszerek tápértéke pedig alacsony. A legnyomasztóbb terhet azonban a kimerültség jelenti. Ha végre találunk egy alkalmas ágyat, akkor álomra szenderülő szerep­lőnk nemsokára elkezdi maga köré vonzani a tábor körül ólálkodó föl­dönkívülieket, illetve a velük járó Kántor Mihály jelenségeket. Az idegenekkel való találkozás legtöbbször az életerőn­ket vagy pedig hősünk épelméjűsé­­gét kezdi ki. Az előbbi gyógyítható sérülésekben, utóbbi audiovizuális hallucinációkban illetve zavaros vi­selkedésben mutatkozik meg. A játék célja, hogy viszonylagos épségben elmeneküljünk az elve­szett bázisról, ám ehhez elkerülhe­tetlen a leszámolás a földönkívü­liekkel. S bár kiderül róluk, hogy űrhajótöröttek, a titkukat meg­ismerve hamar bizonyossá válik, hogy nem szolgáltak rá az együtt­érzésünkre. Azon vállalkozó kedvű­ek pedig, akik nehezebb fokozaton vágnak bele a játékba, jutalmul a történet egy titkos befejezésével le­hetnek gazdagabbak. (Distrust. Platformok: PC, Xbox One, Playstation 4, iOS) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. március

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents