Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-20 / 245. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET Temesi Ferenc tárcája 4 Száraz Miklós György novellája Szőcs Géza és Kovács István versei Bodó Sándor: Menekülés [olaj, vászon, 50 * 72 cm, 1957) Fotó: Szállási Mátyás fJM i ||i |»|| 111 A pokol egyik bugyra az erdő mélyén Bonczidai Éva Számomra Recsk idén vált valós helyszínné, amikor lett kit meglátogatnunk Bodonyban, és az ottani polgármesterrel és a feleségével beszélgetve szóba került Recsk. Valami ártatlan utalásként, mintegy irányjelzés gyanánt. Nekünk, idevetődötteknek összevillant a szemünk. Recsk addig csupán elvont fogalom volt. Történelmi és irodalmi helyszín. Egy sötét szimbólum. Valahogy sosem gondoltam arra, hogy ez létező falu a maga valós lakóival és valós hétköznapjaival. Hogy a Csákánykő igazi hegy, nem kóbor lelkek emlékfoszlányaiból összetákolt, letűnt sötét kor csupán, a térképkoordináták elvont adataival realitásba férceit tere. Mint Piroska nagyanyjának háza a meseköriyvben Hogy mit tudtak erről a pokolról akkoriban a környező falvakban? Semmit - mondják az itteniek. És nem hazudnak, holott a következő mondatuk rögtön az, hogy mindenki tudta, foglyok dolgoznak ott fenn, hogy az ávósok rendszeresen lejöttek a faluba, és tartottak tőlük a helyiek. A nem tudás a valóságnak arra a brutalitására vonatkozik, amelyet az itteniek előtt is Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk 1950-1953 - Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmje tárt fel. Az egykori rabokkal és fogvatartóikkal készített interjúk, archív képekkel és filmfelvételekkel kiegészülve 1989-ben 230 percben idézte meg a szögesdrótokon túli mindennapokat. 1996 szeptembere óta Nemzeti Emlékpark működik az egykori internálótábor területén, kivágták az utólag idetelepített fenyvest, és feltárták a tábor múltját. Gyönyörű ősz van, amikor megérkezünk. A nagyvárosból kiszakadó embernek igazi feltöltődés ez a táj. Most idill van itt - állapítom meg magamban. És ismerem valahonnan ezt a megérkezést - villan át rajtam. „Hogy egy egész, erdőborította hegy tartozik a táborhoz, boldoggá tett; de az öröm korai volt. Az út egy ideig még alma- és vadkörtefák közt kanyargóit; a dombon barátságos, vidéki házacska állt, hét szilvafával; odább óriási, magányos tölgy, és a távolban, a szomszéd dombok oldalán, a kerítésen túl vadászlak az erdő szélén, mint Piroska nagyanyjának háza a mesekönyvben. Az út tele volt frissen tört, csodálatosan halványkék andezitkövekkel. Rajtuk és mellettük, egy-egy piros, hol kerek, hol ovális hártya, mintha pipacsszirmokat vagy a mákvirág leveleit taposták volna hozzájuk.- Vér, vér és vér - riasztott fel idilli ábrándozásaimból a tanár. Akkor vettem észre, hogy az út mentén hozzánk hasonlóan öltözött, katonaruhás rabok dolgoznak” - írta Faludy György a Pokolbéli víg napjaimban. Ő volt, aki angol nyelvű önéletrajzi művében először írt a recski táborról az emigráció éveiben. Közel két évtized múlva Erdey Sándor, Gábori György, Nyeste Zoltán és Sztáray Zoltán is megírták a maguk emlékiratait, de Magyarországra ezeket nem engedték be. Harminc év telt el, mire itthon is megjelenhettek azok a cikkek, könyvek, tényfeltáró munkák és visszaemlékezések, amelyek által ma átfogó képet alkothatunk a recski tábor életéről a politikai kontextustól kezdve a személyes sorsokon át a lágerhumorig. folytatás a 3. oldalon | i r T vezérvers Faludy György Zsuzsának a tömlőéből Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice netto miseria... Dante: Inferno, V., 121-123. Cellám falán akasztófákat látok, s hatvanhat napja nem néztem eget, de búval-bajjal, múlttal és jövővel nem gondolok félannyit, mint veled. Csak most látom, hogy milyen óriás vagy, nem bír le bennem félelem, halál, és győzöl itt is, vaksi muslicák közt, ahogy rovom sétámat fel s alá, s e verset mondom, melyből, mint a láva tör fel szerelmünk árja, ritmusa, és közben, ízes barackmagként, számban édes nevedet forgatom, Zsuzsa. Mit Dante szólt a vesztett boldogságról: úgy, mint mi, más nem érti azt talán. Jaj, hány gyönyört hagytunk megkóstolatlan szerelmünk alig terült asztalán. Most egyedül vagy. Üldöznek miattam. Ha sírsz, meghallom s együtt könnyezünk. Szeretsz-e még? És jut eszedbe néha kit elmulasztottunk, a gyermekünk? Oly sokszor látom. Szemén egy szemernyi arany cikázik. Keze lágy moha. Nem lesz-e késő majd, ha hazaérek, halványan, mint holtnak hitt katona? Találgatom, vajon hány hónap addig, vagy év? Egy, kettő? Bármi lesz, kivárd; emlékeink forgószelét csavarjad magadra szűzi lobogó gyanánt. Mit együtt láttunk, éltünk: összefűzzön, mástól elűzzön: - fű, fa, napsugár, beszélgetésünk elhagyott bárkája, mit zöld hajában ringat a hínár, bizsergő csókunk langyos eper-íze, útunk a boldog Balaton felé, és zsugorodott, összebújt alvásunk, mint bronzkori sír vagy az anyaméh. S ha tíz, ha húsz év? Akkor is kibírom. Szemem mély lesz, mint éji mozdonyok lámpái a mezei sorompóknál, húsom, mint tészta lóg a csontomon, magom kivész, mert nem a piramisok búzája, mely bír ezeréveket, de bénán, porban kúszva, üszkös rákkal is eljövök még, hogy megnézzelek, s hogy egyszer üljek ezüst hajad mellé egy padra, nyáron - pántos és nehéz napfényben, s akkor e rémkép keserve édes lesz, mint egy óceánnyi méz. S ha meg kell halnom: sírgödrömben állva kiáltok örök hűséget feléd. Őszesten, hulló lombok szandáljában küldöm hozzád tűnt lépteim neszét. Álmokba s tejüvegbe burkolódzom, de megmutat a félhomály s a könny, ha széken szundítsz - madárárny a ködben - suhanok át a csipkefüggönyön, s a holt zörejek lomtárából hangod szegődik mellém utamon, ahol zokogásod láthatatlan patakja kísér pincékből s gyökerek alól. Ne válassz férjet! Ha majd únt közönnyel vagy pimasz gőggel az ölébe húz: zokoghatnál és én jutok eszedbe, a lágy, a légi, lányos Orpheus, kivel hiába játszotok bujócskát: az éjben is rátok találok én, felhő-lesen, magános csónakokban, mély pincékben vagy lugasok ölén; flaskák sötét üvegjén nézek rátok, minden szőlőszem hamván ott leszek, vizekben megnyúlt nyakkal ringatódzom, felhőkön gőgös arcot mímelek; közétek ülök asztalon és ágyban, rátok koccintom emlékem nehéz borát, mely egyre tisztább s édesebb lesz: ettől szégyenled féljed tar fejét, ezért utálod görcsös köhögését, s bokáját, mely elszürkül, mint az ón. S éjjel, ha vénen nem tudtok aludni, dunnád csücskére állok ragyogón. Akkor sírhattok, párnátokba fúlva. Hiába éltek! Hol a diadal? Én lenn a sírban, az a régi hulla, győztes maradtam, szép és fiatal. Szerelmünk győz - éneklem hát, a költő, holt kedves, bús rab, mindig hű rokon késő nászunkra édes hegedűnek vagy orgonának túl a sírokon. Nehéz terep! Külön vagy együtt hullunk? E szakadékos esztendők fölött, melyet nyílként magamnál messzebb küldök, csak ez a vers, e vers legyen örök! Száz év és úgyse fáj, hogy dús gyönyörrel vagy rút görönggyel fizet e tusa - de az idő visszhangos folyosóin örök szerelmünk verse szól, Zsuzsa. (Az ávó pincéjében, 1950. szeptember) «
