Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-15 / 215. szám
6 riport ISKOLA A TÁBOR SZÉLÉN Beregszász városának peremén égett gumiabroncs szaga árad. Az egyik legrégebbi utca végén, az iskola után ijesztő látvány tárul a szem elé. Az egyenes út egy fehérre meszelt betonfal felé vezet. Mögötte a nyomor rejtőzik. A cigánytábor. Mocsaras talajra épült viskók, vályogházak egymás mellé szorítva. Némelyikben akár tíz-tizenöten is élnek, apró helyiségekben, minden közművesítés nélkül, csak áram van. Az sem mindenütt. Egy idegért talán megrémülne, mi nem. Heti rendszerességgel járunk itt családlátogatáson. Az iskolánk tanulói minden reggel innen érkeznek. Az intézmény 1953-ban alakult meg mint magyar tannyelvű elemi iskola. Abban az időben a szovjet munkásklub résztvevőinek gyermekei látogatták, ennek emlékét sokáig tábla őrizte. A 60-as években az iskola főépülete osztályhelyiségekkel bővült, így nyolcosztályos általános iskola lett. A hetvenes évek elején a helyi romák beköltöztek a közelben lévő elhagyatott zsidóházakba, egyre több gyereket írattak be, ennek köszönhetően a magyar és roma nemzetiségű tanulók számára párhuzamosan folyt az oktatás. Az 1978-1979-es volt az utolsó tanév, amikor magyar és roma évfolyam is indult. 1979-től a tanulók csak roma nemzetiségűek, ekkortól él a köznyelvben mint cigányiskola. Ez egy tévhit, mivel az iskolának nincs nemzeti kisebbségi státusa. 1996-tól működik mint kilencosztályos magyar tannyelvű általános iskola. A gyerekek reggel késnek. A kérdésre, hogy miért, egyszerű választ adnak. Elaludtak. Ha tovább kérdezősködöm, megtudom, hogy a szülők miatt nem ébrednek korábban. Reggelizni sem tudnak, hiszen félnek bárkit is felébreszteni. Iskolatáska? Otthon maradt. Vagy nem is volt. Előveszem az ócska szekrénybe rakott füzeteket és könyveket, ritkán adjuk haza őket, mert sosem kerülnek vissza, vagy ha mégis, akkor használhatatlanul. Az asztalfiókból tollat veszek elő, akinek nincs, az kap. Minden kollégámnak van olyan rejtekhelye, ahol a tanuláshoz szükséges eszközöket tartja. Legyen az vonalzó, körző, ceruza, füzet vagy toll. Hogy az oktatás zökkenőmentes legyen, nekünk magunknak kell megteremteni az ehhez szükséges feltételeket, mert az ukrán állam nem ad, csak korlátoz. Az épületben majdnem minden magyarországi támogatással jött létre. Gondolok itt a tornateremre, a belső mosdókra, a tantermek kialakítására. Amelyik osztályban én tanítok, ott verssel kezdjük az órát. Üdvözöljük egymást és az éppen ott tartózkodó vendégeket (A magyar házban a vendéget szeretettel várják/ pirosra sült friss cipóval szívesen kínálják. / Ha nincs cipó, ha nincs kalács, mit tehet az ember? / Köszönti a vendéget meleg szeretettel!), mert gyakran látogatnak el hozzánk. Legutóbb az ungvári tanügyi ellenőrzés érkezett, mégpedig azért, mert két kollégám nem beszél ukránul. Nem a gyerekekre voltak kíváncsiak, vagy esetleg a néhol roskadozó épületre vagy az ablakokra, amelyeken befúj a hó. A legnagyobb problémát az államnyelv tudásának hiánya jelenti. Felvetődik a kérdés: miért maradunk mégis? A pedagógushiány és a nehéz körülmények ellenére missziónak érezzük a tanítást. Ezek a tanulók keveset hoznak magukkal otthonról. Mind tudás, mind eszköz tekintetében. Szeptember első heteiben az elsősök illemtant ta-Shrek Tímea nulnak: mosdóhasználatot (sokan nem ismerik közülük az angolvécét, mivel a táborban ritka még a kerti illemhely is), helyes beszédet, kézmosást, emberséget, tiszteletet. Valahol mégis megpecsételi a politika az iskola mindennapjait. Ha a gyerekek nem is érzik ezt, mert igyekszünk őket megvédeni ettől, mi, tanárok átéljük az országban történő eseményeket. Magyarellenes felvonulások, zászlóégetés és -szaggatás, Petőfi szobrának megcsonkítása - ez csak néhány az elmúlt évben történtekből. Március 15-e táján megszaporodnak a kisebbség megfélemlítésével kapcsolatos ügyek. Gyújtogatás és fenyegetések. És különös módon tavasszal hazarendelték a frontról a teljes 128-as gépesített lövészdandár-alakulatot, amelynek állomása Munkács. Beregszász néhány patriótája jelenleg azon dolgozik, hogy katonai családokat telepítsenek be a 2003-ban felszámolt laktanya épületébe. Történetesen hatszáz családról van szó. Ez teljesen felhígítaná a többségében magyar ajkú kisváros lakosságát. Néha elgondolkodom azon, hogy feladom. Legszívesebben ordítanék, és menekülnék. Bárhová. Nem vagyok vele egyedül, a kollektíva egy része minden évben cserélődik. Mindez az országban beállt helyzetnek tudható be. Kimondatlan háború és pénzromlás. Ez még talán nem is tántorítaná el annyira a pedagógusokat a munkától, mint az új oktatási törvény. Az, hogy a gyerekek a következő évtől fontos tantárgyakat nem tanulhatnak az anyanyelvükön. Ezektől a tanulóktól, akiknél nem ritka, hogy végzősként még nem tudnak folyékonyan olvasni, hogyan várhatja el bárki is, hogy egy számukra idegen nyelven tanuljanak algebrát vagy történelmet? Náluk nincs otthon asztal és szék, így házi feladatot sem írnak. A kötelező olvasmányoknak is csak a címét ismerik. Persze mindig akadnak kivételek, és ezek miatt érdemes minden nap dolgozni. Látni az akaratot, a mindent felülmúló igyekezetét és az eredményeket: versenyeken vesznek részt, színdarabot adnak elő. Kilenc évig dolgoztam ebben az intézményben. Közös erővel sikerült kinevelnünk egy olyan generációt, amely a továbbtanulás mellett döntött. Azok, akikhez először mentem órára, ma már szülők. Elindult egy pozitív folyamat, a változás - erre ezelőtt nem volt még példa. Hosszú idő és rengeteg energia kellett hozzá, de most kételyek között állunk. Egyetlen tollvonás végleg keresztülhúzza-e azt, amit eddig felépítettünk? Nem tudom, hogy jövőre lesz-e iskola a tábor szélén. zene BELEREZEG A LEVEGŐ Bornemissza Ádám „A legelragadóbb, amit Budapest adhat, a gyönyörű nyári üdülések mellett, a cigányzene” - írta a New York Herald 1877. augusztus 2-án. A cikk felemlegeti a magyar muzsikát világhírbe emelő darabokat, a Rákóczi-indulót, Liszt Magyar rapszódiáit, Erkel Hunyadi Lászlóját, de rögtön hozzáteszi, hogy a magyar zene valódi mélysége, a vadság és nyersesség szépsége, a mérhetetlen öröm és a tonnányi bánat egyidejűsége, az emelkedettség és a megtöretettség folyamatos ölelkezése igazán csak a budapesti cigánybandák, mondjuk, Rácz Pál zenekarának tolmácsolásában válik átélhetővé. Minden valamirevaló budapesti szálloda teraszán felsír a hegedű este fél nyolckor, és zengnek a húrok egészen éjfélig, de igazán elemében a cigányzenekar leginkább a magánmulatságokon van, ahol a tisztelt egybegyűltek a nyilvánosság kíváncsi szeme elől rejtve tivornyáig srófolják a hangulatot, ezzel még inkább az eksztázis felé hajtva a muzsikusokat. Persze mindez megmaradhatna puszta zeneesztétikának, és valószínűleg így is élte meg az újságíró, aki a tengeren túlról érkezvén bár felfedezi a „Sírva vigad a magyar!” mondás igazságát, annak lélekbéli mozgatóit vélhetőleg nem boncolgatta túlságosan. Egy generációval járunk ekkoriban az elveszett szabadságharc után, és bár a kiegyezés óta csitultak a kedélyek, a cigányzene - a kor szórakoztató zenéje, vagy hívjuk bárhogy - még mindig a nemzeti érzelmek kódolt megnyilvánulása, a borospohár mellől világgá kiáltott honbüszkeség zenei kísérete. Később, a boldog békeidőkben a polgárság könnyűzenés szórakozásának elengedhetetlen kelléke lesz, hogy aztán e minőségében vegye fel a harcot a messzi nyugatról érkező „szerecsenzenével”. És bár úgy tűnik, a jazz mint világjelenség legyűri a cigányzenét, a XX. század első felében a világ számos városában muzsikál magyar cigányzenekar - legfeljebb nem cigányzenét, de az biztos, hogy bármit is húzzanak, azt a maguk modorában teszik. És ez egy fontos pont a történetben, ha nem a legfontosabb. E muzsikusok képesek voltak nyitni az új divatok felé, nem ragaszkodtak makacsul a korábban játszott zsánerekhez. Átvették az új, az aktuális, népszerű dallamokat, és a maguk gusztusára alakították azokat - ahogy történelmük során mindig is tették, így lett a cigányzenészek megélhetését egykoron veszélyeztető jazz a következő zenészgenerációk kedvelt muzsikája. Ha általánosságban úgy jellemezzük a jazzt, hogy „a vadság és nyersesség szépsége, a mérhetetlen öröm és a tonnányi bánat egyidejűsége, az emelkedettség és a megtöretettség folyamatos ölelkezése” - ismerős? -, ugye, nem tévedünk nagyot? A jazz, ahogy a cigányzene is, az előadás, az interpretáció elsődlegessége miatt az, ami: az örök pillanat muzsikája. Persze fontos a jó alapanyag, a szép, pláne az ismert szerzemény, de mit sem ér, ha az életre keltés nem adja hozzá azt a mérhetetlen pluszt, azt a lelki-érzelmi töltetet, amitől az élő előadás annyira különleges. A cifrázást, a rögtönzést, a variációt - amitől valóban döglik a légy. Manapság már alig hallani cigányzenét, és a jazz is csak egy szűk réteg marginális játszótere. A mai szórakoztató zene, a könynyűzene már nem élő előadásra készül, és mintha kifejezetten irtózna is az egyéni megszólalástól, megszólaltatástól. Az a rengeteg zenész, aki egykor a szállók teraszán muzsikált, ma már csak emlék - sajnálkozhatunk felette, avagy biztatással, figyelemfelkeltéssel, ismeretterjesztéssel valamicskét lefaraghatunk az érdektelenségből, de mindez csak apró jelzés a nagy tünetegyüttesben. A szórakozásról alkotott elképzeléseinkbe ma már sajnos nemigen fér bele a mélyebb odafigyelést, aktívabb értelmezői attitűdöt, netán szellemi részvételt kívánó tevékenység. A szórakozás a széles többségnek ma sajnos leginkább szó szerint értett kikapcsolódást, a gondolkodási folyamatok teljes leállítását jelenti. Persze kár lenne azt hinni, hogy a száznegyven éve még sírva vigadó eleink minden egyes estéje a szórakozás legnemesebbik válfajaiban telt. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy az egykor volt, magát cigányzenei kísérettel asztal alá borozó dicső honfi hazaszeretetét sem a véralkoholszint írja le a legpontosabban. De ha a szórakozásunkra felcsendülő zene eleve csak egy szűkebb horizontot kínál, esélyünk sem marad arra, hogy kikapcsolódásunk ne csak szó szerint legyen értelmezhető. És még valami. Nem lesz minden zenészpalántából Banyák Kálmán, Csányi Mátyás, Bácsik Elek, Szakcsi Lakatos Béla vagy Babos Gyula. Nem jut fel mindenki az élvonalba, nem fér el mindenki a legfényesebb színpadokon. És ez nem is baj, mert kell muzsikus a „másodosztályba”, az élőzenés vendéglátóhelyekre is. Az a közelség, az a pillanat, az az „itt és most”, amit egy kisvendéglőben (kiskocsmában, teraszon, kerthelyiségben) hallott élőzene tud nyújtani - még ha nem is olyan makulátlanra polírozott az a muzsika, mint a legnagyobb neveknél -, ahogy belerezeg a közösen lélegzett levegő a megszólaltatott hangokba, azt nem adja vissza a 44,1 kHz-en digitalizált világsláger. A hangszerek, a zene illatát. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. szeptember
