Tolnai Népújság, 2018. augusztus (29. évfolyam, 177-202. szám)
2018-08-18 / 192. szám
12 TÖRTÉNELEM 2018. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT Augusztus 20: a kommunisták sem merték betiltani ÜNNEP Augusztus húszadika Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam születésnapja és ezeréves folytonosságának emléknapja. Uralkodása idején Szent István-ünnepnappá avatta augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját. Később, a halálos ágyán a súlyos beteg király ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának. Az ünnepnapot Szent László király tette át augusztus 20-ára, megemlékezvén arról, hogy 1083-ban VII. Gergely pápa hozzájárulásával ezen a napon emeltették oltárra István király relikviáit a székesfehérvári bazilikában, ami teológiailag a szentté avatásával volt egyenértékű. Augusztus 20. Nagy Lajos király uralkodásának idején vált hivatalos egyházi ünneppé. 1771-ben XIV. Benedek pápa csökkentette az egyházi ünnepnapok számát, ekkor a Szent István-nap is kikerült az ünnepek sorából. A magyar rendek felé tett gesztusként (jól felfogott politikai önérdektől vezérelve) Mária Terézia ismét elrendelte a Szent István-nap megtartását, sőt nemzeti ünnepként a naptárakba is felvétette. 1771-ben ő hozatta Bécsbe, majd Budára István kézfejereklyéjét, a Szent Jobbot, amelyet ez évtől kezdve körmeneten vittek végig a városon augusztus 20-án. A legenda szerint István ereklyéjét 1083-as szentté emelésekor találták meg épségben, a koporsójában. A tatárjárás alatt elveszett, később (1590 körül) egy raguzai dominikánus kolostorban találtak rá. A Szent Jobbot ma Budapesten, a Szent István-bazilikában őrzik. Az 1848-as szabadságharc leverése után hosszú ideig nem tarthatták meg az augusztus 20-i nemzeti ünnepet, hiszen Szent István a független magyar állam szimbóluma volt. Az 1867-es kiegyezés után az ünnep visszanyerte régi fényét, majd 1891-ben Ferenc József az ipari munkások számára is munkaszüneti nappá nyilvánította augusztus 20-át. A trianoni békediktátum után augusztus 20. a Szent István-i Magyarország visszaállítására törekvő nemzet ünnepnapjává vált. 1945 után a kiépülő kommunista diktatúra kiszolgálói előbb háttérbe szorították, majd 1947 után megtiltották a nyilvános megünneplését. A kommunista rendszer augusztus húszadikának vallási és nemzeti tartalmát nem vállalta, de teljes megszüntetését vagy jelentéktelenné süllyesztését sem merte megtenni, inkább tartalmilag változtatott rajta. Először az új kenyér ünnepének nevezték el, majd az új alkotmány hatályba lépését időzítették 1949. augusztus 20-ára. 1989-ig augusztus 20- át az alkotmány napjaként ünnepelték. Az 1990-es első szabad választások nyomán létrejött országgyűlés 1991. március 5-én a nemzeti ünnepek - március 15., augusztus 20., október 23. - közül Szent István napját nyilvánította a Magyar Köztársaság legfontosabb hivatalos állami ünnepévé. MW A lelket gyógyító területi revízió nem szolgálta a megbékélést A román eskiiszegés A román átállás után a Vörös Hadsereg megszállta Bukarestet is Fotó: MW 1944. augusztus 20-án Románia jobbnak látta, hátat fordítani eddigi szövetségeseinek és átállt a szovjetek oldalára. Nagy Miklós Mihály szerkesztoseg@mediaworks.hu HISTÓRIA Az egy földrajzi térségben élő népek és nemzetek szomszédsága mindig magában hordozza a konfliktusok, a kölcsönös sérelmek csíráit, amelyek olykor véres etnikai összetűzések, egyenesen háborúk átláthatatlan bozótjává sarjadnak. Ezeket a vélt, sokszor valós ellentéteket csak ritkán és nagy történelmi távlatokból szelídítheti békés együttéléssé az emlékezet. A jólét, az egymás értékeinek fel- és elismerése, a közös nemzeti célok tudomásulvétele, majd a nyomukban kialakult kölcsönös megbecsülés a megbékélés legfőbb feltétele. A mai európai kultúrkörben kevés nemzetnek adatott meg ez az isteni adomány. Jóllehet kontinensünkön, annak jelentős részén ma éppen béke honol, de az etnikai ellentétek gonosz magvát a korábbi századokban a történelem szele szerteszórta kontinensünkön. Ma, amikor már egyértelműen látható, hogy - az úgynevezett politikailag korrekt, álságos beszédmód évtizedeit magunk mögött hagyva - egyre több ilyen feszültséggel kell megküzdenünk, eljött a nyílt szembenézés ideje. Annak az időszaknak a kezdetéhez értünk, amikor - éppen az erőszakos konfliktusok elkerüléséért - ki kell beszélnünk történelmi sérelmeinket. Ilyenek a kontinensen mindenhol vannak, de leginkább a Közép- és Kelet-Európát elválasztó Köztes-Európában - a Finnországtól Görögországig, észak-déli irányban húzódó zónában - sűrűsödtek össze. E térség a népek és nemzetek apró mozaikjaiból, etnikai többségeiből és kisebbségeiből kikristályosodott politikai földrajzi egység. Etnikai, vallási, kulturális konfliktusokkal terhelt. Talán nem is lehet olyan tudós elme, amely az itt felhalmozódott etnikai, vallási indulatokat mind képes lenne számon tartani, és egységes történelmi képletben összefoglalni. Abban viszont biztosak lehetünk: Köztes-Európa jellegének egyik meghatározója az immár több évszázados román-magyar ellentét, amelynek feloldását nem pusztán a területi kérdések rendezésében kell keresnünk, hanem a két nép tudatát uraló görcsös történelmi gondolatokban. Ilyen, a valós történelmi tényeken alapuló és a magyar társadalom gondolkodását meghatározó vélekedés: Románia szövetségesünkként mindkét világháborúban hátba támadta Magyarországot. Először a Nagy Háborúban, amikor a korábbi jószomszédi viszonyt és főleg a jól prosperáló kereskedelmi kapcsolatokat megtagadva az antant oldalán hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Románia egyéni háborúja a világháborúban gyors vereséggel ért véget. A bukaresti békével térdre kényszerült. Mindez nem akadályozta abban, hogy a nagy világküzdelem utolsó napjaiban ismét hadba lépjen: Erdély megszerzéséért semmi sem volt drága. A román-magyar viszony a gyulafehérvári román nagygyűlést (1918. december 1.) követően, amely kimondta Erdély, a Bánság, a Partium és Máramaros egyesülését a Román Királysággal, végleg megromlott. E történelmi pillanattól kezdve román és magyar politikus, és a mindennapok kisembere is kölcsönösen gyanakodva tekintettek egymásra. Az egyik attól rettegett, hogy a történelmi igazságosság jegyében megszűnik az áhított nagy Románia, a másik meg attól félt, nem sikerül jóvátenni a történelmi igazságtalanságot. A magyar lelket gyógyító területi revízió nem szolgálta megbékélést. A kontinens többi eseménye is jelentősen gyengítette Romániát; a román megaláztatás egyéb, nem magyar vonatkozású történései csak fokozták a két nép közötti gyűlölködést. Közismert, hogy Románia az első világháborúból területében és népességében jelentősen gyarapodva került ki. Az addig Moldvából és Havaselvéből álló állam megszerezte Erdélyt, valamint a korábbi Oroszországhoz tartozó, a Dnyeszter és a Prut folyók közötti Besszarábiát. Könnyen tette, mert a Köztes- Európa sorsát intéző francia diplomácia egy nagy és erős Romániában volt érdekelt. Az évek múlásával azonban Németország gyorsan kiheverte a Nagy Háborúban elszenvedett vereségét, és rendezni igyekezett Köztes-Európa földrajzi terét, amit eltűrtek a nyugati hatalmak. Részben ennek köszönhette Magyarország a területi revízió sikerét, amelynek révén 1938 és 1941 között az északi és déli magyar szállásterületek visszakerültek az anyaországhoz, míg Erdélynek csak az északi fele lett ismét magyar föld. A diaszpóra magyarsága által ma is „kis magyar idő”-nek nevezett bő fél évtized a háborús vereségig tartott. A magyar területi revízióval egy időben Románia keleti felén is jelentős területi változás történt. 1940 nyarán a már megerősödött Szovjetunió visszakövetelte Besszarábiát és Észak- Bukovinát: Bukarestnek engednie kellett. Ezt követően került sor a második bécsi döntéssel Észak-Erdély elcsatolására. Románia területében összetöpörödött, lakossága 13 millióra csappant. Ekkor a megnagyobbodott Magyarországon szintén ennyien éltek. A Szovjetunió elleni háborúig gyűlölettel teli egyensúlyi állapot uralkodott: Magyarország és Románia társadalmi potenciálja ugyanakkora lett. 1941-ben az oroszországi gyors német támadáshoz csatlakozó Románia hamarosan visszahódította Besszarábiát és bekebelezte a Dnyeszteren túli Transznisztriát. Hűséges német szövetségesnek bizonyult mindaddig, amíg a Vörös Hadsereg el nem érte határait. Ám 1944. augusztus 20-án megtörtént ez is. Románia jobbnak látta, hátat fordítani eddigi szövetségeseinek: Észak-Erdélyt vissza akarta szerezni, az új keleti területeket megőrizni. Az átállással sokat ártott Köztes-Európa népeinek. Az orosz seregek előtt megnyílt az út a Balkán felé, és a dél-erdélyi hágókon kijutottak a Nagyalföldre. Ezzel megkezdődött a Szovjetunió nyugati határainak kitolása Közép-Európába. Románia lépéséért nem kapta meg a várt kárpótlást. Észak- Erdélyt ugyan visszaszerezte, de elvesztek a keleti területek. Az országra hamarosan a legkeményebb kommunista diktatúra várt, a szomszédos népekkel, közöttük a magyarsággal rosszabbodott viszonya. A „kis magyar idő’ a vereségig tartott A katonák augusztus 20-án értesültek arról, hogy át kell lépniük a határt Újra magyar volt a Felvidék Magyar katonák bevonulása Csehszlovákiába Fotó: MW CSEHSZLOVÁKIA Fél évszázada, 1968. augusztus 21-én nulla órakor a Magyar Néphadsereg 8. (zalaegerszegi) lövészhadosztálya átlépte a magyar-csehszlovák határt, és szovjet, lengyel és bolgár egységekkel együtt megszállta északi szomszédunkat. A Varsói Szerződés azért lépett fel így, mert Csehszlovákia Alexander Dubcek pártfőtitkár vezetése alatt egyre jobban távolodott a szocialista blokktól, amit a Szovjetunió meg akart akadályozni. A 11 ezer fős magyar hadosztály - szovjet alárendeltségben - 155 páncélossal, kétszáz löveggel és aknavetővel, valamint kétezer gépjárművel több mint két hónapig tartott megszállva egy körülbelül 11 500 négyzetkilométernyi területet. Augusztus 20-án délelőtt az állomány felesküdött, akkor értesültek a katonák arról, hogy át kell lépniük a határt, de azt még a vezetés sem tudta, hogy lesz-e ellenállás vagy sem. Boldogh István nyugállományú alezredes, akkor százados, 1968-ban a hadosztálytörzs gazdasági osztályát vezette. A Magyar Időknek elmondta: a hadosztálytörzs 20-án este indult útnak, és éjjel Ipolyságnál lépték át a határt. - Közben irigykedve néztük a távoli budapesti tűzijáték fényeit, mert nem tudtuk, mi vár ránk - fűzi hozzá. Major Mihályék egysége augusztus 25-én továbbvonult, 26-án Érsekújvárra, majd onnan egy nappal később Nagytapolcsányra mentek. Közben az utcákon, hol lengették a magyar zászlót, hol fenyegettek minket, utóbbiak szlovákok voltak. Mindenki azt hitte, hogy visszafoglaljuk a Felvidéket, az idősebb emberek a határt is kijelölték. Nagytapolcsányon három napot laktanyában, utána október 23-ig egy erdőben laktunk - teszi hozzá. Major Mihály azt hangsúlyozza: nagy dolog volt, hogy nem volt ellenállás, mert különben vérfürdő lehetett volna. Ehelyett a helyzet csakhamar olyan sokat javult, hogy egy idő után focimecscset lehetett szervezni a magyar katonák és a helyiek között, sőt az állomány tagjai segítettek komlót szedni. Ez oldotta a feszültséget, mivel feladatot adott a katonáknak is, mert sokakat a honvágy gyötört. Többeket emiatt ki is vontak Csehszlovákiából. MW
