Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-23 / 144. szám
TP^TTíJTl helyőrség ers Raoul Weiss Carmen Don-Don Passzió A peronon állva fagyit reggeliztem Csokoládést másnaposán Indult mindjárt a tömör vas Másik tömör magány irányában Milyen jó, hogy van tested Ha csenevész is, harmadik világi Szerelmi létminimum, de van (Közben el is indult - metszi épp a mérai határt) És milyen jó - visszatérve - hogy van tested, Hogy nem csak betűkből állsz, mint én Hogy helyed van, dolgod és ismered A blokkutya nevét. Kérdeznéd: dideregni szabad-e? Hisz az űr tele van félelemmel S aki minket szoroz, oszt és emel, Annak is mindegy, hányán szálltak le. Menetrend szerint a veszted sosincs messze - Nesze szonett: úgysem vihetsz egyebet el. Ének E.-nek Hajnali fél kettő, a szentgyörgyi Don-Don Nevezetű kocsma: motoros rockerek Hómleszek és stricik, kíséret gitáron Tetovált angyalok harsognak az éjnek. „Csapolt csíki - bere la halba: 3 RON Palesztin mesterem itt prédikált volna, Részeg melegeknek, a szentgyörgyi Don-Don Éjjeli kocsmában, a golánok hona. Itt is téged látlak s a gúnyos mosolyod, Emese, mint Urunk Szűz Proletár Anyát, * A végén minden nő Londonban lakik Te pedig orosz leszel a magánytól A medvék majd visszatanítanak Egyszerre egy telet kell megúszni Nyelvészet vadszalámi Kerek erdő nicsivo * Erről szólna a vers, hogy láttalak tegnap egy ócska Szórakozóhelyen és jut eszembe (de meijem-e írni?): Szépen nőtt meg a segged, a drága, de nem tudom én sem, Inkább múlását sajnáljam a fürge időnek Vagy pedig azt, hogy nem szerető kezem által igázva Nőtt meg akár füves réten a boldog vadmalac hízik? Kit félreszerettem, orrba-szájba, itt-ott, Ikonon és ágyban, véges testemen át. Rockslágerben vinnyog a székelyek sorsa - Hazáját kereste szívem és rátalált Szép, lágy, angyalszagú, tripperes húsodra - „Nagyon kérlek, becsüld meg ... a vén Európát.” Quiet days in K. (tangó) Lecke Akárhogyan nézed, mínusz hat van. Halál előtt pedig, vagy hat perccel, Lesz-e még kedved elegánsan Tréfálni: az úr meddig viccel? Nemzetközi, biza, ez a vonat is Légy önmagaddal azonos kérlek Téridőben te vagy hamis Retúijegyű migráns lélek. Bánatutcák blokknegyedek Más-más ország albérlői Amíg szabad, alszunk még bent A sorsunkkal srég vizaví Nincs kapualj, csak termopán S nem várt vissza Lili Marlene K. gondot visel mégis ránk Taxizik még a szerelem. Vesztes játszma az élet mást ne bánj Csak hogy megszülettél, a kóbor kutyáktól Tanuld meg a lényeget: sztoikus csonthiány. Terpesszel fogadj be mint összkomfortos ól, Becsületes nevem: Mindenkory Akárhány. Igaz hóhér igaz nő kivégez nem vádol ebüt Regős Mátyás Fedőn és az idő Patyik Fedőn azt mondta, nincsen idő, épp ezért remek lehetőség a szerencsejáték. Ugyanis, ha nyer, azt jelenti, mindig gazdag volt, ha pedig veszít, sose volt pénze. Fogalmam sincsen, hogy mire gondolt, és szereztem neki egy órát, mert az időt azon mérik, az meg igazodik hozzá, a nap is jár le-föl, hülyeséget ne mondjon. Fedőn elhessegetett, hogy üdvösségre hajlamos ember lévén nem hisz az egészben, sőt, már járt is a mennyországban, ami épp idő híján nem is komoly ügy. Nehezen hittem, amit mondott, igaz, egy alkalommal láttam őt lebegni, akkor beverte a fejét a csillárba, de ez mégiscsak meghökkentett. Aztán Fedőn felkapta az órát, ami egy felhúzós karóra volt, tekergette, játszott vele, hogy na, most mennyi az idő naspolya, és undorító, hogy így hívott. Az ujjain számolta az időt, most kettő van, most hét, gyorsított és lassított, úgy viselkedett, mint a tébolyultak, én meg kegyetlenül megharagudtam rá. Patyik Fedőn ekkor megragadott, szavakat préselt ki magából, szinte vonyított, hogy értsem már meg, én vagyok az idő, évek és másodpercek pedig egyáltalán nem léteznek. Aztán rafinált hangját vette elő, hogy különben meg, ő örökké élhet, hiszen olyan gyorsan számol, amilyen gyorsan csak akar, s persze ez rám is vonatkozik. És ha mégis előfordul, hogy meghalunk, mert isten tudja, ez is megtörténhet, higgyem el, még az se lesz baj, mert akkor nem léteztünk sosem, naspolyám. Fedőn mesél a történelemről Beállt a tél, Fedőn és én pedig beköltöztünk a nappaliba, a cserépkályha mellé, s hogy elmúljon az idő, Patyik Fedőn felkiáltott: Nagyszerű történész vagyok! Majd felöltötte Anya köntösét, egy partvisra támaszkodott, úgy festett, mint valami szakadt druida. Elkezdte az előadásokat, mert Fedonnak mindig voltak víziói, rögeszméi, ezeket pedig csak nekem mesélte el. Mondta, hogy az édeni állapot egy baromság, mert ha mindenki jó lenne, akkor is volna legrosszabb, ezek az állatok pedig biztos ránk mutogatnának. Ennek már a gondolatán is megsértődött, cakkumpakk az angyalok seregére, meg mindenkire, akinek valami szava lenne az Édenben. Amint kiheverte, jött az újabb, a fontosabb, például, hogy Tutanhamon Boszniában élt, meg a rómaiak valójában most is keresztényüldözők a hülye csacsogásukkal, legalábbis neki az agyára mennek. Az üdvösségre azt mondta, ez már teológia, de nyilván igen és nyilván nem, csak a sorrend nem mindegy, ezt mindenki maga dönti el, lapozzunk. Patyik Fedőn rátért arra, ahol megméretnek és bizony kevésnek találtatnak a történelemről gondolkodók, a jövő ismertetésébe kezdett. így mondta, most elhanyagolható párezer évet ugorjunk át. Látta, mi fog történni. Hogy nagy, fehér dobókockák veszik át az uralmat, pláza méretűek lesznek és minden pötty helyén egy-egy nagy tekintet. Holdfényes bőrük repedezett lesz, árkos, mint az elefántoké. Ők fogják uralni az embert, meg a bolygót, ahol akkorra élnek, s velünk fognak évszázadokig tartó kockajátékot játszani. A bőrkockák dobálják az embert, ha valamelyik nyer végül, megszólal, annyit mond: arkazmózium, és a többiek mindent tudnak ebből. A játszma véget ér, irány egy új bolygó, ahol bevetnek szigorúbb, új szabályokat, a figurákat pedig leváltják. Borzasztóan éreztem magam a hófödte Budapesten, a cserépkályha mellett, kiabáltam, hagyd már abba, te bunkó, tudod, hogy félek, miért csinálod? Fedőn már olyan volt anyám köntösében, mint nagy, fehér bőrkocka, rákjárásban vonszolta magát végig az asztalon, felpofozott és ellökött, hogy érezzem, amit majd az ember. Azután visszavett, biztosan tudta, hogy szörnyű minden, amit elmondott nekem, lehajolt és megcsókolta homlokom. Megértő csókjából éreztem, hogy minden úgy lesz, ahogy ígérte. Ő sosem téved, hiszen nagyszerű történész. Egész este vigasztalni próbált, én addigra már úgysem élek és hasonlók, s ez mindaddig tartott, míg meg nem kérdeztem, hogy Fedőn milyen verset írnál te rólam? Karcsú alakja megnyúlt, lehullott róla anyám köntöse, én láttam, hogy alatta meztelen. Szomorú tekintettel végigmért, hogy te kis piszok, nem tartod be a szabályokat. REGŐS MÁTYÁS 1994-ben született Budapesten, 2013-ban érettségizett a Fasori Evangélikus Gimnáziumban, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Jelenleg magyar-hittan osztatlan tanárszakra jár. 2018. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
