Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-26 / 22. szám
fl helyőrség ADY SZÁZADOS Farkas Wellmann Endre Valamikor nyolcadikos korom táján vált nyilvánvalóvá, hogy minden tudományterületek közül az irodalomhoz van a leginkább érzékem, vagyis a fene tudja, de ekkor kezdett kibontakozni bennem az az ösztön, amely később elmozdított a költészet felé. Kisiskolás voltam, akkoriban még lelkiismeretes tanuló - de nem szeretem ezt a szót, annyira rossz hangzású! -, és év vége felé, a közelgő felvételi miatt is talán, de úgy általában is, mintha a szellemi érés új szintjére értem volna, igényesebben kezdtem el figyelni a saját teljesítményemre. Ha jól emlékszem, Adyval fejeztük be az évet, hosszan, sok izgalmas magyarórán át olvastuk a verseit, értelmezgettük és élveztük bennük azt a felszabadító érzést, ami megkülönböztette szerzőjüket minden addig ismert tankönyvi figurától, a verseket pedig az összes ismert tankönyvi szövegtől. A közelgő felvételi rémképe alaposan beárnyékolta a rá való felkészülést, így édesanyám ez idő tájt szelíd szigorral beszállt a felkészítésembe, nevezetesen úgy, hogy az évharmadi dolgozatra (akkor még az volt) egészen szabályszerűen kidolgozott nekem egy Ady-tételt. Erős felismerés volt, hogy van egy ilyen magyar nyelv is - amikor elolvastam a szöveget, olyan érzésem volt, hogy ezen az új nyelven édesanyám új titkokat árul el a világról, hirtelen újra felfénylettek Ady versei is, és picit úgy éreztem, mintha a tengeren hányódó részeg hajóról bámulnám a viharban alig pislákoló parti fényeket. Ekkor kellett eldöntenem, hogy a részeg hajót választom, a tengert vagy a parti fényt, a pislákolást, ami valami teljesen érdektelen szimbólumnak tűnt már akkor is. A vihar adott, ebben lehettem biztos csupán. Ma már tudom, hogy jól döntöttem. Emlékszem erre a kidolgozott Adyra. Valami olyasmivel indult, hogy vele kezdődött a XX. század, s hogy új látást és új hangot hozott a magyar költészetben. Meg Móricz megállapítása, hogy „ő volt a nagy felszabadító”. Ady parancsnok, a nagy huszadik százados. Aki aztán sokáig első számú példakép lett: költő és férfi, dörgő parancsokban beszélő hadvezér, akinél szebben és igazabbul szeretni se tudott senki a világon, s akinek halálát a Jóisten elhamarkodott ítéletei között tartom számon a mai napig. Sok idő eltelt azóta, én már korban túléltem őt, és még mindig csodálattal lapozom az életművét, alázattal bámulom az emberi szellem nagyságát, amely egyedül őbenne mutatkozott meg ekképpen, a hit erejét, a szerelem igazságát és vétójogát az élettel és halállal szemben, a szabadság végtelen, beteges imádatát. Köszönöm, százados! És persze köszönöm, édesanyám! Könczey Elemér karikatúrája tarca TANAR VAGYOK, KEKEM Elaludtam a múlt heti pedatanács gyűlésen. Velem ez még soha nem fordult elő, pedig már negyedszázada koptat a katedra. Mással viszont igen. Olyan kollegám is van, aki direkt ezért jár gyűlésre. Azt mondja, nincs megnyugtatóbb annál, mint amikor az a sok mennydörgő utasítás és sziszegő számonkérés lágy zsongássá szelídül, majd szép lassan elhal a fülében. Visszatérő álmom, hogy egy egzotikus szigeten vagyok, meséli merengve, távol a tanügyi képtelenségektől, ahol olyan élvezetekben lehet részem, amelyeket középiskolai tanárként nem engedhetnék meg magamnak. Persze neki könnyű, mert oldalt ül, takarásban. Spinoza, a filozófiatanár, viszont a vezetőség orra előtt, mégis mindenik gyűlést végigalussza. Megteheti, hiszen van egy különleges adottsága: képes nyitott szemmel aludni, s közben hozzá is szól a napirendi pontokhoz. Hozzászólásai a klasszikus retorika valamennyi követelményének megfelelnek, viszont, mint a holdkóros öntudatlan éjszakai barangolásai útvonalára, ő is képtelen visszaemlékezni arra, amit álmában prófétai hangon kinyilatkoztatott nekünk. Többi tanártársam nem ilyen jártas az alvási technikákban. Ők egyszerűen az előttük tornyosuló füzetekre, könyvekre hanyatlanak, ajkukon az álom elcsöppenő mézével. Ezt nem kell beírni a jegyzőkönyvbe, krákogja ilyenkor az igazgatónk, Szivar, s megvárja, míg az édesdeden szendergő pedagógust visszarángatják az ébrenlét brutális valóságába. Én azonban éberen szoktam figyelni. Ezúttal is előkészítettem a jegyzetfüzetemet, melybe jámbor ábrázattal a hozzászólók orális bravúrjait örökítem meg egy többkötetnyi gyűjtemény kiadásának reményében, mely tartalmát tekintve Az Ezeregyéjszaka meséivel vetekedhet. Szivar éppen egy többszörösen összetett mondat ingoványos sűrűjéből igyekezett kikecmeregni, amikor éreztem, hogy a szemhéjam vészesen elnehezül. A katasztrófát elkerülendő, tágra nyitottam a szemem, mintha a diri hősies nyelvi küzdelmére csodálkoznék rá hamisítatlan gyermeki kíváncsisággal. Aztán szemgolyóimat kétségbeesetten tornáztatva végigtekintettem a társaságon. Körülöttem a megszokott mederben folydogált az élet. Matek Berci soros lottószelvénye kitöltésén fáradozott. Nemzedékeket tanítottam potom pénzért a matematika fortélyaira, kesereg a fizetés előtti ínséges napokon, löttyedt pénztárcáját rázogatva. Mindent tudok, amit egy matektanárnak a számokról tudnia kell, kivéve azt a hat kurva számot, amivel egyszer telitalálatos lehetnék. Lidiké, a cuki kis nyelvtanárnő, a műkörmeit vizsgálgatta elmélyülten, egyenként s hosszasan csodálva manikűröse reneszánsz piktorokat megszégyenítő apró remekműveit. Lombik Zsanett, a modellkarrierről álmodozó kémiatanárnő hosszú, hajlékony ujjaival az okostelefonját izgatta a Káma Szútra idevágó passzusa szerint. Néhány kolléganő dolgozat vagy felmérő javításával próbálkozott, mert, ugye, otthon sír a gyerek, veszekszik a félj, főzni, mosni kell. A többi kolléga és kollegina, mint a kegyelmi kérvényük elutasítása után végérvényesen a hóhér bárdja alá került elítéltek, lehajtott fejjel, beletörődve várta végzete beteljesedését. E halványuló körkép után a jegyzetfüzetemre meredtem, mely vészesen kezdett közeledni felém... Álmomban a gimi felé igyekeztem. Pontosabban: komótosan sétáltam felfelé a szerpentinen. Igaz, már vagy hét perce, hogy becsengettek, de a tanári státushoz nem passzol a pánikszerű rohanás. Rohanjanak csak az elkésett diákok, ha a drágalátos szüleik dögök voltak idejében felébreszteni őket! Azért a kis fizetésért mért köpném ki a tüdőmet?! A diákbejárat ajtaját már bezárták. Kéttucatnyi diák toporgott egymás hegyén-hátán a főbejárat lépcsőjén, bebocsátásra várva. Finom, de határozott kézmozdulatokkal utat vágtam magamnak a felháborodó tömegben. Egy tanár ott és akkor megy be a munkahelyére, ahol és amikor csak akar. Jár ennyi annak a szerencsétlennek, aki jóakarói buzgó figyelmeztetése dacára a pedagógusi pályát választotta! Hova, hova, Szaki barátom, harsant föl ekkor az ismerős hang, melynek gazdája miatt ifjúkoromban éveken át rendszeresen jártam pszichiátriai kezelésre, hogy lelki sérüléseimből felépülhessek. A lépcső tetejéről Bordás Rudi bá’, hajdani osztályfőnököm szálkás alakja magasodott fölém fenyegetően. Hát te mit keresel itt, öreg harcos, próbáltam lazára venni, amikor ugyanis kollégák lettünk, lepertusodtunk, de közben éreztem, hogy a gyomrom összeszorul, ami a hirtelen és viharos hasmenésnek a biztos előjele nálam. Rudi bá’ értetlenül meredt rám. Valószínűleg nem hallotta könnyednek szánt megjegyzésemet, mert komoly hallási problémákkal küszködött már hosszú évekkel ezelőtt is, amikor nyugdíjba vonult. Aztán ellentmondást nem tűrően felém nyújtotta jobb kaiját. Napóleon mutatott ilyen vehemensen a legyőzendő ellenségre a romantikus történelmi festményeken. Már megint farmerben vagy, fiam, mennydörögte, hogy hangjának tornyosuló hullámaitól megingott az ősi alma mater homlokzatán gubbasztó két kőbagoly. Mért lenne az baj, néztem rá, visszafojthatatlan vágyat érezve a tanári WC meghitt hangulata után. Azért, fiam, harsogta, s már a gimi fölött kerengett riadtan a bölcsesség két kőmadara, mert a diáknak kötelező egyenruhát viselnie az iskolában. Tudod, ugye, hogy kozmikus sebességgel haladsz a magaviseleti jegyed levonása felé, összegezte vészjóslóan reggeli teljesítményemet, s utálkozva intve beengedett. Az általa említett sebesség azonban semmi sem volt ahhoz képest, ahogyan a WC felé rohantam. Ezt megúsztam, néztem kézmosás után megkönnyebbülten a mosdókagyló fölötti tükörbe. A fényes lapról végzős diákköri képem meredt rám. Báván vigyorgott, mint a tablóra Szakács István Péter készült fotón. Hitetlenkedve tapogattam végig az arcom. Se bajusz, se ráncok, se őszülő halánték. Az lettem, aki tizenhét éves koromban voltam: nyálas, sima képű, riadtan pislogó diák. S már azt is tudtam, hogy osztályunkban, a IV. E-ben latinóra van, s latintanárunk, Cicero, már osztogatja felelés előtti antik bölcsességeit. Diszkréten megkaparásztam az ajtót, szerény személyem folyosói jelenlétére utalandó. Némi tiszteletteljes várakozás után Cicero angyali tessékjére benyitottam. Méltóztassék a helyére fáradni, domine, el sem tudja képzelni, mennyire örvendünk megtisztelő jelenlétének, mért végig nyájasan mosolyogva. Végigosontam az ismerős arcok között, és az utolsó padban a helyemre roskadtam. Esetleg nem lenne kedve felelni is, ha már megtette ezt a kimerítő utat öreg oskolánkig, szólalt meg újra imádságos hangon a klasszika-filológia szenvedélyes diákátkokba foglalt professzora. Már ha nem derogál magának, domine, az efféle idejétmúlt iskolai kötelezettség, tette még hozzá bocsánatkérően. Megsemmisülten tápászkodtam föl a helyemről, ahol négy hosszú esztendőn keresztül azon törtem a fejem, miképpen válhatnék láthatatlanná vagy jelentkezhetnék az idegenlégióba. Kezdésként íija a táblára a házi feladatot, búgta mézédes hangon Cicero. Amint az emelvényre léptem, megtántorodtam, fejem a táblába vertem. Kollégák, ébresszétek már fel, hallottam Szivar hangját egyre tisztábban. A gyűlésen hozott határozatokat annak is meg kell szavaznia, aki aludt közben. Felemeltem a fejem a jegyzetfüzetemből, s álomittas tekintettel néztem körül. Újból ott ültem a tanáriban, szokásos helyemen, az ablak melletti sarokban. Mondj hat számot egytől negyvenkilencig, súgta Matek Berci. Hátha azokkal nyerni fogok. Hát hogyne, ráztam meg hálásan a kezét, s nem tudtam betelni a gondolattal, hogy tanár vagyok. Igen, tanár!