Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-03 / 255. szám
6 IB roza JTRT^Tjr helyőrség 2287.04.15. Viola Szandra 2226-ban, amikor még fiatal voltam, kihalt a fél emberiség. Mi itt, Európában nem sokat érzékeltünk beló'le, mert agyunkra ment a beton és a plexiüveg, és ha természetes formát akartunk látni magunk körül, az egyetlen, amit tehettünk, az volt, hogy az eget fürkésztük, és nagy ünnepségeket rendeztünk örömünkben, ha véletlenül megjelent látótávolságban egy lágy és kecses bárányfelhő. Leginkább a fák és levelek formája hiányzott, és kibírni a természet látványa nélkül olyan nehéz volt, mint hetekig nem hívni fel szeretteinket. Az élő növények, sajnos, csak a gazdagok kiváltságai voltak, a milliárdosfeleségek valódi virágokat tűztek a hajukba és szeméremszőrzetükbe, a leggazdagabb réteg pedig élő levelekkel fedte magát, mint egykor Ádám és Éva, akiknek, mint első divatdiktátoroknak a legtöbb országban oltárokat emeltek. A zöld levélnek ekkorra már úgy megugrott az ára, hogy a. legdrágább keleti selyem százszorosáért kínálták. A kínai piacokon persze lehetett kapni élethű, illatosított műanyagból készült levél- és virágutánzatokat, de azok nem voltak az igaziak, valahogy érezni lehetett rajtuk, hogy nincs bennük lélek. Régen, amikor még a nagyanyám élt, az öregasszonyok a kertjük szépségével pótolták saját, múló szépségüket, kis, halványkék harangvirágokat és világító, lámpásszerű, mágikus gombákat ültettek el a ház négy sarkába, az udvar zegzugait pedig ismeretlen bolgár vetőmagokkal szórták tele, amelyekből napokon belül szőrszerű, selymes gazok fejlődtek. 2229-ban például az orvostudomány olyan fejlett volt, hogy a plasztikai sebészek egyetlen ujjcsettintésnyi idő alatt varrtak fel új, feszes arcokat, és telítettek pattanásig nedvességgel cserzett . ajkakat, mindez azonban nem pótolhatta a férfiak lelkében kerengő ábrándokat, amelyek ráncosodó, de kecses nyakakról szóltak, vízszintes barázdáikban meggyűlik a titkos kert fekete pora, miközben az asz• szony lágyan ívelő háttal munkálkodik a szabad levegőn. Amikor az emberek az évi egyszeri vakációjuk során beszabadultak egy kertbe, akár a kutyák, hemperegni kezdtek a fűben és hangosan kacagva átadták magukat az élvezetnek, amit a világ utolsó hangyái és csótányai okoztak, azazhogy alaposan összecsipkedték bőrüket. A csípésnyomokat, mint hajdan a tengerparti barnaságot, büszkén villogtatták a kerti nyaralásból visszatérők kivágott ruháikban. Az utolsó pálmafák törzsét - a rózsabokrokról már nem is beszélve - addig ölelték extázisbán a nyaralók, amíg bőrüket véresre nem sértették a durva kérgek és tüskék. A nyaralásból - amit egy időben kertizésnek is hívtak - visszatérve a tüskék okozta hegeket kitetováltatták, és egész életükben emelt fővel viselték, mint a gazdagság és jólét szimbólumait. Mivel a növények és a vadállatok kipusztulása után harmincöt évvel az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák váltakozása is megszűnt, az ember által kialakított álkörnyezetben pedig a digitális eszközökön megjelenő szimbolikus pulzáláson kívül semmilyen érzékelhető jele nem maradt az időnek, ezért a tegnap s a holnap életérzése is opcionálissá vált. Aki tehát egyszer megmerítkezett a kertben, gyakran száz órán keresztül is virrasztóit utána, hogy a jelen élményének frissességét megőrizhesse, s hogy egy álom utáni ébredés ne húzza távolabbra e jelenszerűséget. Ja, igen, a víz volt a legdrágább, ezért a kerteket úgynevezett megélhetési véradók vérével locsolták, hiszen abban is akadt annyi nedvesség, amely elegendő volt a növények táplálásához. A 2200-as évek vége felé azonban született egy virágarcú nő, aki, bár életében soha nem engedhette meg magának, hogy láthasson kertet, mégis mindent tudott a növényekről és a madarak füttyjeleiről. „Átsebződni a naplementébe, áthaldokolni a tájba” - csak ezt hajtogatta és úgy imádkozott, mint ahogy utoljára háromszáz évvel ezelőtt tették az emberek: összekulcsolt kézzel. Szakadatlan imádkozása azonban irritálta az embereket, önteltnek találták, amiért gépek beprogramozása és elérhető közelségben lévő valószínűségszámítások nélkül próbálja elérni a jövőt és saját halálát, ezért kezeit két oldalra szögelve kifeszítették, hogy ne tudja azokat összezárni, imára kulcsolni. Hosszú imái azonban ekkor találtak meghallgatásra és az istenek szétfeszített, széttárt karjait egy fa lombkoronájává változtatták. Ekkor adták az istenek az embereknek megváltásul a fává változás képességét, s ekkor az emberek leborultak a földre és maguk is imádkozni kezdtek, majd önként vonultak ki a városokból, és emberi létüknek búcsút intve, erdőkké válva mentették meg a bolygót. Lapszámunkat Oláh Mátyás László munkáival illusztráltuk. Oláh Mátyás László 1975-ben született Budapesten. 1996 és 1999 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem farestaurátor szakán tanult, 1999 és 2004 között pedig szobrász szakon. A görög mitológiából, az egyiptomi kultúrából és a metrókon a látássérülteknek fenntartott helyet jelző piktogram kompozíciójából egyaránt inspirált Teiresziasz című diplomamunkája 2005-ben köztérre került, ma is a Kossuth téri metróállomáson látható - igaz, megcsonkított állapotban, ugyanis hiányzik az ülő alak kezéből a bot. Leütöm aput című életnagyságú szobrát, az alsónadrágban, zokniban és pormaszkban öklöt rázó férfialakot, mely egy délutáni tréfa emlékéből ered, már a felállítás utáni reggelre ellopták a Deák térről. A művész azóta újra elkészítette, és ezúttal a címadással is óvatosabb volt: Támadást színlelő középkorú férfi. A szobor korábbi verzióját ugyanis többen a családon belüli erőszak manifesztumaként, illetve a környezetszennyezés elleni felhívásként értelmezték. Oláh Mátyás László szobraiban és festményeiben egyaránt gesztusokat ragad meg, amelyek kontextusukból kiemelve messzire futó asszociációkat indítanak el. Ez az értékes művészet sajátja. Kivételes arányérzékkel találja meg a legegyszerűbb mozdulatoknak, karaktereknek, tárgyaknak azt az arcát, amely csak így, kiragadva mutatkozik meg, a hétköznapokban elrohanunk mellettük. A festményeit az teszi meghökkentővé, hogy miközben makacsul ragaszkodik a figuralitáshoz, olyan kompozíciókat teremt, amelyekben a néző leghamarabb a színeket és a formákat, a fények és árnyékok sajátos arányait érzékeli, mintha egy-egy éppen eltűnőben lévő álom alig felidézhető részleteit vetítené elénk. olvasóink irta MIÉRT PREFERÁLUNK EGY EREDETI FESTMÉNYT A TÖKÉLETES MINŐSÉGŰ MÁSOLATA HELYETT? Gyenes Beatrix (diák, Szolnok) A képzőművészet évszázadok óta kultúránk egyik alapköve, változatossága és sokszínűsége végett pedig még a témában kevésbé jártasak is örömüket lelhetik a csodálatosabbnál csodálatosabb alkotásokban. Igencsak széles körű, komplex terület ez, hiszen történelmünk kezdete óta a művészet roppant nagy változásokon ment keresztül. Ha egy pillanatra jobban belegondolunk, az egyediség a XXI. században már jóval fontosabb szerepet tölt be az alkotók munkájában, legyen szó filmekről, festményekről vagy éppenséggel regényekről. A címként is szolgáló kérdés szempontjából talán ez az egyik legérdekesebb aspektus. Gyakran többre becsüljük az új és izgalmas, ám kivitelezését tekintve problémásabb munkákat, mint mondjuk az ezerszer látott, technikailag azonban kifogástalan kreálmányokat. Főként a XX. és XXI. századi emberek törekednek a megmásíthatatlanságra. Hogy egy művészettörténeti példával éljek, a klasszicista épületeket egy laikus (még néhány témába vágó ismeret birtokában is) képtelen lenne megkülönböztetni az antikvitás egyik építményétől. Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért? Véleményem szerint a képzőművészet (az egyre hírhedtebb fotórealisztikus munkák ellenére) nem jelent egyet az üres másolással. Nem elég, ha valaki kitanulta a szakma formai fogásait. Egy művész új nézőpontból tárja elénk a valóságot. Olyan nézőpontból, amit a képzetlenebbek nem láthatnak, nem hozhatnak létre. Jobb esetben még egy kevésbé bonyolult csendélet sem hasonlít teljesen az alapjául szolgáló eszköztárhoz, hanem van benne valami más, valami plusz. Az, amit mi leegyszerűsítve csak művészetnek hívunk. Ha ezt egy alkotó sikeresen alkalmazza, hiába kopírozzák le szerzeményeit hibátlan pontossággal, ő volt az egyetlen, akinek sikerült megragadnia a művészet valódi lényegét, elvégre nem szolgai módon másolt, hanem bizonyos értelemben a saját ismereteire és kreativitására (vagyis egy alkotó elengedhetetlen kellékeire) alapozva „forradalmasította” a valóságot, így új megközelítésből tárta elénk azt. De akkor miért van az, hogy nem egy korstílus alapul más korstílusok jellemzőin? Vagy az, hogy az ezen a területen tanuló növendékek gyakran rajzolják/festik le a régi nagy mesterek alkotásait? Nos, elsajátítani, majd alkalmazni bizonyos alapokat nem feltétlenül egyenlő a puszta reprodukálással. Végérvényesen ebben tér el a tökéletes utánzat minden mástól a művészetben. A saját gondolatok (fantázia, kompetencia stb.) és a személyes ismeretek bővítésének hiánya a döntő különbség eredeti és másolt mű között. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. november
