Tolnai Népújság, 2018. július (29. évfolyam, 151-173. szám)

2018-07-07 / 156. szám

2018. JÚLIUS 7., SZOMBAT SPORT 15 Kovács Ervin állítja, hogy Belgiumot a futball tartja össze Hazahúzták a barátok Maradt hiányérzete a pályafutásában Fotó: Kurucz Árpád Gyerekként a Fradinak szur­kolt, ám Alsópetényben az Újpest fedezte fel, így az ér­zelmek már oda fűzik, dacá­ra annak, hogy néhány évet a Bp. Honvédban is lehúzott. Légióskodott és évtizedeket élt Belgiumban. Kovács Ervin alapembere volt az 1984-ben Eb-t nyert ifjúsági válogatott­nak, 24-szer szerepelt a fel­nőttválogatottban, és vissza­vonulása után szem elől tűnt. Pajor-Gyulai László szerkesztoseg@mediaworks.hu- Az interneten mindössze annyit lehet megtudni önről, hogy tavaly február vége óta az Újpest után­pótlásában dolgozik. Ha a múlt­ját és a tapasztalatait nézzük, ki­elégíti ez a munka?- Nagyon élvezem. Gyerek­kori barátom, Víg Péter felada­ta volt a csapat megszervezése, de ott van Szabó György, Mundi Viktor, Komódi László vagy ép­pen Füle Antal, akikkel együtt cseperedtem fel, és most velük együtt dolgozhatok, ami óriási ajándék az élettől. .- Melyik csapat az öné?- Nincsen csapatom, a védő­kért zajló munkáért vagyok fe­lelős több korosztályban csapat­­részenként és egyénileg is.- Korábban, Belgiumban is ezt csinálta?- Igen. Ott régóta bevett gya­korlat, hogy más és más fog­lalkozik a különböző poszto­kon szereplő fiatalok képzésé­vel, és ott is hozzám tartoztak a klubjaimban a hátvédek.- Ez a gyakorlat is a belga fut­ball titkának a része? Emiatt bukkannak fel Európa-szerte az országban nevelkedett te­hetségek és tartozik a világ elitjébe a válogatott?- Bizonyára ez is, de ne vár­jon tőlem nagy titkokat. A bel­ga klubok nagy része remekül ráérzett egy kivételes generá­ció érkezésére, ezt a helyzetet kiválóan kezelte, kérdés, hogy ha ezek a játékosok kifutnak, a nyomukban érkezők is lesz­­nek-e ennyire jók.- Kézenfekvő a kérdés: mit csi­nálnak sokkal jobban ott, mint mi itt?- Nagyobb az edzések inten­zitása, mert élesebb a verseny­helyzet, nagyobb a konkuren­cia minden csapatban és posz­ton. Jobbak az egyes játékosok menedzselésében is. A mai válogatottak egy része néhány éve nem is tartozott a korosz­tálya legjobbjai közé, de úgy foglalkoztak velük, hogy ké­pesek voltak fejlődni, nem ad­ták fel, és most ott tartanak, ahol. Fontos, hogy hosszú táv­ra terveznek, és hagyják dol­gozni a szakembereket, nem kapkodnak állandó váltások­kal. Emellett a futball presz­tízse és szerepe jóval jelentő­sebb, mint nálunk. A vallonok és a flamandok finoman szól­va nem esznek egymás tenye­réből, a hétköznapokon szinte szóba sem állnak egymással, de ha a válogatottról van szó, akkor egy nemzetté olvadnak össze. Állandóan szét akarnak szakadni, némi túlzással Bel­giumot a futball tartja össze.- Mi hozta haza másfél éve?- Az a lehetőség, hogy a ba­rátaimmal dolgozhatok. Ami­kor a Beerschóthoz szerződtem, huszonhat éves voltam, és csak egy-két esztendőnyi légiósko­dásra gondoltam. Aztán a visz­­szavonulás után ott ragadtunk, a két gyerekünk most is ott él. Vácott megvolt a lakásunk, Víg Peti győzködött, aztán belevág­tam.- Szokott még játszani, mondjuk az öregfiúkkal? Ötvenegy évesen ez nem lenne kivételes.- Ó, dehogy! Örülök, ha meg tudok mutatni egy gyakorlatot, a sokszor műtött lábaim ennél többet nem engednek. Különö­sen Belgiumban mindig türel­metlen voltam egy-egy sérülés után, korán mentem vissza a pályára, és ez rendre megbosz­­szulta magát.- Háromszoros magyar bajnok, egyszeres kupagyőztes, ifjúsági Európa-bajnok, 24-szer játszha­tott a válogatottban, külföldön el­ismert labdarúgó lett Elégedett?- Műidig van hiányérzetem. Amikor húszévesen válogatott lettem, még nem szolgáltam rá. Amikor a legjobb formámban játszottam Belgiumban, és meg­érdemeltem volna, nem hívtak. Majd amikor mégis, akkor szét­ment a térdem. Utána pedig nagy kihívásokról már szó sem lehetett. Magyarország hatvankilenc év után újra világbajnokságot rendez Budapest a 2019-es pingpongfőváros Nátrán Roland (balra) és Thomas Weikert szignálta a megállapodást Fotó: MW ASZTALITENISZ Katar ilyentájt az Európából érkező számá­ra már a megérkezés pilla­natától az elviselhetetlen ar­cát mutatja: a napközbeni 42 fok éjszakára legfeljebb 30- ra esik vissza, a hőség szin­te elviselhetetlen, nem cso­da, hogy a városban alig-alig látni gyalogost. A helybeliek a légkondicionált autójukban jutnak el A.-ból B.-be, aki pe­dig éppen dolgozik, az ugyan­csak hűtött, csillogó üvegpa­loták, felhőkarcolók ablakain keresztül láthatja a távolban emelkedő darukat, amelyek egyértelműen jelzik, akad­nak kevésbé szerencsések, akik a négy év múlva esedé­kes labdarúgó-világbajnok­ság építkezésein dolgoznak. „Jöjjön vissza két év múlva, rá sem fog ismerni” - jegy­zi meg Halil al-Mohannadi, a Nemzetközi Asztalitenisz­szövetség (ITTF) alelnöke, aki most elsősorban a kata­ri szövetség elnökeként, mint az esemény házigazdája lesi a meghívottak minden kíván­ságát. Nincs is hiba semmi­ben, minden adva van, hogy megköttessék a magyar asz­taliteniszsport elmúlt évti­zedeinek egyik legfontosabb szerződése. „Tudatosan felépített fo­lyam újabb állomásához ér­keztünk - mondja Nátrán Roland, a sportág hazai első embere. - Kezdődött azzal, hogy előbb junior, majd fel­nőtt world tour-versenyeket rendeztünk és rendezünk a mai napig, aztán 2016-ban az Európa-bajnokság házigaz­dái voltunk, a mostani meg­állapodással pedig végleges­ség vált, hogy jövő tavasszal 1950 után ismét a magyar fő­városban lesz az egyéni világ­­bajnokság.” Á csütörtökre meghirdetett dohai sajtótájékoztatóval egy­bekötött aláírási ceremónián ez utóbbit Thomas Weikert, az ITTF német elnöke is ki­emelte, sőt, mint kiderült, nagy várakozással tekint a jövő tavaszi vb elé. „Közös célunk, hogy min­den eddiginél jobb világbaj­nokságnak adjon otthont Bu­dapest, s biztos vagyok ben­ne, hogy ez így is lesz - mond­ta. - Többször is voltunk Ma­gyarországon, láttuk a hely­színt, a szállodákat, találkoz­tunk a szervezőkkel, s ezek alapján kijelenthetem, min­denki számára emlékezetes lesz a jövő évi a világbajnok­ság, sok szerencsét kívánok Budapestnek.” Miután Thomas Weikert és Nátrán Roland a nemzetkö­zi sajtó nyilvánossága előtt aláírta a szerződést, a ma­gyar szövetség elnöke siet­ve hozzátette, 2019-ben Bu­dapest nem csak egyszerűen vb-t rendez, hanem az aszta­litenisz fővárosa lesz: január­ban world tour-verseny, ápri­lisban egyéni vb, júliusban pedig veterán Eb szerepel a programban, így aki szereti a pingpongot, az biztos, hogy legalább egyszer ellátogat hozzánk. „Csak hogy lássuk, mek­kora versenyről van szó, ér­demes megjegyezni, hogy a sportági világbajnokságok kö­zött nézettséget tekintve az asztalitenisz a hatodik legna­gyobb esemény - tette hozzá Felegyi Gábor, a magyar szö­vetség főtitkára. - Az termé­szetes, hogy Európából min­den bizonnyal sok szurkoló jön a vb-re, de terveink sze­rint Ázsiában is árusítunk be­lépőket, hiszen a tapasztala­tok szerint onnan is érkeznek majd drukkerek.” Á katari olajnak köszönhe­tő mesés gazdagságot és csil­logást ugyan nem ígérhetünk nekik, de hogy a levegő