Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
2 Trient helyőrség szerkesztoseqi tereoaszta SZERETŐ SZIVE BonczidaiÉva Kilenc éve már, hogy csak július 20- án olvasok friss újságot. Tudod egyáltalán, hogy mennyi minden történik a halálod évfordulóján? Amúgy meg gyönyörű temetésed volt - Pál apostollal, Itt van szívemmel, gyermekkórussal és rengeteg virággal. Képzeld, még pipacs is volt. Egy hatalmas csokorral. Fehér ruhába öltöztettelek, mint a fiatal lányokat szokás. Olyan volt az egész öltöztetés, mint a régi játékaink idején, amikor álmodban különböző jelmezekbe bújtattalak - óvatosan, nehogy felébredj, majd a műalkotás elkészültekor elő a fényképezőgéppel... Mekkorákat nevettél egy-egy képen! Ma reggel fellapoztam az albumot, az a kilenc évvel ezelőtti, fehér ruhás az utolsó fotó. Olyan áttetsző vagy rajta és jóságos. Gyermekkoromban ilyennek képzeltem a mesebeli öreganyókat és a tündér keresztanyákat, akik mindig ott teremnek, ha a hősnek szüksége van rájuk. Úgy terveztem, hogy a temetés után két hétig élek még - elő a sétapálcát, kalapot, irány a színház, kétes hírű lokálok, majd az ötven éve véget ért legényélet megidézése után követlek, kincsem, de... Most ismét a fejemhez vághatnád, hogy az egész életem a lehetőségek elszalasztása volt, az egész lényem egy elfuserált, ocsmány nagy De. Ma is gyakran elnevetem magam, ha eszembe jut, milyen pofát vágott mindenki, amikor néha káromkodtál. Azt a mérhetetlen megrökönyödést, a szemek kiguvadását és vállrángatózást bármely társaságban elő tudtad idézni néhány jól irányzott szóval. Az egész lényed olyan bájos, törékeny és légies volt, hogy az emberek restelltek hétköznapi dolgokról beszélni a társaságodban, te meg tekintetedet a tisztes matrónákra emelted, és mosolyogva pörgetted az r-t: „kurrrva még a légy is”. Imádtalak. „És mégis...” - mondanád most, engedve, hogy - mint mindig - lassan koppanjon a három pont a befejezetlen mondat végén. Igen: mégis jobban kívántam a halálodat, mint a húsodat azokon a régi, izzó éjeken. Nem, nem az ápolásodba fáradtam bele. A mindennapjaimat nem a véget nem érő magyarázás, válaszolás és aggódás keserítette meg, amelyet minden alzheimeres beteg szerettei átélnek. Persze azt is rettenetes volt látni, ahogy napról napra eltűnsz magadból, ahogy egyre inkább darabokban létezel, ahogy egyre váltakoznak benned a különböző korú egykori Magdák. Hogy naponta el kell mondanom, hogy a férjed vagyok, és szembesülni az arcodra kiülő rémülettel, hogy mennyire öreg és visszataszító lettem. Te többnyire a húszas éveid végén jártál, amikor Miska már óvodás volt. Őt vártad haza folyton - sütöttél és játékokat készítettél -, én meg óvtalak: eltüntettem az összes tükröt a házból, nehogy ilyenkor meglásd az ősz anyókát, akivé lettél; hazudtam bármit, csak hogy elteljen valahogy az idő, amíg, ha csak pár percre is, visszaváltozol a kicsi, öreg feleségemmé. Aztán egy nap elszóltad magad. Nem ismertél meg, és meggyóntad az egész életedet. „Márk, Lukács és János követik ösvényét” - jutott eszembe a versike, miközben a barátaim nevét soroltad. Azokét, akikkel megcsaltál. Sírtál, én meg csitítgattalak, pedig legszívesebben ütöttelek és rúgtalak volna, szorítottam volna a nyakadat, míg teljesen ellilul a fejed, kidüllednek a szemeid, majd szépen elernyedsz, de - ismét egy gyáva de - csak simogattam a hajadat. „A hűség a kötelezettséggel rokon és a hideggel. Hűvös, fegyelmezett, természetellenes. A hűségnek mi köze lehetne a