Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)

2018-10-20 / 245. szám

I ^<411 . I* helyőrség Szörényi László mi lett a lova SPORTLOVASSZOBOR 1956 októberében vagy két hétig otthon kellett feküdnöm valami csúnya megfázással. Először 23-án kelhettem fel, gyönyörűen sütött a nap. Anyukával találtunk is egy jó kis padot a Dunakorzón, mindjárt Pátzay Pál sportlovasszobra mel­lett. Nekem tetszett a szobor, noha addig csak szódás-, postás- és je­geslovakat láttam közelről. Még ma­radtam volna, de anyuka sürgetett, hogy menjünk haza, mert most már ebédelni kell. A Bajcsy-Zsilinszky út és a Sztálin út sarkán egy hatalmas márványtábla hirdette körülbelül egy emelet magasságban Dzsugas­­vili mozgalmi nevének dicsőségét. (Hiába lett később Magyar Ifjúság útja, majd Népköztársaság útja, amíg Horn Gyula és Alois Mock vissza nem adták neki Andrássy ne­vét mint hajdani külügyminiszterét. A történelem mocskos mélységek­be szokott beszivárogni, nemcsak a temetők földjét gyalázza, hanem a malteron áthatva a házak falát is, tehát az utóbbi évtizedben csak azért is egy grúz étterem működött a házban. Kíváncsian várom a foly­tatást...) Egy sarki platánfán egy 16 pontos követeléslista lógott arról, hogy mit kíván a magyar nemzet. Nagy boldogan olvasgattam, hi­szen benne volt az is, hogy a szovjet hadsereg vonuljon ki. Anyuka végül csak hazarángatott. (Tudta, amit tudott: egyszer öt napig pofozták a Deák téri rendőrség - ma Ritz-Carl­­ton szálloda - pincéjében, mert ki akarták verni belőle, hogy bizonyít­sa: főnöke, dr. Tóth Ferenc osztály­­vezető főorvos reakciós ügynök, mivel osztályidegeneket is fölvett az orvoskarra.) Délután viszont nem lehetett el­rángatni a negyedik emeleti ablak­ból, mert boldogan néztem, aho­gyan egy egész sor teherautó vonult a Városliget felé, és a rajta állók ütemesen kiabálták - kis változás­sal - azt a jelszót, amely iskolai fü­zeteink végén is ott állt: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, / Ezzel is a békét véded!” A változtatás így hangzott: „Sztálin-szobrot add a MÉH-nek!” Leszállt az est. Előbb órákig ko­­pácsoltak: leverték a Sztálin-táb­­lát. Később pedig lövések zaja szű­rődött át a rádió és a Múzeumkert felől, ahol kitört az az „ellenforra­dalmi lázadás”. (Magának Kádár elvtársnak szavai, „ipsissima ver­ba”, a Nagy Gáspár verse miatt be­tiltott Tiszatáj ügyében összehívott rendkívüli PB-ülésen.) Apukám ek­kor intézkedett: hozzáláncolt a fű­tőtesthez az előszobában, tudta azt, hogy szeretek csavarogni. (Ugyanis nem csak anyukám, ő is tudta, amit tudott: 1949-től ’54-ig részben in­ternacionalista békemunkát vég­zett, például földalatti rakétabázist épített az oroszoknak Sajóbábony­­ban, részben a hazai szocializmust szilárdította Sztálinvárosban.) Nem haragudtam rá, mert félni ugyan nem féltem, de attól tartottam, hogy neki, illetve a családnak lehet valami baja az egészből, ha én ne­tán ott vagyok, ahol nem kellene. Nem felejtettem ugyanis el soha, milyen nehéz volt megszervezni, hogy Balogh bácsi - a szemben álló házban lévő zöldségbolt vezetője - elvállalja, hogy kivisz engem a köz­temetőbe, és egy olyan sírnál fog velem várakozni, ahonnan belátni a gyűjtőfogház egyik épületének arra a nyitott ablakú folyosójára, ahol a rabokat szokták átkísérni kihall­gatásra. így láthattam apukát egy pillanatra, akit nagyon hiányoltam azóta, hogy ’49 egyik éjszakáján or­dítozó ávósok feltúrták a lakást, őt pedig elvitték. 25-én, csütörtökön addig könyö­rögtem, amíg feloldotta a szobafog­ságot, és megengedte, hogy Mari­val, a cselédlányunkkal elmenjek sétálni. (Megbízható lány volt: egy­szer berendelték ugyan a háztartá­si alkalmazottakat tömörítő szak­­szervezetbe, ahova magával cipelt, és ott rá akarták beszélni, hogy je­lentse föl a szüléimét mint burzsu­­jokat, ő azonban mint öntudatos kalocsai Mária-leány, felháboro­dottan visszautasította, és elkob­zott tőlem egy közben lapozgatott szocialista vicclapot, amelyből kü­lönösen az a rajz tetszett, ahol XII. Pius pápa egy bilin ülve hallgatja a Szentlelket.) Elindultunk tehát a Deák tér felé. De csak az Anker köz sarkáig jutot­tunk, mert a másik oldalon föltűnt nagy csikorgással egy orosz tank a Madách tér felől. Megpillantottuk egy felényire zsugorodott orosz tankos hulláját egy véres benzin­tócsában, majd behúzódtunk a sar­kon lévő trafik kirakatához, mert az az utcaszinttől vagy fél méterrel beljebb volt, és gondoltuk, hogy ha ránk lő, akkor jót röhögünk majd rajta. Ám semmi baj nem történt: a tankból kimászott egy kirgiz ki­nézetű ifjú, és tört oroszsággal válaszolt a tört oroszsággal ma­gyarázó egyetemistáknak, akik felvilágosították, hogy ez itt nem a Szuezi-csatorna, hanem a Duna. Jóindulatát bizonyítandó ki is tű­zött egy magyar zászlót a tankra, és elindult tovább a Bajcsyn. Boldogan meneteltünk a tank mö­gött. Ha végig a tömeggel tartunk, eljuthattunk volna a Parlament elé, ahol aztán lelőtték szegény kirgizt, és a tömegből mindenkit, akit csak tudtak. De a tömeg, mint tudjuk, kettévált, és az egyik fele elindult a Bajza utcai szovjet nagykövetség felé a már nem Sztálin úton. Mi velük tartottunk, és közben új rig­musokat próbálgattam bedobni a tömegbe, némelyiket elfogadták. Azóta nem telt el olyan sok idő. Csak annyi, hogy közben Pátzay ké­szített egy Lenin-szobrot, amely ma a szoborpark lakója, a sportlovas­­szobrát pedig átvitték a Margit híd budai hídfőjéhez, az újabban Elvis Presley neves FBI-ügynökről és popsztárról, korábban Germanus Gyuláról elnevezett térre. Persze én egyszer megismertem Germanus Gyulát is, aki egy előadáson elme­sélte, hogy miként lovagolt ki fehér lován Cinkota keleti részén, ahol akkor lakott, és rögtön letartóztat­ták a szovjet csapatok, mert azt hit­ték, hogy ő Horthy Miklós. Hozzá lehetett szólni, s én megkérdeztem, hogy mi lett a lóval. „Megették sze­gényt” - válaszolta az orientalista. onvvaianio HA IGAZÁN SZERETJÜK AZT A NÁCIÓT, AMELYRŐL ANNYIT BESZÉLÜNK Bonczidai Éva Túl kevés szó esik az 1956-os for­radalom erdélyi vonatkozásairól. Elrettentő példaként szoktam em­legetni azt a székelyföldi középis­kolai tanárt, aki pökhendin meg­jegyezte egyik iskolai ünnepség után, hogy ugyan miért kellene Er­délyben a budapesti eseményekről megemlékezni. Persze ez a kérdés főként az egyszeri ember korlátolt­sága okán merülhet fel, ha valaki nem érzi erre a választ, akkor ta­lán ismeretátadással sem lehet ezt a fogyatékot ellensúlyozni. Mégis fontos, hogy az emberek tudjanak arról, hogy tizenéves baróti fiatalok szöktek át a határon, hogy segítsék a pesti srácokat, hogy Brassóban a forradalom után középiskolások alapítottak ifjúsági szervezetet, hogy a magyarországi forradalom eszméjét éltessék, emiatt közel nyolcvan embert - többnyire ti­zenéves gyereket - ítéltek nehéz börtönre vagy kényszermunkára. Ezért is volt jelentős a Magyar PEN Club ’56 és Románia címmel, 2016- ban megrendezett konferenciája, ahol az egykori elítéltek és törté­nészek együtt idézték fel ezeket az éveket. A Magyar PEN Club újabb lépést tett e tényfeltárás ügyében: Áldoza­tok és áldozottak címmel megjelen­tette Szoboszlay Aladár kéziratos hagyatékát, a Vekov Károly által sajtó alá rendezett Szoboszlay-per anyagával együtt. A legjelentősebb erdélyi 1956-os megmozdulásnak minősített moz­galomról csak az 1989-es rendszer­­váltás után jelenhettek meg az első történészi munkák, de a mártír pap hagyatéka és a per pontosan adatolt kontextusa könyvben idén jelent meg először. Szoboszlay Aladár katolikus pap volt, korának nagy gondolkodója, aki hitt abban, hogy a Keresztény Dolgozók Pártja létrehozása és megerősítése által megvalósul­hatna a Duna menti konföderáció, írásaiban egy keresztény elveken és értékrenden alapuló demokrá­cia megvalósításának programját vázolja fel, és élesen bírálja a kom­munizmust és a kapitalizmust. A konföderációt a nemzeti identitás erősítésére és a kultúrák közötti kölcsönös tiszteletre alapozza. A román-magyar viszonyról például így ír: „De