Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-09 / 34. szám
— A zsoltáréneklés régi szerelem, vagy az utóbbi időben fogott hozzá?-Magaazsoltár viszonylag újabb. Dicséreteket már énekeltem régebben is. Ennek több oka van. Az egyik a református egyház, pontosabban néhány református lelkész, akiket a barátomnak mondanék, és akik elhívtak istentiszteletekre. A másik, hogy a XVI-XVII. század magyar énekelt irodalma elválaszthatatlan az egyházi zenétől. Eleve, ha az ember az énekek nótajelzése alapján keresi a dallamot, az esetek hatvan-hetven százalékában egyházi dallamot talál. És akkor már benne van az egyházi zenében, mindegy, hogy katolikus, református, unitárius. Tehát a dalirodalomnak minimum a fele egyházi zene. Ez kikerülhetetlen, és ha a kezedbe kerül mondjuk a Huszár Gál-énekeskönyv, mert ott van az a dallam, ami a nótajelzés szerint kell, akkor az ember már nemcsak azt nézi meg, hanem lapozgatja, mást is szemügyre vesz. A Régi magyar dallamok tórában sokszor egy nótajelzéshez több dallam is társul, különböző variánsok, különböző forrásokból, utalásokból vagy különböző korok forrásaiból. — Hogyan alakult a több évtizedes karrierje? Mikor mit játszott, milyen utat tett meg a zsoltáros lemezig?- Elkezdtem gitározgatni tizennégy éves koromban, amatőr módon, egy ismerősöm tanítgatott alap dúr- és mollakkordokat. Én tovább akartam lépni. Tudtam, hogy ujjal is lehet pengetni a húrokat, nem csak pengetővel, nem csak sikálni lehet a gitárt. 1970-71 tájékán Gianni Morandi nagy sztár volt Magyarországon, neki volt egy akkordfelbontásos kíséretű éneke, amit villámgyorsan megtanultam. Az az időszak a Beatles-korszak volt. A Beatlestől a Here comes the Sunt vagy a Rolling Stonestól az Angie-1 szintén gyorsan megtanultam, fantasztikus gitárjátékok voltak. Akkor bekerültem egy mosonmagyaróvári beatzenekarba, ahol annyira nem tudtunk angolul, hogy a nevünket, a Harmadik generációt, nem úgy fordítottuk, hogy Third Generation, hanem Three Generation. Ezzel kezdődött. Közben elkezdtem verseket megzenésíteni, de szerintem bűn rosszul, el is felejtettem őket. Annyira emlékszem, hogy Ady-versek voltak, meg Nagy László és József Attila. És Nagy László révén csámborogtam el a Hetek és a Kilencek felé. Leginkább a Hetek fogott meg, Buda Ferkó a mai napig nagy kedvencem. Azokból már megmaradt néhány vers, amelyeket a mai napig nem szégyellek. Akkor jöttek a versmegzenésítések, aztán bekerültem amatőr színházakba, előbb Óvárra, aztán Győrbe. Óváron különböző irodalmi összeállításokhoz kellett zenét szerezni, néha pedig verseket is meg kellett zenésíteni. így akadtam össze soproni költőkkel. ’83-ban aztán beálltam a Mákvirág nevű népzenei együttesbe. Ott szinte csak népzenét játszottunk, de az én kezdeményezésemre lett aztán olyan lemezünk, amelyen volt Tinódi Lantos Sebestyén, XVI. századi lakodalmas ének és Hegedűs Márton.- Tehát kezdetben kortárs költők verseit zenésítette meg, közben népzenéit, aztán eljutott a régizenéhez?- A régizene már közben bejött, annyira, hogy ’79-80 tájékán volt a KISZ KB-nak egy kazettás pályázata, tizenöt percnyi anyagot kellett beadni kazettán. Valaki unszolt, hogy próbáljam ki, csináljak egy hanganyagot Tinódi-dalokkal, és ezzel második díjas lettem. Az első díj egy Tobak Ferenc nevű dudakészítőé lett, akivel tizenvalahány évvel később találkoztam. Itt nem volt különösebb műfaji megkötés, Tobak Feri ugye dudazenével, én meg Tinódival pályáztam.- A szavai mögött érzem, hogy mindez azért kemény politikai ellenállás is volt egyben.- Hát persze, a hetvenes-nyolcvanas években azt elénekelni, hogy Az szép szabadságra, magyarság javára törekedő Jó Urunk.:, vagy Szegény szép hazánkért, magyar koronánkért ideje vagdalkoznunk...- És ezzel pályázatot-nyert?- Nem ezekkel a dalokkal történt. Ezekkel nem lehetett pályázatot nyerni. Ez Debreczeni János. Tinódinál nem voltak olyan dolgok, amelyekkél különösebben megszorongathattak volna. Azt elnézik, mert régen történt, mondjuk a Siess keresztyén lelki jót hallani-t nem nagyon énekeltük... De a népi zene mellett én énekeltem már régizenét, egy-két Balassit, Bornemisza Pétert. Wathay Ferencre is ráakadtam és egyből belopta magát a szívembe, mert óvári lévén, amikor elolvastam az életrajzát, és rájöttem, hogy két évig Óváron szolgált, megtaláltam a közös nevezőt. Olvastam az énekeskönyvét, és egyből megfogott. De érdekes módon Pálóczit is akkoriban olvastam, és ő is megfogott, pedig két külön világ, nemcsak a kor, de a világszemlélet miatt is. Két szinte ellentétes világ, de egy dolog öszszekötötte a két személyiséget, hogy mindketten végtelenül patrióták voltak: a haza mindenekelőtt volt a jelmondatuk. Ez jóval később került versbe, ők ezt nem megfogalmazták, hanem élték. Megélték minden órában, minden percben. Aztán ’94-ben kiszálltam a zenekarból, és onnan kezdve csak ezzel foglalkoztam. Nem lehet azt mondani, hogy népzenével nem, mert a régizenének is van rengeteg népzenei vonatkozása, nagyon sok minden a népzenében maradt meg. Például Kádár István balladája, a Szörnyű nagy romlásra készül Pannónia csak a népzenében maradt meg, de tudható, hogy melyik évben, hol történt meg az alapjául szolgáló esemény, tudható, ki volt Kádár István, de ez egy históriás ének, amely megragadt a folklórban. Vagy Tinódinak az Egervár viadaljáról szóló ének első részének dallama megmaradt Gyimesben, Székelyföld peremén a Kifeküdtem én a magas tetőre kezdetű népdalban. Volt olyan ének, amit egy időben népdaldallamra énekeltem, mert ott találtam olyat, ami illett hozzá.- A kilencvenes években még volt közönsége az énekmondónak? Volt valamilyen frissessége a műfajnak, felkapták rá az emberek a fejüket?- Akkor még talán igen, mert viszonylag újdonság volt a közembereknek. Kecskésék ugyan a nyolcvanas években csináltak régizenei napokat, Kiss Tamás akkor már működött, nem sokkal később létrejött az Óbudai Népzenei Iskola. De ahogy kommercializálódott a zenei élet, és amennyire élesen elvált egymástól az igényesnek mondott szórakoztató zene a komolynak mondott zenétől - nem szeretem azt a kifejezést, hogy komolyzene, mitől komoly? -, úgy veszített ez is a népszerűségéből. Az oktatást fenntartani hivatott személyek és intézmények részéről sem tapasztalunk megfelelő támogatást. Nem feltétlen anyagi támogatásra gondolok, hanem például arra, ha mérvadó médiumokban gyakrabban szerepelne a műfaj. A nyolcvanas években havonta voltak rádiófelvételeink, a kilencvenes évektől ezt mintha elvágták volna. Nem kapunk megkereséseket sem a rádióktól, sem a közszolgálati tévéadóktól. Aki ezzel foglalkozik, akár az útiköltségért, minimális összegért elmenne egy ilyen felvételt elkészíteni, csak hogy lejátszszák valahol. Azt szoktam mondani, itt nem én vagyok jó, hanem azok, akik megírták, az részletkérdés, hogy kinek tetszik, kinek nem.- A rendszerváltás után lett volna lehetősége más műfajban ismertté válni.- Én akkoriban már annyira elkötelezett voltam a régizene iránt, hogy csak az érdekelt. A hangom alapján elmehettem volna operaénekesnek, basszistának...- Tehát ekkorra már kiépült önben egy hit, egy belső tartás.- Igen, mert itt nemcsak a zenéről van szó, hanem a szövegről, amelynek olyan szellemisége van, ami ha egyszer megfogja az embert, többé nem engedi el. Ebből átlépni egy más szellemiségű világba, mondjuk az operába, lehetetlen. Még nem hallottam arról, hogy valaki a régizenéből átlépett volna az opera világába, fordítva igen. Ez olyan,' akár a népi hegedűsök, akik úgy muzsikálnak, hogy csak lesek, de nem játszanak klaszszikus zenét. A klasszikuszenészek közül egy embert ismerek, aki foglalkozott népzenével is. Igaz, ott nem a szellemiség, ami igazán különbözik, hanem a hangszertechnika. Egészen másképp kell fogni a hegedűnek még a nyakát is. Itt másról van szó. Szövegeket énekelsz, amelyeket ha nem érzel a magadénak, akkor a közönség is meg fogja érezni, hogy az kamu. Ismerek olyat, aki megtanulta és jó diákként fölmondja, mint a leckét, de nem jön át. Akinél beépült ez a szellemiség, az nem tud mással foglalkozni. Esetleg a népzenével, annak is a régi rétegével.- Hogy jutott el egyrészt az unitarizmushoz, másrészt oda, hogy unitárius zsoltáros CD-t adott ki tavaly?- Igazából az unitarizmushoz magamtól jutottam el. Az, hogy ez a lemez létrejött, és azóta többet foglalkozom e világ történelmi és teológiai hátterével is, úgy alakult, hogy tavaly az egyesületünk nyert egy pályázaton, és úgy gondoltam, abból fordítsunk arra is, hogy tartok három előadást Erdélyben. Az egyik Székelyszenterzsébeten, a másik Agyagfalván, a harmadik pedig Erdőszentgyörgyön volt. Szenterzsébeten Kincses Kálmánnál, Agyagfalván Kászoni Szilárdéknál, Szentgyörgyön pedig Tőkés Lórántnál, aki unitárius lelkész, az előző kettő református. Erdőszentgyörgyön nem a templomban volt az előadás, hanem a nemzeti összetartozás napi rendezvényen. Ott alig volt egy-két vallásos ének, viszont Erdőszentgyörgyön Lórival leültünk beszélgetni, kicsit borozgattunk, és elmondtam, mennyire sajnálom, hogy az unitárius énekeskönyvben alig van a Bogáti-zsoltárokból, amit nem is értek, mert a reformátusban benne van a százötven genfi zsoltár. Elkezdte mondani, hogy miért, és egyre gyakrabban emlegette Thordait. Addig-addig beszélgettünk erről, hogy felmerült, milyen jó lenne egy lemez ebből az anyagból. Mondtam, hogy jó lenne, de ki a fene fogja ezt finanszírozni? Aztán pár nap múlva felhívott, hogy hát ezer euró már van rá. Beszélt valakivel, aki azonnal azt mondta, hogy az egyharmadát kifizeti, csak álljak neki. Bogátitól sajnos csak hetven zsoltár jelent meg nyomtatásban, Thordait meg egyáltalán nem találtam, ületve a Régi magyar költők tára, XVII. század negyedik kötetében, az unitáriusok énekköltészetében benne van, de ehhez nem tudtam hozzáférni. De Lóri ezt kinyomozta, kifotóztatta és elküldte nekem. Végül így összeállt, szeptember elején fölvettem a hanganyagot. Össze kellett válogatni Thordaitól azokat a zsoltárokat, amelyek Bogátinál is megvoltak. Bogátitól, mint mondtam, nyomtatásban csak hetven jelent meg, de remélhetőleg nemsokára kijön a teljes kritikai kiadás. Abban reménykedem, hogy Thordaitól is megjelenik önálló kötetben a százötven zsoltár, mert három nagy zsoltárfordító volt, aki mind a százötvenet lefordította: először Bogáti, aztán Szenczi Molnár, de ő nem költőként, hanem a már versben lévő zsoltárokat írta át magyarra, és Thordai. Bogáti az Ószövetségben lévőket fordította, tehát ő egy prózát ültetett át énekbe. És ugyanezt tette Thordai is. Sőt, Thordai még a héberrel is összevetette, és valószínűleg még .Bogáti és Szenczi verziójával is. Ami pedig még lényeges, hogy mind a ketten csak magyar dallamokat használtak fel. Tehát megérdemelné mindkettő az önálló kritikai kiadást, lehetőleg olyat, amelyik a nótajelzések kottáit is tartalmazza. Az már egy túl nagy álom, hogy az elkövetkező öt-tíz évben akár hangzóanyag formájában is...- Ez azt jelenti, hogy itt még nem tette le a lantot.- Nem. Már csak azért sem, mert Bogátit és Thordait is megvádolták szombatossággal, ezért kerültek háttérbe. És most az újabb Bogáti-tanulmányokban látszik a cáfolat. Az érdeklődő közönség már olvashatja, hogy nem voltak szombatosok, nem mintha ez bűn volna.- Csak ezért nyilván kiestek az unitárius szórásból, mert más közösséghez tartoztak.- így van. Szóval már csak ezért is foglalkoztat, meg azért is, mert minél többet éneklem őket, annál inkább megfognak. Annál többet megértek ebből a tizenkét zsoltárból. —Tehát azt mondja, ma is lehet zsoltáros embernek lenni.- Sőt, kell is. Már csak azért is, mert a mai ember tud ími-olvasni, szemben a XVI-XVII. század emberével, mikor még a nemeseknél sem volt általános az ábécé ismerete. A mai ember elvileg még az egyszerű kottát is képes elénekelni. Sokkal könnyebb lenne ma megtanulni a zsoltárokat, mint a XVI-XVII. században. Abból a szempontból nyilván nehezebb, hogy akkor naponta kétszer voltak templomban az emberek, naponta kétszer énekeltek zsoltárokat, akkor közismert dallamokra, ma pedig furcsán hatna, ha az Aranyeső dallamára énekelnének zsoltárt, mert azt mindenki ismeri. Ez ügyben csak a strófaképlet számít. De azért furcsa volna az is, ha mai közismert dallamokra énekelnék, mert gokkal mélyebb tartalmúak ezek, mint a huszadik században írt dicséretek. A maiakról nem is beszélve, melyeknek a célja a minimalizmus. Nem igazán örülök neki, amikor három akkorddal elmondják, hogy .Jézus, szeretlek...”. Ez magától értetődő, de valami mélyebbet tudsz-e, arról, hogy miért szereted? A régi énekekben viszont a miért a lényeg, nem az állapot. KÁTAI ZOLTÁN (Mosonmagyaróvár, 1954. november 3.) Tinódi-lant- és Magyar Örökség-díjas énekmondó, zeneszerző. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével kitüntetett előadóművész 2018 végén megjelent „Ditsérjétek Istent..." című, legújabb lemezén tizenkét unitárius zsoltár hallható. 2019. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