szerelemhez, amikor lényegüket tekintve tökéletes ellenpólusai egymásnak?” - fejtetted ki egyszer egy társaságban, ahol egy közös ismerősünk félrelépéséről esett szó. Én meg kimentem az erkélyre rágyújtani. „Ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat... mert én, az Úr féltőn szerető Isten vagyok, aki megbünteti az atyák vétkét a fiákban” - figyelmeztettelek volna, ha nem rettegtem volna a gúnyos mosolyodtól. Pedig hogy lehetnék szelídebb, mint az Isten? Tudtam, hogy meg foglak ölni, és tudtam, hogy egy ujjal sem tudnálak bántani. A múltaddal visszaélni viszont olyan kézenfekvő volt. Emlékszem, milyen nehezen jutottál túl apád elvesztésén, úgyhogy mindennap elküldtem a mostohaanyád táviratát a huszonéves Kovalszki Magdának. „Apád öngyilkos lett stop kedden temetjük stop Kati stop”. Zokogtál. Mindennap. Én meg csitítgattalak, és simogattam a hajadat. Idővel még higgadtabb lettem, már-már tudományos érdeklődéssel figyeltem, mennyit bír el egy közel hetvenéves asszony koszorúere, miközben a sokkolhatóság végső határát akartam átlépni. Még Miska halála sem volt szent. Sosem felejtem Miska huszonnyolcadik születésnapját, amikor a sok munkával megkeresett vadiúj autóját tesztelve kisodródott és egy fának ütközött. Ő volt a hibás. Azonnal meghalt. Még évek múlva sem hittem, hogy ki lehet bírni a gyermekünk halálát, pedig mindketten éltünk. És tudod, hogy egy anya szíve hányszor bírja ki az egyetlen fia elvesztését? Az igazit is számítva te a nyolcvanharmadik halálhír után maradtál végleg mozdulatlan. tarca SZEPKILATAS-KILATO „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” - gyakran eszembe jutnak az ismert sorok, amikor a vasútállomás felé tartok abban a faluban, ahol a Vörösmarty Mihály Emlékmúzeum található. A madártávlat és az otthonos közelség látószögét veti össze Radnóti Miklós ismert, Nem tudhatom... című versében, és a költemény témájának megfelelően természetesen az utóbbit részesíti előnyben. A maga nemében azonban mindegyik szemléletmód - a legkisebb részleteinek szemlélése és a legnagyobban való tudatos feloldódás - jó kilátásokkal biztat, főképp, ha az ember kilátástalannak érzi helyzetét beszűkült látószöge miatt. Ezért jut eszembe rendszeresen Radnóti verse. Gyakran hallani, hogy mi, magyarok, citromfejűek vagyunk (az eredetiben: búval baszottak), és ez olyasvalami, amin el kellett gondolkodnom, és arra jutottam, tapasztalat és belátás útján, hogy nem voltunk mi mindig ilyen citromfejűek és lomha gondolkodásúak (a citromfej gyakran ezzel jár). Az életmódban kerestem a megoldást. Az étkezés csak részben tehető felelőssé, hiszen a lakosság nagy része nem füstölt csülökkel fekszik és kel, a nyereg alatt puhított húsról pedig nemhogy lemondtunk, de nem is fogyasztottuk soha. A napnak azt a részét, melyet nem az étkezéssel töltjük, többségünk csupa olyan tevékenységnek szenteli, amely közben elektronikai cikkeket használ. Az sem mellékes, minek, de szempontomból most mindegy, mert akár a monitort, akár a telefont nézi, a felhasználó látószöge mindenképpen radikálisan beszűkül a természeteshez képest. Mentőöv volna, ha összpontosításnak hívnánk ezt a beszűkülést. Hiszen az öszszeszedettség, egyhegyűség is bizonyos fajta beszűkülésnek értelmezhető első pillanatra. Óriási különbség azonban, hogy az összpontosítás összegyűjtés, és a fókusz végső soron valamilyen formában az én (self), sőt az én valódi része, ami még az énen is túl van. Ahol a figyelem, ott az életerő - tartja a