valamennyi »ellentét« látszólagos és mesterséges. Miért jutott a két népnek csak most eszé­be veszekedni, amikor ezer évet élt egymás mellett? Valósítsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultú­ra nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kultúrámat tökéletesítem. Ezt a nacionalizmust, ezt a Part pour Tart művészetet nem fogják a nagy­hatalmak támogatni, legfeljebb közömbösek lesznek vele szemben. Ezt csak mi magunk valósíthatjuk meg, ha igazán szeretjük azt a náci­ót, amelyről annyit beszélünk.” Államellenes szervezkedés, melynek célja a fennálló „népi de­mokratikus” rendszer erőszakos megdöntése fegyveres úton - a jegyzőkönyvek tanúsága szerint ez volt a legsúlyosabb vád ellene és 57 társa ellen. Ügyükben 1958. május 30-án hozott ítéletet a bíróság: „A tíz fővádlottra - az aradi Szobosz­lay Aladár, Huszár József, Fínti­­naru Alexandru, a pécskai Lukács István, a marosvásárhelyi Orbán Károly, a székelyföldi Tamás Imre, Tamás Dezső, Orbán István, Kó­nya István, Ábrahám Árpád - ki­mondták a halálbüntetést”, öten életfogytiglani kényszermunkára, a többiek pedig összesen hatszáz év kényszermunkára és súlyos bör­tönre ítéltettek. Hatvan évvel ezelőtt minden nyom nélkül hajtották végre a ha­lálos ítéletet, a kivégzések pontos helyszíne nem ismert, és az sem, hogy hová temették az áldozatokat. Szoboszlay Aladár sorsa jelképpé magasodhatna, ha ismerné a köz­vélemény: erdélyi magyar pap, aki harminchárom évesen kilenc társá­val együtt kivégzőosztag elé állt és vértanúhalált halt - valószínűleg - Aradon. Amikor a vértanúink em­léke előtt tisztelgünk, őt és társait is megilleti a főhajtás. Szoboszlay Aladár: Áldozatok és áldozottak. Magyar PEN Club, Bu­dapest, 2018. EGY DÉLUTÁN EGY REGÉNYHŐSSEL Ferdinandy György Saint-Exupéry- és József Attila-díjas írónak olyan élete lett, hogy az olvasó hajlamos azt hinni, minden megesett vele, amiről írni szokott. Hiszen regény­hős is lehetne az a fiatalember, aki kalauzként a Fővárosi Autóbusz­­üzemben dolgozott, miközben 1956- ban felvették az ELTE BTK magyar­francia szakára. Csak néhány hétig hallgathatta Füst Milán és Gyergyai Albert előadásait, mert kitört a for­radalom. Mint sokan, ő is külföldre menekült, és Franciaországban kért menedéket. Újságcikkeket írt a for­radalomról, megpróbálta megér­tetni a franciákkal, hogy mi történt Magyarországon - ez a közvetítő szerep tette őt íróvá. Háromszor is feleségül vette ugyanazt a francia nőt, és háromszor elváltak. Francia­­országból is világgá ment: több mint harminc évig a Puerto Ricó-i egye­temen tanított. Puerto Ricó-i fele­ségével, Maria Teresa Reyesszel Bu­dapesten és Miamiban él, magyar irodalmat fordítanak spanyolra. Ferdinandy György viszont nem foglalta mindezt kacskaringós ka­landokban bővelkedő regénnyé, ha­nem rövidprózai írásaiban egy-egy jelenséget ragad meg, tiszta gon­dolatokat ír szikárságig egyszerű mondatokban. Ezeket a pár oldalas szövegeket úgy szerkeszti kötetté, hogy minden könyvéből felsejlik ez a sajátos életút, de mások történetét is úgy teszi irodalommá, hogy min­den szavát hitelesnek érezzük. Idén megjelent Fájó holnapok című kötete is olyan, mintha az író­val tölthetnénk egy délutánt, és lát­hatnánk, mi foglalkoztatja őt éppen. Tökéletesen megfér egymás mellett a hazavágyódás megannyi árnyala­ta, egy-egy régi anekdota, az emlé­kekből felbukkanó sok holnemvolt furcsaság a mai történések széljegy­zeteivel és az íróság nagy kérdései­vel. Mint egy bizalmas beszélgetés, amelyben bárhova elkanyarodhat az ember, komoly téttel bíró ügyekig is, hiszen tudja: a másik érti őt. Ferdi­nandy György ezzel a szeretettel és bizalommal mondja a történeteit. Ezért jó hallani őket. Ferdinandy György: Fájó holna­pok. Magyar Napló Kiadó, Buda­pest, 2018. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. október Darázs Mária: Budapest, 1956. október (olaj, farost, 60 * 50 cm, 1957) Fotó: Szóllősi Mátyás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents