Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-25 / 197. szám
12 TÖRTÉNELEM 2018. AUGUSZTUS 25., SZOMBAT Piramisoknál is régebbi leletet ástak ki Tiszakürtön Egy épületnek hajtó tank a prágai harcokban Fotó: MW Csehszlovákia elüldözte a német és a magyar lakosság zömét Moszkvai cinizmus a prágai tavaszban ÁSATÁS Európa legrégebbi faszerkezetes kútját találták meg Tiszakürt mellett a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei. A 7500 éves közel három méter mély kút faszerkezetének az alsó harminc centimétere maradt meg, ám nindezt még érdekesebbé teszi az, hogy a mi éghajlatunkon nemigen vészel át több száz vagy ezer évet a faanyag. Ahhoz, hogy mégis megmaradjon, folyamatosan vízben kell lennie, különben kiszárad és elporlad, ezért inkább mocsári környezetben vagy tavak környékén maradnak meg hasonlóan régi faleletek, például a németországi, dániai és angliai tőzegmocsarakban. A kút faszerkezete is végig a talajvízszint alatt volt az egykori Tisza-mederben. Kiásni pedig embert próbáló munkának bizonyult, hiszen szinte márványkemény talajrétegeket kellett kibontaniuk a régészeknek. Mali Péter ásatásvezető elmondta: amikor már a háromméteres kút legmélyére ástak, a talajvízzel együtt felbukkantak a famaradványok is. A tölgyfadarab, a szerkezet egyik legalsó része, tele van mindenféle bevéséssel, sőt még az ácsolat is megmaradt rajta. Ezekből a jelekből sok mindent megtudhatunk a korabeli ácstechnológiáról, és azt is, hogy milyen szerszámokat használtak az elkészítésekor. Az ácsolat pedig különleges nyom, mivel ebből a korszakból még nem nagyon ismertek hasonlót a régészek. De honnan tudják, hogy 7500 éves fáról van szó? A kútban talált kerámiából, ugyanis a régészeti kormeghatározás a kerámia alapján történt, amit az edényformák és a díszítések változása alapján tudtak meghatározni. Ez alapján úgy tűnik, hogy a középső újkőkor első szakaszába, az úgynevezett alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájába tartozott a település, és e kultúra első fázisához tartoznak a kútban talált leletek - öszszevetésképpen a gízai piramisokat Kr. e. 2500 körül építették. A kút egy nagyobb település része volt, amelynek a régészek megtalálták az északi és nyugati szélét. A kutak az erődítményen kívül voltak, összesen tizenhat - de egyelőre csak ebben az egyben találtak famaradványt. Tizenhárom házhelyet is találtak, háromnak pedig a teljes alaprajza is előkerült: ezek felszíni cölöpszerkezetes, 18*9 méteres házak voltak, melyek környékén kilenc temetkezési helyet is találtak. Ebben az időszakban a háztartás elhunytjait még a ház környékén hántolták el, a temetők csak később jelentek meg. A csontmaradványokat is megvizsgálják majd. Több esetben is megmaradt az újkőkorra jellemző vörös okker festék, amellyel a halottak arcát kenték be. Az egyik halott talpánál is megtalálták a földfestéket, de az még mindig talány, hogy miért így jelölték meg a halottaikat. Pataki Tamás A magyar politika igyekezett távol tartani magát a csehszlovákiai eseményektől, de az orosz katonai intervencióval hatalomra került Kádár-féle rezsim nem tudott ellenállni. Nagy Miklós Mihály szerkesztoseg@mediaworks.hu AMIKOR egy ország több etnikai csoportból összetevődő lakossága egységesen úgy érzi, hogy változtatnia kell addigi életformáján, akkor eljön a reformok ideje. Ha pedig területén nincsenek idegen, megszálló csapatok, pusztán csak egy nagyhatalom vezette szövetségi rendszerbe tartozik, akkor a reform lendületétől elragadva, könnyen elhiszi, hogy amit eltökélt, azt valóra is válthatja. Ilyenkor a politikus és a kisember is hajlamos elrugaszkodni a realitásoktól. Úgy véli, a társadalom közös akarata minden nehézségen átsegíti. Ám könnyen jöhet a nagy politikai kudarc, a keserű kiábrándulás. Gyorsan kiderül: a térséget uraló nagyhatalom nem is olyan baráti, jóindulatú szomszéd, mint amiként politikai frazeológiája hangzik. A legkisebb engedményre sem hajlandó, a függetlenedés legcsekélyebb jelére is aránytalan erőszakos fellépéssel válaszol. A nagyhatalom félelme katonai erőért kiált. Mert ami az érdekszférájában élő, soknemzetiségű társadalom szempontjából jól átgondolt, vágyott reform, az a birodalmi fővárosból nézve elszakadási törekvés. Ezzel az egyszerű képlettel lehet leírni a Szovjetunió a prágai tavasz elleni fegyveres agresszióját, amelybe 1968 nyarán belekényszerítette a Varsói Szerződés országaiból