Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-02 / 126. szám
helyőrség 2 aror IRO CIMBORÁK TALÁLKOZÓ HELYE Bonczidai Éva Mi kell ahhoz, hogy egy blog a kortárs magyar gyermekirodalom fórumává váljon? Először is egy egyszerű és jó ötlet: Finy Petra és Dávid Ádám évekkel ezelőtt gondolt egy nagyot és az Illusztrátor Pajtások (http:// illusztratorpajtasok.blogspot.com) mintájára virtuális találkozási helyet teremtett az író cimboráknak a http://irocimborak.blogspot.com címen. Következő lépés nyilván a lelkesedés volt, amely odavonzotta a kortárs magyar meseírókat, gyerekversköltőket, az ifjúsági irodalom és a gyerekszínház szerzőit. Ekkor már csupán az volt hátra, hogy táplálják ezt a lelkesedést és szerethető tartalommal kedveskedjenek az egyre gyarapodó olvasótábornak. Ez a csapat pedig lelkes és kitartó, így egy olyan blogot éltet, ahova valóban élmény időről időre bekukkantani. Nemcsak mert a meghívott alkotók havonta új témával jelentkeznek, hanem mert a kortárs hazai gyermekirodalom kanonizált és egyelőre még kevésbé ismert szerzői is olyan műveket tesznek itt közzé, amelyek frissességükkel igazán megérintik a legfiatalabb olvasókat, és nosztalgiasomolygásba csábítják azokat is, akik azt hitték, már rég kinőttek mindebből. Ugyanis kicsit olyan itt felnőtt fejjel olvasgatni, mint amikor egy padlásra száműzött dobozt nyit ki az ember, és hirtelen szembenéz a gyerekkori kincseivel, álmodozásaival és dohogásaival. „Miért nem lehet hétköznap aludni minimum 9-ig? Nem értem. Minden reggel 6.30-kor kelek, és mindig hétig felszenvedem magam. Aztán félig elaludva megyek reggelizni. És irány a suli. Énszerintem nem vagyok egyedül, mert miközben ezt írom, itt ásít mellettem a barátom 8.15-kor” - írja Fekete Norbert az 5. B-ből. A szintén ötödikes Juhász Dóra pedig: „Néha azt gondolom, miért kell extraunalmas órát tartani. Amikor nemtudok mit kezdeni magammal, előbukkan a képzeletemben egy macska. Tudom ez egy kicsit kislányos. Ilyen korban már a fiúk után kéne nézelődni.” Ezek a vallomások, morfondírozások rajzokkal együtt az Ami a szívemen... címmel kiírt pályázatra érkeztek, amely sok kisdiákot és kiskamaszt sarkallt arra, hogy megossza az olvasókkal, miken töpreng mostanság. Az írók, költők pedig válaszolnak erre a sok morfondírra, versek, mesék születnek - frissek, bájosak, őszinték. Ezek a folyamatosan frissülő blog legújabb bejegyzései. Van, aki kutyát szeretne vagy kistestvért; van, akinek meg a nagytestvéréből van elege, mert mindig elveszi tőle a távirányítót; van, aki az iskolát tartja unalmasnak, más pedig az ugyanúgy öltözködő embereket; van, aki a kedvenc focicsapatának kíván több győzelmet, magának pedig egy kismalacot játszópajtásnak. És ebből mind-mind irodalom lesz - csupa olyan átlényegülés, amely élővé teszi ezt a különleges író-olvasó viszonyt. Ez a cimboraság épp attól inspiráló, hogy itt valóban figyel egymásra az író, az illusztrátor és az olvasó. Sőt egymás műveit sem átallják játékosan ajánlgatni - ez az Egymást olvasó rovat. Érdemes böngészni ezeket és újra fellapozni az évekkel korábbi pályázatok anyagát is. Ennek a fajta író-olvasó együttműködésnek a gesztusértéke is dicséretes, de külön öröm, hogy olyan pajkos művek születnek, mint Miklya Zsolt Kutyahegyibeszéd című kinyilatkoztatása vagy Smelka Sándor alsó(s) és felső(s) hangra írt versei, melyek bájos egyszerűséggel mutatnak rá elgondolkodtató fonákságokra. Az alsó(s) hangra komponált Szürke marhák Című versben például ez áll: „Márta néni azt kérte ma, hogy színezzük ki / a szürke marhákat szürkére, de én azt gondoltam, / hogy nagyon unalmas egy szürke marha szürkén, / sokkal viccesebKönczey Elemér karikatúrája bek lennének mondjuk pöttyösen, / esetleg csíkosán vagy pepitán (...) de Márta néni azt mondta, hogy eredetiskedés helyett / máskor talán figyeljek jobban a feladatra, / és azt is mondta; hogy most az egyszer / nem ad fekete pontot nekem. / Bezzeg a többiek mind piros pontot kaptak, / mert a marháik egytől egyik szürkék voltak. / Tökéletesen szürkék”. tarca FELMENŐK Még egy utolsó slukkot szívtam a cigarettámból, és elnyomtam a hamutálban. Megint eszembe jutott, hogy le kellene szoknom. Közben elgondolkoztam, hogy miért is vettem először a kezembe cigarettát. Nagyjából négyéves voltam, amikor elhatároztam, hogy dohányozni fogok. Aztán még úgy tíz évet vártam, amíg ezt véghez is vittem. Emlékszem, a nagyapám láncdohányos volt, szabályosan kerek, remegő füstkarikákat fújt. Gyerekként igyekeztem elkapni őket. A karikák és az izzó dohány édeskés illata elbűvölt. Azóta is a játékra asszociálok a cigarettáról. Másra nem igazán emlékszem a nagyapám kapcsán. Foszlányok maradtak meg. A kúp alakú kekszmorzsalékkal bevont édesség például, amit japán bombának hívott, és amit csak ő hozott. „Jappán bomba”, így mondta, két p-vel. Gyerekkoromban ha édességet kaptam, apám csak akkor engedte, hogy egyek belőle, ha már az egész családot megkínáltam. A nagyszüleimet, őt, anyámat, a testvéreimet. Ebben a sorrendben. Nagyapám a zsebéből, titokban csempészte ki nekem. Ha valaki látott minket, úgy tett, mintha csak egyet hozott volna az apró csokoládéból, így nem kellett adnom senkinek. Persze volt még nála, de ezt másnak nem kellett tudni. Amikor felnőttem, vettem magamnak japán bombát. Kiderült, hogy senki más nem nevezte így. Az is, hogy nem volt annyira finom, mint amennyire emlékeztem rá. Sokáig nem is ettem édességet. Nagyanyám nem szerette a nagyapámat. Neki rótta fel, hogy elcserélték a szép nagy erkélyes lakást egy kisebb földszintire. A nagyanyám ötlete volt, de ez nem érdekelt senkit. Nagyapámat ezért apám felelőtlennek tartotta. Anyám nem, de ő soha nem avatkozott bele. Ő mesélt arról, hogy az öregem írt verseket. Arról is, hogy látta, ahogy nagyanyám elégeti őket. Az egyik címére emlékezett: Tűz. Sokáig nem olvastam verseket. Nem emlékszem, nyolc- vagy kilencéves voltam, amikor meghalt. Ha megkérdezném valakitől, biztosan pontosan elmondaná, de nem akarom. Már csak azért sem, mert nem sokkal utána még valaki meghalt. Akiről nem beszélünk. Rákos volt. Úgy tudom. Nem lehetek benne biztos, mert nagyanyám szerint tüdőgyulladása volt, csak nem inhalált rendesen. Mert persze lusta is volt. Arra emlékszem, hogy a bátyám, aki akkor már régen nem lakott otthon, mert nem bírta apámat - ő már akkor dönthetett -, éjjel beállított. A hálószoba ajtajából szólt, hogy meghalt. Anyám azonnal autóba ült vele és a szüleihez ment. A kisebbik bátyámmal aludtam, mert fuldokolva sírtam. Erre emlékszem. Arra nem, hogy anyám hazajött-e, vagy csak a temetésről, velünk együtt. Emlékszem még arra is, hogy az udvaron volt felravatalozva, mert az apró lakásból nem tudták volna kivinni koporsóstul. Az álla zsebkendővel volt felkötve. Megkérdeztem, hogy miért. A fiatalabb bátyám elmagyarázta, hogy a halottaknak gyakran leesik az álluk, és ezért szokás felkötni. Megmaradt még a kép a szomszéd kutyájáról. Már akkor öreg volt. Magyar vizsla, ha jól emlékszem. A hátsó kertbe volt bezárva, vinnyogott és kaparta a kerítést. Nagyanyám szerint egész éjjel vonyított. Látszott is rajta a kialvatlanság. Zsebkendővel dörzsölte a szemeit, amitől egészen kipirosodtak és könnybe lábadtak. Az idősebb bátyám odajött hozzám, megmutatta nagyapám vitorlással díszített Pobeda óráját és azt mondta, ha nagyobb leszek, nekem adja, mert nagyapa ezt akarta. Amikor utoljára nála voltam, megtaláltam az órát. A bátyám szerint elromlott, de majd Kertész Dávid megcsináltatja és odaadja az unokaöcsémnek. Jobb, mintha kidobta volna. Mielőtt nagyanyám meghalt, gyakran szidta az öreget. Meg közvetve engem is. Általában elmesélte, miért utálta, aztán hozzátette, hogy olyan vagyok, mint ő volt. Aztán agyvérzést kapott. Sokáig szenvedett. Anyám kiszolgálta, pelenkázta, etette, mosdatta hetekig. Ő meg közben motyogott. Vagy azt kérte, hogy öljük meg, adjunk neki valamit, amitől meghal - volt, hogy párnát szorított a fejére, és úgy kellett lerángatni róla -, vagy azt kérdezte, hogy miért gyűlöljük ennyire. Én voltam az egyetlen, aki a végére valóban meggyűlölte. Egy tisztább pillanatában még elmondta, a nagyapám úgy halt meg, hogy vérrel köpte tele a mosdót. Ő nem szenvedett. Az utolsó napján már nem kérte, hogy öljük meg, csak jajgatott. Reggel én vettem észre, hogy nem lélegzik. Tíz évvel voltunk a nagyapám temetése után. Odamentem anyámhoz és elmondtam, hogy meghalt. Anyám először sóhajtott, majd amikor azt hitte, nem hallom, leült és zokogott. Neki nem kellett könnyesre dörzsölnie a szemét. 1j k i 1 aaaawaaiiian 1 1 L aaaaaaaaoEl ■ ^ r . . ■ (Bra a CT cm 01 a amset kárpAt-meoencei tehetséggondozó nonprofit kft, ■■ ■■ ■■ ■■ Hi Hi Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma I IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg5kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. június