Tolnai Népújság, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-12 / 109. szám

Ia helyőrség roza LASSAN TANUL, KÖNNYEN FELEJT Erdei G. Zoltán Helmut megcsókolta a feleségét, és elindult a munkába. Házassá­guk példásnak volt mondható, és mindkettőjük igényeinek megfe­lelt. Helmut útközben találkozott a postással, Herr Schultzéval, és kedélyesen elbeszélgettek az idő­járásról és egyéb hasonlóan fontos dolgokról. Aztán Helmut elköszönt és felszállt a villamosra, hogy né­hány megálló és némi eseményte­len zötykölődés után leszálljon a berlini Tiergarten előtt. Vagy húsz éve kezdte a szakmát, nem ismertek nála odaadóbb gon­dozót. Az állatok szerették, szó szerint a tenyeréből ettek. Helmut hangosan köszönt Frau Überman­­nak, a jegyszedőnek, végigsétált az állatkert dolgozóinak épített rejtek­­ösvényen, majd belépett az egyik sziklába vájt 'aprócska öltözőjébe. Komótosan felvette a munkaruhá­ját, egy kis brillantint tett a hajára, majd szemügyre vette magát a ko­pottborotválkozótükörben. Minden a legnagyobb rendben! - kacsintott rá tükörképére, amikor észrevette a tükör mellé tűzött levélpapírt, rajta az állatkert horogkeresztes pecsét­jével. Már csak ez hiányzott, gondolta, de az arca nem árult el érzelmeket. Széthajtotta a papírt, és elolvasta. „Herr Becker, holnap jelentkez­zen az igazgatói irodában, pont­ban 7.30-kor!” Molttke Tiergartenführer Helmut az órájára pillantott, majd sietős léptekkel a főépülethez ment. 7.32-kor belépett az igazga­tói irodába.- Herr Becker?! A késés úgyszól­ván elfogadhatatlan! Különösen, hogy egy úr keresi az SS-től! Molttke igazgató arcán feszült­ség cikázott át.- Ugyan, ugyan, semmi szükség erre! Valójában az SD, a biztonsági szolgálat munkatársa vagyok, de talán felesleges is belemennem az efféle részletekbe... - kapcsolódott be a társalgásba Heinz Felfe.- A b-b-biztonsági szolgálattól?! Nem követtem el semmit! - Hel­mut Becker már látta magát az egyik KZ-lágerben, amelyek léte­zéséről annyit suttogtak a kofák a piacon. A karcsú, kissé nőies test­alkatú tiszt könnyedén lehuppant az egyik bőrfotelbe, és nagy mű­gonddal lehúzta fekete bőrkesz­tyűjét. Az egyik ujján megcsillant az a halálfejes ezüstgyűrű, amely­­lyel kizárólag a régi, megbízható elvtársakat jutalmazta az SS biro­dalmi vezetője. Feliét csukaszürke egyenruhájában még elegánsnak is gondolhatta volna az ember, de a hideg kék szemek nem sok jót ígértek. Kellemesen lágy baritonja éles ellentétben állt félelmet keltő megjelenésével.- Nyugodjon meg, Herr Becker. Vagy hívhatom Helmutnak?- Hogyne, hogyne, ahogy csak kívánja! - válaszolt Helmut egy kicsit magasabb hangon, mint ál­talában.- Akkor vágjunk a közepébe, Helmutom! Üljön le, az igazgató urat pedig szépen megkérjük, hogy mielőtt kimegy, töltsön nekünk némi snapszot! A Tiergartenführer valószínűt­­lenül kövér pincérnőként libbent át a szobán, leírt egy kört a bár­szekrény körül, majd a szervírozás után hajlongva távozott.- Mit akar tőlem? - kérdezte Helmut, aki a jóféle pálinka ellené­re sem érezte túl jól magát.- Rövid leszek. Úgy gondoljuk, a háborúban megsérült német ha­zafiak megérdemlik, hogy elsőként lássák a megújult majomházat. Az üdvözlőbeszédet maga a Führer mondja terveink szerint. Viszonzá­sul mi is szeretnénk kedveskedni szeretett vezérünknek. Ugye szá­míthatok a segítségére?- Heil Hitler! - ugrott fel Becker, és összecsapta a bokáját.- Erről van szó! - A tiszt sze­mében először villant meg egy kis barátságos fény. Rágyújtott egy francia Caporal cigarettára, és el­gondolkodva fújta maga elé a füs­töt, majd így folytatta: - Gondolja csak el, ezen a nagyszerű terven az egész SD-csapat lelkesen dol­gozott! Minden osztály és alosz­tály beleadott apait-anyait, mire kidolgoztuk a végső megoldást... Bocsássa meg, nagyon előresza­ladtam! Van maguknak Loxodonta africanájuk?- Hogyne kérem, két fiatal afri­kai elefántunk is van.- Pompás! És az egyik fehér, nemde? Ha pontosak az értesülé­seim... Márpedig azok.- Igen, így van! A Simba. Én vi­selem gondját a születése óta.- Mit gondol, tudná idomítani?- a tiszt hangja izgatottá vált.- Én, kérem, gondozom az ál­latokat, nem idomítom. Nem hi­szem, hogy menne - szabadkozott Helmut.- Nos, nem érdekel, majd bele­tanul! A következőt kell tennie: az ünnepélyes megnyitó napján, 10.30-kor a Führer és kísérete el­vonul a kifutó előtt. 10.31-kor a fe­hér elefánt ormányát előrelendítve köszönti a Führert - már amennyi­re hangképző szervei ezt lehetővé teszik. A maga dolga, hogy erre a kis kedves mutatványra beidomít­sa. Egy hét múlva, gondolom, már meg is tarthatjuk a főpróbát, igaz?- A tiszt metsző hangjával brili­ánst lehetett volna hasítani.- Parancsára! Nem lesz semmi probléma! - húzta ki magát Bec­ker. A második nap aztán a gondozó rájött a megoldásra. Egy emelő­csigát szerelt az elefántház nyitott plafonjára, majd átvezetett egy kötelet, és néhányszor megrángat­ta. Remekül működött! Most már csak Simba kedvence, egy jókora fürt érett banán hiányzott a kísér­lethez. Az ötlet egyszerű volt, mint a pofon, és a sok gyakorlás után úgy ment minden, mint a karika­­csapás - ahogy a majomketrecben mondják. Az SD embere pontosan megje­lent a főpróbára megbeszélt idő­pontban.- Nos, hogy ment az egzecírozta­­tás? Nácifánt az elefánt?- Engedelmével, Herr Felfe, be­mutatnám, mit tanultunk, de ahhoz be kell mennem az elefántházba.- Rendben, kíváncsian várom a fejleményeket! - válaszolt az SD- tiszt, és szórakozottan csapkodta a lovaglópálcájával a csizmája szá­rát. A gondozót ez valamiért nem nyugtatta meg. Gyorsan bemá­szott a rejtekhelyére, és még egy­szer ellenőrizte a csigát és a köte­let. Minden remekül működött. A kifutó ajtaja kinyílt, a gondozó pedig szaggatottan füttyögni kez­dett, jelezve az állatnak, hogy elér­kezett az etetés ideje. Simba szájá­ban összefutott a nyál, és elindult a plafonról lelógó banánfürt felé. Helmut húzni kezdte a kötelet és a csemege egyre feljebb emelke­dett. Az elefánt ágaskodott, majd feszesen kinyújtotta ormányát, de a gyümölcsöt így sem érte el. Han­gosan feltrombitált: - Treeeeer trrrtrrittteeerrr! - Pompás, pompás! - tapsolt finom szarvasbőr kesztyűs keze­ivel az SD-tiszt a bemutató után. - Ahogy peckesen kisétált, és fe­szesen kinyújtotta az ormányát! Ahogy „Heil Hitlert” trombitált! Fantasztikus teljesítményt nyúj­tott, barátom! Minden nagyon szép, minden nagyon jó, minden­nel meg vagyok elégedve! Most pihenjenek, és készüljenek a nagy napra! - örvendezett Felfe. Az SD-tiszt távozása után Hel­mut nagyon megkönnyebbült. El­búcsúzott az elefánttól, és sietősen elindult hazafelé, szeretett volna még az eső előtt hazaérni. Ulrike káposztalevest ígért vacsorára, és lehet, hogy még lókolbászt is tu­dott szerezni. A felhők takarásában köröző Saun MacDonald nem kedvelte az angolokat. Könnyű Mosquito bombázója alatt lassan kigyúltak a Tiergarten fényei. Az a tejfeles­szájú hadnagyocska persze rossz koordinátákat adott meg, nincs odalenn semmiféle lőszergyár.- Mekkora pancser! - gondolta a skót pilóta, és kioldotta a magá­val hozott bombát. Az acélba cso­magolt sötét akarat lustán sivítva indult a föld felé. A parancs az pa­rancs... Az elefánt szokatlannak és egy­ben örömtelinek találta a hangot. A fütyülő hang más volt, mint amit megszokott, de nyilvánvaló­an etetést jelzett. Az álmos Simba kibotorkált a kifutó széléig, és ki­nyújtott ormánnyal szimatolt. A fütyülés kezdett fülsiketítővé vál­ni, és az égből egy soha nem látott méretű banán közeledett. Simba két lábra állt és úgy trombitálta örömében: - Treeeeer trrrtrrittteeerrr! Szegény elefánt sohasem tudta meg, hogy a folyamatos sípolás bi­zony nem az etetést jelzi. Ilyenkor a legjobb fedezékben maradni. LAPSZAMUNK SZERZŐI Erdei G. Zoltán (1972) író Horváth László Imre (1981) író, költő J. Szondy György (1971) költő Kékedi László (1966) fafaragó, népi iparművész, a Magyar Művé­szeti Akadémia népművészeti tagozatának vezetője Sinkó Adrienn (1980) költő Varga Melinda (1984) költő, szerkesztő, újságíró IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. május

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents