Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)

2018-08-25 / 197. szám

helyőrség 1968 EGY ÉVFORDULÓRA Kiss Gy. Csaba 5 Folyóparti kiűzetés (95 * 95 cm, olaj-tempera-farostlemez, 2017) Két barátommal néztük Budán a Feneketlen-tónál a tűzijátékot. Nem tudtuk, hogy akkor már elindultak a Varsói Szerződés tagjaként a Magyar Néphadsereg egységei Csehszlová­kia felé: ....tankoszlop dübörög elő a ködből, lezáiják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a törté­nelemmel előre és hátra az időben. (...) Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa” - emlékezett vissza évek múltán Nagy Gáspár. Meghatá­rozó élményünk volt 1968. Vigyázó szemünket Prágára vetettük. Sze­mély szerint én Pozsonyra is, ahol áprilisban reménykeltő változások tanúja lehettem. ízlelgettem a szlo­vák nyelvet és a szabadság levegőjét. Meg azt, hogy a szlovákok szlovákok akarnak lenni, az ottani magyarok pedig - magyarok. Augusztus 21-én egyértelmű lett számunkra, hogy azt a „rendszert” (mondjuk akárminek) nem lehet megváltoztatni. Ott sem sikerült, ahol békés eszközökkel tet­tek rá kísérletet. Bennünk maradt a szolidaritás érzése, és a meggyő­ződés, hogy ebből a zsarnokságból csak együtt lehet zöldágra vergődni. Nem a polgári világ szétzúzásának látomása lebegett szemünk előtt, hanem a reményvesztés keserűsé­ge, a Hitfogyatkozás, a Júdás-idő, amiről Utassy József írt emlékezetes őszi versében. 1981-ben azután Nagy Gáspár idézte meg remek impresz­­szionista-posztmodern kisregényé­ben (Augusztusban Ludvík John nyomában) a történelmi esztendőt. Kundera hősére utalva, a cenzúrát kerülgetve. Amennyire jelentős volt ez az év (és hozzá a félévszázados távlat), annyira kevés mélyebb magyar ref­lexió született róla. Egy újabb tör­ténelmi munkához (Murai András - Tóth Eszter Zsófia: 1968 Magyar­­országon) és egy regényhez (Hor­váth Viktor: Tankom) fűzök néhány megjegyzést. A két magyar történész mintha nyugati szemüveget tett vol­na föl írás közben: írnak az új gazda­sági mechanizmusról, az életforma változásairól, a nyugati divat térhódí­tásáról, hogy ekkor jelent meg a Túró Rudi. De a korabeli magyar maoisták (később azután bősz baloldali liberá­lisok) ügye összehasonlíthatatlanul kisebb horderejű volt, mint a hatá­ron túli magyarok hazai újrafölfede­­zése, amiről egy szó sincs a könyv­ben. Hosszú évek után először került szóba ez a tabutéma. Az írószövet­ségben zajlottak fontos viták erről májusban, a választmány ülésére maga Kádár János is ellátogatott. A szlovákiai magyarok szintén képbe kerültek. Dubcek budapesti látoga­tásakor még a magyar pártvezető is említést tett róluk. A szlovákiai ma­gyarságról vajmi keveset tudhatunk meg a két szerző könyvéből. Látha­tólag nem használták Popély Árpád tíz évvel ezelőtt megjelent kitűnő munkáját. Azt emelik ki, ami éppen nem volt jellemző, hogy a bevonuló magyar csapatokat néhány helyen „felszabadítóként” üdvözölték. A magyarság túlnyomó többsége azon­ban megszállóként fogadta a magyar néphadsereget. Idézni kellett volna a Csemadok augusztus 22-i felhívását. Józanok maradtak a felföldi magya­rok, történelmi tapasztalataik is erre intették őket. Közösségük jól állta meg a próbát. A megszállás sokkja után a szlovákok és a csehek is elis­merően nyilatkoztak erről. Különös magyar fantasy Horváth Viktor regénye. Kitűnő íráskészség­gel készült szöveg a Tankom, nem mindennapi ötletekkel. Költött vi­lág, ahogy Mikszáth Kálmán mon­daná, költött főhőssel, aki a magyar néphadsereg főhadnagya. Fiatal páncélostiszt, egyben pedig a legma­gasabb szinten tolmács a főelvtársak (például Kádár és Brezsnyev) között. Ahogy Móricka elképzeli. Mert a fő­hős (ha főhadnagy, 28-30 évesnek kellett lennie) tudata itt egy tizenkét éves kiskamaszé. A Bádog dob (Gün­ter Grass) főhőse juthat eszünkbe el­lenpéldaként, aki háromévesen már nem akart tovább nőni, de gondol­kodása egy fölnőtt emberé. A regény főhadnagya az ötvenes évek hívő kommunista ifjainak nyelvét hasz­nálja, ami igazán szórakoztató, de egyáltalán nem felel meg 1968-nak. Érezhetően megtetszett a szerzőnek ez az általa teremtett nyelv. Új ma­gyar - némi katonai trágársággal. Megidézi a történelmi évet? Egyálta­lán nem. Viszont: bárgyú. MINDENKIT UTOLÉR EGYSZER j OSSZENO, A SAJÁT KÖNYVE Ágoston Szász Katalin i AMI ÖSSZETARTOZIK Leczo Bence Szilágyi-Nagy Ildikó legújabb köte­te kísérteteket és kliséket vizsgál. Bár az előbbi töretlenül tartja nép­szerűségét a populáris kultúrában, utóbbit a legszívesebben letagad­juk. A bazsarózsás lampion pedig épp azt mutatja meg, hogy a közhe­lyeknek van létjogosultságuk. A regény cselekménye két szálon fut. Julianna, az egyszerre naiv és cinikus, fiatal nő beszéli el saját, folyton ismétlődő helyzetekből álló életét, és felmenői túlvilági lé­nyektől zsúfolt és végül tragédiába fulladó történetét. A narráció nagy­részt egyes szám első személyű, de többször átvált harmadik személy­be: „magamban mondom, hogy éppen mi történik velem, mintha kívülről látnám saját magam”. A szándékosan rontott nyelvezet is fontos eleme az elbeszélésnek, a nyelvi és szituációs humor mind­végig jelen van a szólások helytelen használatában (pl. „elrepült az idő vasfoga”), illetve a brutális erőszak relativizált és komikus leírásában. Még az elbeszélő is reflektál a jelen­ségre: „Ha most valaki azt mondja, hogy [...] ezt most miért ilyen paró­­diaszerűen írom le, akkor erre azt mondom, hogy az, hogy ügyetlenül fogalmazok, még nem jelenti azt, hogy röhejes színben akarok vala­mit feltüntetni.” A főszereplő családjának (anya, nagyanya, a nagyanya élettársa, az anya szeretője, szolgálók és munka­társak) története rémmesébe illik (például az anyát erőszak útján te­herbe ejti nevelőapja, a szülés után meggyilkolja saját anyja, majd kí­sérteiként visszajár szeretőjéhez). A szerző ehhez a XIX. századi japán kísértetregény műfaját használja fel, elsősorban Szanjútei Encsó Kí­­sértetlámpás című művét, Bratka László fordításában. A jelenben Julianna élete sem könnyebb, bár hétköznapibb. Az önmagát folyamatosan szeretősze­repbe hajszoló nő az Igazi Angyalt keresi, akit nagyanyja gyilkos ke­zétől való megmentőjének vél, és aki élete végéig társa lehetne. A ka­rakter, adott és alkotott környeze­tével együtt, tökéletesen megfelel a mindenkori klisének, mégis őszin­te és emberi. Gondolatai, tettei és szenvedése univerzalitása által be­bizonyosodik, hogy a közhely csak indokolt, nem megvetendő. A cse­lekmény két szála végül jelenések, mantrák és lehetetlen véletlenek folytán kapcsolódik egymásba, a valós és a természetfölötti egybe­olvad, szétválaszthatatlanná válik. Hogy tényleg oszladozó szereplők és kísértetek mászkálnak végig a történet négy-öt évtizedén, vagy a mindennapi boldogtalanság kive­­tülései ők, azt bízzuk az olvasóra. Szilágyi-Nagy Ildikó: A bazsarózsás lampion - Kísértethistória. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2018 LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Erdős István (1977) író, költő, animátor Gál Vilmos (1972) író, történész Kántor Mihály (1974) szakíró Kiss Gy. Csaba (1945) József Attila-díjas irodalomtörténész, művelődéstörténész, az irodalomtudományok kandidátusa Leczo Bence (1996) író Marton Péter (1979) író, egyetemi kutató és oktató Mezey Katalin (1943) Kossuth-díjas prózaíró, költő, műfordító Turczi István (1957) Magyarország Babérkoszorúja- és Prima Primissima-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője Gál Vilmos regényében, A lengyel freskóban tanúi lehetünk annak, ahogyan a múlt és a jelen egybe­forr, és a szemünk előtt jelenik meg. A szerző a múlt egy olyan szeletét jeleníti meg, amelyet oly kevesen ismerünk, pedig méltán büszkék le­hetünk rá: a Lengyelország megtá­madását (német és szovjet részről) követően otthonukat elhagyni kény­szerülő lengyel menekültek befoga­dásáról szól, akik nem hadifogoly­ként, hanem háborús okok miatt kényszerlakhelyre áttelepítettek­ként, internáltként élték egy dara­big életüket Magyarországon. Már gyerekként is csodálattal töltött el, mikor a felvidéki Királyhelmec vá­rosházán olvashattam a lengyel me­nekültek befogadásának emlékére avatott márványtáblát, a teljes kép megértéséhez viszont csak most, a regény elolvasása után jutottam el. A regény két idősíkban játszódik: 2009-ben és a második világhábo­rú idején. A jelenben pár lengyel és magyar fiatal jár a végére annak az izgalmasnak tűnő családi legen­dának, amelyről elcsípett mon­datfoszlányokat hallanak, majd egy később megtalált naplóban kibontakozik számukra a törté­net. A mű lassan adagolja nekünk az akkori körülményeket, melyek pontos ábrázolásából kitűnik Gál Vilmos szakértelme a témában, a nem köztudomású dolgokat pedig lábjegyzetekkel magyarázza. Vá­­mosmikola, és az ottani lengyel in­ternálótábor életével párhuzamba állítja a XXI. századi falusi idillt, jelezve, hogy az évek ugyan múl­nak, de van, ami mit sem változik, örökké ugyanaz marad. Két lengyel katona, mindemellett festő - Jan és Hilary - érzéseinek ábrázolásával élethű képet kaphatunk az akkori lengyel menekültek életéről a hábo­rú forgatagában. Katalin mama fiatalkori naplójá­nak olvasásával pedig nemcsak az ő leszármazottai, hanem mi, olvasók is szembesülünk a kor sajátossága­ival, az akkori falusi élet nehézsé­geivel és szépségeivel, illetve az ő szemszögéből láthatjuk, mivé lesz félje a fronton, mivé teszi az embert a háború, miközben folyamatosan őrlődik közte és a tehetséges lengyel festő, Hilary között. Vámosmikolán aztán megjelennek a lengyelellenes hangok is, így a kor legtöbb aspek­tusának életszerű ábrázolásával ta­lálkozhatunk a műben. A lengyel freskó méltó emléket állít a korszak keveset emlegetett, szinte elfelejtett momentumának, és következetesen nyomon követi annak hatásait mind a helyi, mind pedig az országos vagy a nemzet­közi szintre tekintve. Olvasmányos, magával ragadó, élet írta történet ez. Nehéz utána megszólalni - ahogy az egyik lengyel szereplő fo­galmaz a műben. Gál Vilmos: A lengyel freskó. History­­cum Kiadó, Budapest, 2017 2018. augusztus IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents