Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-16 / 40. szám
5 helyőrség vers Drescher J. Attila Négysorosok tél volt s a hó friss pelyhekben hullott jöttél szembe én meg rád nevettem - Csak lélekjelenlétemen múlott hogy azonnal beléd nem szerettem illatcsapda-öled most szűk ösvényre csalja tétova testemet s dús lótuszként befalja... * tűlevelekből kinőtt jeges tőr immár mindenből kék fagy árad a tél e buja vén voyeur levetkőztette mind a fákat * az idő is mind gyakrabban s gúnnyal magamra hagy lesz ez még jobb és szebb is - hát persze... majd ha... a fény vagy a tárgy okozza s csalja elő a könnyet? fontolgatod - soha már hát soha nem lesz könnyebb? Szemtől szembe (olaj, vászon, 33 * 41 cm] Látomás „Min ábrándozol, dalnok, visszhangtalanul, csendben, hol lelked csak, mi rebben -pihenj le, mon ami”... De lenne itt még valami, ám azt most elfeledtem... „Nézd azt a fényt az égen, mint madár húz merészen...” A lelkem az! „Tudom.” Tovább viszem keresztem, mit magamnak szereztem... „Segítek majd. Fogom.” A műhelyből Párszor elvérzett versezetekkel nehezen fogsz csatákat nyerni... Próbáltad már, ám kelletlenül válaszul ez jött: „Uram, csak ennyi? ősz koponyával ma mit akar? Abból nem támad, max. kifordul a dal...” Pedig egy jó vers forgószelet kavar, s ha vénülünk is, a dal kitakar, s bár talán néha elnehézkesedünk s nyálazunk - papírpénzt s oldalakat, büszkén vagy megszégyenülten hajdan írt szavakat, leginkább szarokat... Jó volna Jó volna önfeledten nem Medúzára nézve látni kővé meredten régi hős ágycsatákat hibátlan testeket s korlátlan zajos vágyat mit szégyen sem követ de elégedett sóhaj vállakon elomló illatos sátoros haj s ismétlést sürgető csókba fúlt duhaj óhaj Apokalipszis amikor a szavak a hitetés rosszlányai amikor nincs már bennük a kőtáblák sorséneke a csak egyszeri döbbenet amikor kiszakadna de nem lehet Ezernyi csapda közt kerítjük a titkokat madarak visszahullnak világok lángra gyúlnak amikor a szavak már nem jelentik önmagukat Lapszámunkat Holesch Dénes (1910-1983) munkáival illusztráltuk. A Besztercebányán született festőművész egyike azoknak a világjáró magyaroknak, akiknek nevére külföldön hamarabb kapják fel a fejüket, mint az övéi itthon. Lázadónak is titulálhatnánk, de talán inkább csak céltudatos volt, amikor szakított a családi hagyománnyal, és nem a felvidéki építészdinasztia hírnevét szolgálta tehetségével, hanem Réti István növendékeként festészetet tanult Budapesten. Kétéves római ösztöndíja helyett kénytelen volt katonai szolgálatot teljesíteni, majd 1933-ban nyakába vette a világot, és építész bátyja hívására Kínába utazott, ahol földijük, Hudec (Hugyecz) László Ede már Sanghaj elismert építésze volt. Holesch Dénes festményeinek hamar híre ment, keresett művész lett, portréi, életképei egyaránt kelendőek voltak. 1936-ban Hongkong és Japán érintésével a Fülöp-szigetekre ment, ahol tájképeket, trópusi növényeket és egy fejvadász törzs körében életképeket festett. Jávára, majd Balira utazott tovább, majd - mint a delegáció hivatalos művésze - csatlakozott egy három hónapos expedícióhoz, melynek célja az öntözéses vízrendszer lehetőségének tanulmányozása volt. 1939-ben az expedícióval Sydney-be érkezett, a Levendula-öbölben rendezte be a műtermét. „Művésznő, hallottam az ön zongorajátékát, amely engem az egri törökverő nők dinamikusságára és harcosságára emlékeztet" - ezzel a méltatással hívta fel Joyce Greert, miután hallotta őt a rádióban, és felajánlotta, hogy megfesti a portréját. Tíz nap múlva feleségül is vette a zongoraművészt, akivel évtizedekig vándorolt együtt a világban, és két gyerekük született. Amerikában vált a lovak festőjévé, az Udvarlás című képe több mint egymillió példányban kelt el poszter formájában, és több mint ötven galériával volt kapcsolatban. Szabadságot, lendületet és erőt sugárzó képei mögött azonban egy vívódó ember állt, nem a hét nyelven beszélő világfi, nem a társaság középpontjává váló utazó, akit kalandjairól faggattak a csodálói. „Tudod, az mind szép és jó, hogy mindig mindenhol vannak barátaink. De a barátok soha nem tesznek engem jobb festővé, téged jobb zongoristává! Az embernek egy országra, egy nemzetre, egy atmoszférára van szüksége ahhoz, hogy ezt elérje. (...) Rájöttem, mindig tetszeni akartam az embereknek, de vajon akartak-e az emberek tetszeni nekem?" - írta a feleségének New Yorkból. Honvágya volt, de a hazatérés gondolatától rémálmok gyötörték, rettegett, hogy elszakítják a családjától és börtönbe kerül, mint több hazatért emigráns. Európában Párizsban voltak a legtöbben kíváncsiak rá - maga Picasso is -, a hatvanas-hetvenes években ott adta el a legtöbb képét. 1983-ban hozta meg a döntést, hogy hazatér és Budapesten letelepedik. Hazatért. De egy itt diagnosztizált rákban három hét múlva meghalt. Amikor eltemették, Magyarországon senki sem tudta, ki volt ő, és hogy tengeren túli városokban is gyászolják. Holesch Dénes egyik nagy érdeme, hogy tudott olyan képeket festeni, amelyeket a világon bárhol megvásároltak az emberek. Ráadásul ezt anélkül, hogy kínos kompromisszumok terhét kelljen magával cipelnie. Portréi tanúsítják, hogy festőjük látott egy embert, és meg tudta örökíteni a legigazabb arcát. És ismerte a szabadságot is, a lovak mozdulataiban megragadott méltóságot, a szembenállásokban az igazi erők egymásnak feszülését - ezt az ismeretet kereshették azok is, akik az otthonukba vitték haza a képeit. 2019. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