Magyarországot, Bulgáriát, Lengyelországot, valamint Kelet-Németországot is. Ahogyan akkoriban hivatalosan nevezték, „az internacionalista segítségnyújtás” jóval túlmutatott Csehszlovákia megrendszabályozásán, a Prágában nem kellően átgondolt politikai fordulat megakadályozásán. Az öt évtizeddel ezelőtti agresszióra ma már kevesen emlékeznének, ha annak nem lettek volna távoli előzményei és mélyre ható következményei. A két világháború közötti csehszlovák politika ügyesen keltette azt a látszatot, hogy országa Közép- és Köztes-Európa legdemokratikusabb állama, a benne élő népek paradicsoma. Az ország létét és területi kiterjedését az antant hatalmak külpolitikájának, valamint a nagycseh állami gondolat erőltetésének köszönhette. Demokratikus intézményrendszerét az ország két nagy nemzeti kisebbsége, a német és a magyar elnyomásként élte meg. A második világháborút közveüenül megelőzően Csehszlovákia széthullott: egy része Németországhoz került, megalakult az önálló szlovák állam és a Cseh-Morva Protektorátus, a magyarlakta területek pedig visszakerültek az anyaországhoz. A világháború végén a győztes hatalmak - a demokratikus csehszlovák álom jegyében - területében visszaállították az országot. Egyetlen, látszólag jelentéktelen változás történt: Kárpátalja most a Szovjetunióhoz került. Ezzel a mozzanattal már a prágai tavasz előtörténeténél tartunk. A második világháborúból szuperhatalomként kikerült Szovjetunió nyugati határait és politikai befolyását jelentősen előretolta. A birodalom peremén kommunista berendezkedésű államok ütközőzónáját hozta létre. Kárpátalja birtoklása biztosította a magyarországi és a csehszlovákiai katonai beavatkozást. Az ütközőzóna gyógyír volt a szovjet katonai vezetés fóbiájára is; 1941-ben keservesen tanulták meg, hogy a saját területen nem kezdődhet többé háború. A világháborút követően Csehszlovákia elüldözte a német és a magyar lakosság zömét, de kifelé egy demokratikus szocialista állam képét mutatta. A többségi társadalom - főleg a csehek és részben a szlovákok - maga is elhitte a demokrácia meséjét, sőt a nemzetiségi kérdést megoldottnak tekintette. A tervgazdálkodásból eredő nehézségek a hatvanas évekre reformokat kívántak. Jóllehet Csehszlovákiában voltak olyanok, akik egyenesen a kommunizmussal való szakítást szorgalmazták, ám a többség - tanulva a kelet-berlini felkelésből (1953), valamint a lengyelországi eseményekből (1956) és a magyar forradalomból (1956) - csak a szocialista rendszert akarta megreformálni. Emberarcú szocializmusról beszélt, mintha ilyen létezne. A cseh vezetés - élén Dubcekkel - ennek jegyében akart távolodni a Szovjetuniótól, de ezt Moszkvában másként gondolták. Prágában tavasszal már javában zajlottak a reformok, és a szocialista tömb politikusai próbáltak diplomáciai nyomást gyakorolni, ám az orosz vezetés már döntött a nyári katonai támadás mellett. Februárban Kádár János is tárgyalt Dubcekkel. A magyar politika igyekezett távol tartani magát a csehszlovákiai eseményektől, de az orosz katonai intervencióval hatalomra került Kádár-féle rezsim nem tudott ellenállni. Magyarország egy megerősített gépesített hadosztállyal (10-12 ezer fő, 200 harckocsi és egyéb páncélos) vonakodva részt vett Csehszlovákia lerohanásában. A moszkvai katonai vezetés tanult 1956 budapesti eseményeiből: olyan nagyságú katonai erőt alkalmazott, amely reménytelenné tett minden ellenállást. A csatlós államok bevonásával külpolitikailag kompromittálta azokat: kifelé mutatva megerősítette a Varsói Szerződést. A csehszlovák vezetés megtiltotta a harc felvételét. A magyar erőket Szlovákiában alkalmazták: Moszkva külpolitikai cinizmusa érvényesült. Miután a csehszlovák fegyveres erők laktanyáikban maradtak, a megszálló csapatoknak csak rendfenntartó feladataik voltak. A bevonulás elleni tüntetéseket a magyar csapatok jól kezelték. Tömegoszlatásra ugyan néhány helyen fegyvert is kellett alkalmazni, de a levegőbe lőtt sortüzek emberéletben nem tettek kárt. Annál jobban sérült a magyar és a szlovák nemzet viszonya. A szlovákság úgy érezte, hogy az évszázad során másodszor rohantuk le hazáját (1938,1968). Jellemző az akkori hangulatra, hogy még a szlovákiai magyarság nagy része sem szimpatizált a megszállással. Az 1945 utáni megfélemlítés túl közeli, a magyarlakta területek visszacsatolása az anyaországhoz pedig hamis illúzió. Az orosz hatalmi térben ugyanolyan életképtelen ötlet, mint az emberarcú szocializmus.
