Tolnai Népújság, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
helyorseg 5 vers Dsida Jenő Psalmus Hungaricus I in. Firenze képei, holland virágok, V Vagy félezernyi dalt megírtam Idegen-vérű és beszédű s e szót: magyar, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, kenyeres jópajtásaim, még le nem írtam. ájultató gyönyörűségek, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, Csábított minden idegen bozót, Páris tüze, Velence csillogása, kiket szerettem, minden szerelmet bujtató liget. még lelkemet is lehúnyom, s kik szerettétek lágy szivem Ó, mily hályog borult szememre, bezárom, hogy ne lássa. nyitott és éneklő sebét, hogy meg nem láttalak, Ha atomokra bomlik is, nekem is fáj, higyjétek el, te elhagyott, te bús, kopár sziget, miattuk minden sejtem, hogy zord a szóm és homlokom setét. magyar sziget a népek Óceánján! ha arcom kékre torzul is, Nekem is fáj, hogy búcsúzom, Mily ólom ömlött álmodó fülembe, mind, mind, mind elfelejtem! mert immár más utakra kell mennem, hogy nem hatolt belé Hajam csapzottra borzolom, de így zeng most a trónj avesztett a vad hullámverés morzsoló harsogása, mint gubancos csepűt és szürke kócot magyar Isten parancsa bennem a morzsolódó kis sziget keserű mormogása. és gőggel viselem s én nem tagadhatom meg Őt, Jaj, mindenbó'l csak vád fakad: fajtám egyenruháját: mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, miért kímélted az erőt, a foltozott darócot. mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma. miért kímélted válladat, Mert annak fia vagyok én, Nincs más testvérem, csak magyar. miért nem vertél sziklatöltést, ki a küszöbre téve, Ha virrasztók, miatta állok poszton, erős, nagy védőgátakat? a külső sötétségre vettetett, csak tőle kérek kenyeret Elhagytam koldus, tékozló apámat kit vernek ezer éve, s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. s aranyat ástam, én gonosz fiú! kit nem fogad magába soha a béke réve! Sok tévelygés és sok kanyar Mily szent vagy te, koldusság Bolyongásom pusztáin, után jutottam el ide: s te sárarany, te szépség, mily hiú! a végtelen nagy éjen ha bűnös is, magyar Koldusapám visszafogadsz-e, csak az ő szive fénylik, s ha tolvaj is, magyar bedőlt viskódban helyet adsz-e, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, s ha gyilkos is, magyar, ha most lábadhoz borulok ráfonódom, rajta kúszom itt nincsen alku, nincsen semmi „de”. s eléd öntöm minden dalom fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s férges rongyaid csókkal illetem Mogorva lettem, s virágos lelkét fitogtatva henceg, -s üszkös sebeid tisztára nyalom? kemény, sötét és szótlan és makacs. mi elesettek, páriák vagyunk, Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. testvérek a nyomorban és a bűnben, verset, mely nem zenél, Jajt hallottam és nem tudom feledni. sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. csak felhörög, A holtakat nem tudom eltemetni. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, eget-nyitó, poklot-nyitó Egy eszelős dal lett az utitársam, dúljon a boldog, éji álomokon, átkot, hogy zúgjon, mint a szél, rekedt dal, nem zenél, seperjen át a fekete, bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó csak hörög, mint a szél, tarajos és hideg hullámokon zsoltáros jajgatása zúg, mint vihartól ráncigáit fák vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Babylon vizeinél: Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, Epévé változzék a víz, mit lenyelek, Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! ha téged elfelejtelek! ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget Nyelvemen izzó vasszeget Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, üssenek át, üssenek át, mikor nem téged emleget! mikor nem téged emleget! mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, Húnyjon ki két szemem világa, Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, mikor nem rád tekint, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága! népem, te szent, te kárhozott, te drága! népem, te szent, te kárhozott, te drága! II. IV. VI. Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, Mit nékem most a Dante terzinái Száraz nyelvem kisebzett, a minden embert megsimogató s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, égő fejem zavart. tág mozdulat, mikor tetszhalott véreimre Elindulok, mint egykor Csorna Sándor, az élet s halál titkát kutató, hull már a föld és dübörög a hant, hogy felkutassak minden magyart. bölcsen nemes, szép, görög hangulat. mikor a bús kor harsonája Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, A hűssel bíztató, közös és tiszta tó, falakat dönt és lelket ingat, üljetek mellém! a szabadság, mely minden tengerekben mikor felejtett, ősi szóra Magyarok ott a Tisza partján, sikongva úszik, ujjong és mulat! kell megtanítni fiainkat, magyarok ott a Duna partján, Kezem gyümölcsöt mikor rémít a falvak csendje magyarok ott a tót hegyek közt minden fáról szedett. s elönt a semmi árja minket s a bácskai szőlőhegyek közt, Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és szülni kell és nemzeni üljetek mellém. és minden fajták lelke fürdetett. s magunk képére kalapálni Magyarok Afrikában, Ázsiában, S most mégis, mégis áruló vagyok, vánnyadt gyermekeinket! Párisban, vagy Amerikában, a minden-eszme sajgó árulója, Mit bánom én a történelmet üljetek mellém! most mégis bősz barlanglakó vagyok, s hogy egykoron mi volt! Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök, vonító vad, ki vackát félti, ója, Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök, vadállat, tíz köröm mikor anyád sikolt?! üljetek mellém! és csattogó agyar Európa, én nagy mesterem, Ülj ide, gyűlj ide, népem s ki eddig mondtam: ember! -, lámcsak mivé lett fogadott fiad! s hallgasd, amint énekelek, most azt mondom: magyar! Mily korcsbeszédű, hitvány, • amint a hárfa húrjait, És háromszor kiáltom elvetemült és tagadó tanítvány. feszült idegem húrjait és holtomig kiáltom: Addig paskolta áztatott kötél, jajgatva tépem, magyar, magyar, magyar! míg megszökött és elriadt. ó, népem, árva népem! -A nagy gyümölcsös fájáról szakadt Fáj a földnek és fáj a napnak- dalolj velem, almából minden nép fia ehet, s a mindenségnek fáj dalom, mint akit füstös lángokra szítottak de nékem nem szabad, de aki nem volt még magyar, vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, de nékem nem lehet. nem tudja, mi a fájdalom! dalolj velem hörögve Dalolhat bárki édes szavakat Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, és zúgva és dörögve, és búghat lágyan, mint a lehelet a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, tízmillió, százmillió torok! s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön s ha kedve támad, bárhová mehet, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele de nékem nem szabad, Ezért nem is hányódom már magamban, s Európa fogja be fülét de nékem nem lehet. vallom, hogy igazam nincs s nyögjön a borzalomtól Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, és mégis igazam van és őrüljön bele! -: szívszakadásig így kell énekelnem és mától fogva énnekem Babylon vizeinél: örökre ez az énekem: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, Epévé változzék a víz, mit lenyelek, Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ó, Jeruzsálem! ha téged elfelejtelek! ha téged elfelejtelek! Nyelvünkön izzó vasszeget Nyelvemen izzó vasszeget Nyelvemen izzó vasszeget verjenek át, üssenek át, üssenek át, mikor nem téged emleget, mikor nem téged emleget! mikor nem téged emleget! ó, Jeruzsálem! Húnyjon ki két szemem világa, Húnyjon ki két szemem világa, Rothadjon el lábunk-kezünk, mikor nem rád tekint, mikor nem rád tekint, mikoron hozzád hűtlenek leszünk, népem, te szent, te kárhozott, te drága! népem, te szent, te kárhozott, te drága! ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem! 1936. május 26. és 29. között UHUI lllll —— IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET |
