Tolnai Népújság, 2018. június (29. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-16 / 138. szám
IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n de jó is volt, míg fájt a lába, vagy bármi fájt úgy Bemutatkozik a Prae folyóirat 4 Erdei G. Zoltán novellája Szőcs Géza és Horváth Máté versei Olvasóink írták általában vezervers Juhász Gyula Nyár A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek. (Annára gondolok, ki szőke s messze rég.) Kaszálók illatát üzenik esti rétek. (Annára gondolok, emléke enyhe, szép!) A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek. (Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.) őszünk be közeleg, falevél földre téved. Paprika (60«70 cm, olaj-vászon, 1996) (Annára gondolok és siratom magam!) epzelt napló Hurrá, nyaralunk! Demeter Szilárd Gyermekkoromban nyaranta akkor voltam a legboldogabb, ha békén hagytak. Nem vágyakoztam a tengerre vagy táborokba. Teljes megelégedésemre szolgált az az egyébként igen elterjedt gyakorlat, hogy a nyári vakáció elején a kölköket kicsapták falura a nagyszülőkhöz, majd valamikor iskolakezdés előtt begyűjtötték az elvadult, napbarnított ebadtákat. A mi nagyszülői birodalmunk egyébként verhetetlennek bizonyult: szűk völgyben, az erdő alatt vetette hátát egy dombnak a ház, az emeleti ablakból simán ki lehetett mászni, és mi, unokák az emeletet kaptuk tömegszállásul. A ház előtt patak, mögötte patak, a meredek domb fölött erdősáv tornyosult, fenyő és bükk keveréke. Itt játszottunk indiánost, gombásztunk, lestük az őzet és a rókát, segítettünk nagyapánknak paszulykarót vágni, és hát nem szembementünk egy medvével? Az egy dolog, hogy rekordidő alatt fent voltam a legközelebbi fa tetején, de nagyapámat se láttam még ennyire serényen mászni. A jó öreg idegeit teljesen kikészítettük egyébként, bányász-parasztként nagyon nem értett egyet nagymamánkkal, már ami a nevelésünket illette, legszívesebben naponta elvert volna, ha hagyta volna Mama, és ritkán ok nélkül. Elloptuk a disznóvágókés-készletét, és addig dobáltuk a fatörzsekbe, amíg össze nem tört mind. A kisbabát soha nem találta, mert egy apacs kisbalta (tomahawk) nélkül mit sem ér. A mai napig látszik a kézfejemen az a heg, amit a csontnyelű kés ejtett, amikor íjat faragtunk mogyorófavesszőből. A szénát az odúban összetörtük, mondta ő, várat építettünk, állítottuk mi. De ami a legjobban kikészítette: tehetett ő bármilyen zárat, lakatot a csűr vagy a pajta oldalára, valahol mindig bemásztunk, apró gyermektestek préselődtek gerendák között, cserepek alatt. A végén kilenc unokát kellett volna szemmel tartani, a legidősebbje már ellopta a szűrő nélküli Kárpácit, a legfiatalabb épp hogy totyogott, a kilencből öten voltunk nagyjából egykorúak, már gyermek-időszámítás szerint, szóval a többséggel nem lehetett bírni, valahol mindig „rosszalkodtunk”. És egész nap csináltunk valamit, mert a nagyszüleimnek nem volt tévéjük, nagyapám rádióján a hivatalos állami propaganda mellett csak valami szláv adók jöttek be, nekünk meg nem volt se okostelefonunk, se számítógépünk, nem volt még internet, se egyéb fenefranc. Mai szemmel nézve életveszélyesen töltöttük a szünidőt. Egynapi kalamajkánktól szívrohamot és agyvérzést kapna bármely bébiszitter vagy kísérőtanár, egy délutáni erdei kalandunk után egy átlag szülőt úgy kellene vizes borogatással ápolni. Szülőként engem is. De azért most, ahogy írás közben megrohannak az emlékek, a mai magamon csak vigyorogni tudok. A játszótéren (!) biztonságos körülmények között az egyéves kisfiam körül rohangálok, mint valami őrkutyába oltott apatigris, aggódva lesem a szemem sarkából, ahogy emeli a műanyag lapátkáját a homokozóban. És már előre sajnálom a szüléimét: ha Márton csak egy keveset is örökölt az apja természetéből, akkor pár év múlva gyakorlatilag szétszedi a nagyszülői házat. Hogy annak idején apámék mit terveztek nyárra, azt nem tudom. De biztosan nem azt éltük át. Én még nem merek tervezni, a kölök diktál. De képzelődni tudok. Nézzük, hogy nyaral ma egy képzeletbeli magyar család. Előrebocsátom: a valósággal való bármilyen egyezés csak és kizárólag a véletlen műve. K. Vilmos kissé törődötten, de elszántan méregette a tetőcsomagtartót. Ha oda beimádkozza Emese biciklijét, illetve Ádám hátizsákját, akkor befér hátul a négy bőrönd, plusz a hűtőtáska, logisztikázott magában. Szóljatok anyátoknak, hogy lassan indulni kéne, fordult a járdán ácsorgó három gyermeke felé, oké, pillantott fel a telefonjából Ádám, ráírok Facebookon. folytatás a 3. oldalon |