hő­mérsékletét nézve az átlag­ember számára elviselhetőbb lesz a klíma, mint most Katar­ban, azt bizton ígérhetjük - a többi pedig a versenyzőkön múlik. Szűcs Miklós/NS (Doha) Modern kori premier a Hungexpón Budapest eddig három világ­­bajnokságnak adott otthont, 1929-ben, 1931-ben, legutóbb pedig 1950-ben volt házigaz­da. Tekintve, hogy akkoriban a kínaiak még sehol nem vol­tak, nyugodt szívvel kijelenthe­tő, hogy a modern kori aszta­litenisz legnagyobb eseménye először jön el hozzánk 2019. április 21. és 28. között. Az ese­ménynek a Hungexpo területén lévő kiállítási csarnokok adnak otthont: a legmodernebb, G jelű csarnokban lesz a négy center­asztal, ezeket egy 5500 férő­helyes lelátó veszi körül, a töb­bi asztalt pedig az A csarnok­ban állítják majd fel, ott nagyjá­ból 2000 férőhelyes nézőteret alakítanak ki. „Nagy örömünk­re szolgál, hogy ilyen fajsúlyú eseménynek a házigazdái lehe­tünk, és mivel Magyarországon sokan szeretik az asztaliteniszt, reményeink szerint telt ház fo­gadja majd a versenyzőket” - mondta Nátrán Roland. JEGYZET Mindenki egy ellen Buzgó József jegyzet@mediaworks.hu Mint egykori versenyző és edző írom, mondom: sér­tő, sőt, megalázó volt, aho­gyan az argentin futballis­ták, élükön a világ valaha élt egyik legjobb labdarúgó­jával, Lionel Messivel, a vi­lágbajnokság idején szövet­ségi kapitányukkal visel­kedtek, ahogyan bohócot csináltak az 58 éves Jorge Sampaoliból. Meggyőződésem, hogy ennek a viselkedésnek (is) lett az „eredménye” az, hogy bár válogatottjuk a világbajnoki címért érke­zett Oroszországba, végül a kertek alatt, dicstelenül tá­vozott onnan. Komoly sportember so­ha nem vetemedik arra, hogy edzőjét olyan méltat­lan helyzetbe hozza, gyám­ság alá helyezze, mint aho­gyan tették azt Messiék Jor­ge Sampaolival. Mindez el­kerülhető lett volna, ha a já­tékosok zárt ajtók mögött le­ülnek vele, illetve a stáb töb­bi tagjával, elmondják sirá­maikat, gondjaikat, szak­mai észrevételeiket, javas­latokat tesznek, megoldáso­kat vázolnak fel, hogy aztán mindezek segítségével közö­sen mászhassanak ki a gö­dörből, slamasztikából, aho­vá sodorták magukat. Ám ők másként cselekedtek. Ki­teregették a szennyest, fel­lázadtak, telekürtölték a vi­lágot azzal, hogy szövetségi kapitányuk alkalmatlan, fo­­galmatlan, belefejel a guru­ló labdába, csúzlival lövöl­dözi a repülőgépet, háttal ül a moziban... Szurkolóik odáig voltak, amikor kínkeservesen, Messi irányításával, kvázi szövetségi kapitánykodásá­val legyűrték Nigériát, to­vábbkúsztak a csoportjuk­ból, és minden rózsaszínű­vé változott, mígnem aztán a nyolcaddöntőben a fran­ciáktól elszenvedett veresé­gükkel gyászba borították egész Argentínát... Pályafutásom során na­gyon sok edzővel dolgoz­tam, sajnos akadt közöttük néhány olyan, aki - nem csak az én véleményem sze­rint - nem ütötte meg azt a szintet, amely predesztinál­ta volna arra, hogy a világ­verő magyar öttusaváloga­tott mellett dolgozzon. De mi, versenyzők ennek elle­nére soha nem süllyedtünk olyan mélyre, hogy a nagy nyilvánosság előtt alázzuk meg, hozzuk kellemetlen helyzetbe őket. Amikor el­jutottunk odáig, hogy bizo­nyos trénerek felkészültsé­gének hiányossága nega­tívan befolyásolja eredmé­nyességünket, közösen je­leztük a főnöknek, Török Ferencnek, elfogyott a türe­lem, kérjük, változtasson. Feri soha nem cselekedett elhamarkodottan, alaposan megrágta, mielőtt lenyelte volna azt a békát, amit fo­gott magának, hiszen a kol­légáit minden esetben ő vá­lasztotta ki a „mezőnyből” - de mindig a megfelelő időben cselekedett...

Next

/
Thumbnails
Contents