jógafilozófia egyik alaptétele -, a fenti esetben ha egyhegyűségre törekszem, akkor az életerőt magamra vonom, ha azonban a monitor szűk terére összpontosítok, akkor az életerőt a monitor kapja. (Hiába, mert nem tud vele mit kezdeni. Kvantumfizikusoknak jó kihívás: akkor hová lesz ez az életerő?) Távol áll tőlem a könyv- vagy boszorkányégetés mintájára kütyüégetést rendezni, és nagyszerű dolognak tartom, hogy van mobiltelefon és számítógép, és mindenféle képalkotó eljárások például az orvoslásban. Én még valóban tudom értékelni, mert abba a generációba tartozom, amelynek tagjai az első szemináriumi dolgozataikat kézzel. vagy írógéppel írták. Áldásos a következménye, hogy élhetek a képernyős kütyük adta lehetőséggel (beleértve az internetet), de egyre nehezebb elkerülni, hogy ne éljek vissza velük. Az elektronikai eszközök nem megfelelő használata, azaz a használattal való visszaélés vezet a tekintet, a figyelem, az intellektus, az érzelmi élet, végső soron a tudat és az élet beszűküléséhez. Ezzel szemben ha az ember valódi dolgokat végez, szélesedik a látószöge. Ha elmélyülten képes megvizsgálni, megfigyelni valódi dolgokat, legyen az csak madár az etetőn, egy mustármag vagy a saját lábkörme, a tudat összeszedetté válik. Ha az ember messzebbre néz, a tájat, a teret Szilágyi-Nagy Ildikó szemléli, kilátást nyer. Munkám során azzal kellett szembesülnöm, hogy az átlagember mindkét képességnek egyre inkább híján van. Nemrég segítettem valakinek, aki megosztotta velem, hogy ő azt sem tudja eldönteni, éppen ki- vagy belélegzik. Amit fentebb írtam, véletlenül se higygye el a kedves olvasó! Inkább próbálja ki. Töltsön egy napot a monitorhoz és a mobiltelefonhoz kötve, és értékelje a hangulatát. Milyen fizikai benyomások keletkeztek? Milyen lett a légzése? Milyen gondolatok születtek? Milyenek az érzések? Milyen az általános állapot, rossz a közérzet vagy áldottnak érzi magát az ember? Töltsön egy napot elektronikától szabadon. Számítógép, telefon, tévé, rádió nélkül, és végezzen valami igazi tevékenységet. Esetleg még - érzem, már szinte feszegetem a jó ízlés határait a következő kéréssel - szemlélődjön, sétáljon is. És vizsgálja meg így, hogyan változik az állapota! A mindennapok realitásának talaján állva manapság szinte lehetetlen elektronikus kommunikáció, elektronikai eszközök nélkül élni. Egyrészt ilyen a mai társadalom, másrészt gyakori, hogy túlságosan célorientáltak és automatizáltak vagyunk. Holott legtöbb időnket nem a célba érkezés pillanatában töltjük, hanem az úton, ami a célhoz vezet. Automatikus választásaink gyakran elhitetik velünk, hogy nincs más út, mód, csak a szokásos. Ha ez így lenne, akkor még manapság is ökrös szekérrel térnénk a „feheruuaru reá meneh hodu utu reá” (Tihanyi alapítólevél, 1055). Lehet tehát változtatni, ki lehet mozdulni a monitor elől, fel lehet nézni a telefonról a szebb kilátás felé. Sok minden van, ami világom határa lehet, és a látótér beszűkülése pont ilyen, mert a tudat korlátainak megerősödéséhez vezet. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben a reményvesztett lehangoltságot kilátástalanságnak hívják. Viszont a végtelen táj szemlélése megbontja a tudat korlátáit. ií w t/ 1 ■■nmiianiBM I IC aaixaaaaaaBI ■ ~ DDaaaaEiacina KÁRPÁT-MEOENCEITEHETSÉOOONOOZÚ NONPROFIT KFT. Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Weltmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg tfkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. március V
